|
|
Egy hét Karácsonyig... - 2002-2004. december 15.
Egy idézettel kezdeném.
„...A week to Christmas, cards of snow and holly,
Gimcracks in the shops,
Wishes and memories wrapped in tissue paper,
Trinkets, gadgets and lollipops
And as if through coloured glasses
We remember the childhood thrill
Waking in the morning to the rustling of paper,
The eiderdown heaped in a hill
Of wogs and dogs and bears and bricks and apples
And the feeling that Christmas Day
Was a coral island in time where we land and eat our lotus
But where we can never stay.
There was a star in the East, the magi in their turbans
Brought their luxury toys
In homage to a child born to capsize their values
And wreck their equipose.
A smell of hay like peace in the dark stable –
Not peace however but a sword
To cut the Gordian knot of logical self-interest,
The fool-proof golden cord;
For Christ walked in where philosophers treads
But armed with more than folly,
Making the smooth place rough and knocking the heads
Of Church and State together.
In honour of whom we have taken over the pagan
Saturnalia for our annual treat
Letting the belly have its say, ignoring
The spirit while we eat.
And Conscience still goes crying through the desert
With sackcloth round his loins:
A week to Christmas – hark the herald angels
Beg for copper coins.”
Louis McNiece: Autumn Journal XX. Részlet
Amikor ezt a verset először olvastam – mégpedig a buszon zötykölődve, a
44-esen, hazafelé a könyvvadászatból –, kicsit elszégyelltem magam. Hiszen
engem is ugyanúgy el tud kapni a karácsonyi őrület, mint az írek nagy
százalékát, és akkor ez az eredménye: anyagias lesz az ünnep – kinek, mit,
mennyiért? –, ahelyett, hogy csendes várakozás előzné meg, majd a
gyertyagyújtás méltóságteljes pillanata tetőzné be. Két éve még fánk sem
volt, csak egy kis csokor jelezte, hogy karácsony van a mi házunkban is.
Terveztem ablakdekorációt, amiből csak – csak? – adventi koszorú lett.
Mégis, jól sikerült az ünnep. Ebben a kötetben ezen a versen kívül annyi más
találó mondat, sor van, hogy mára már egyik legkedvesebb ír verseskötetemmé
vált.
A verset egyébként szándékosan nem fordítottam le. Saját szabados fordításom
nem tudná visszaadni a szépségét, így mindenkire rábízom, hogy kínlódjon meg
a fordítással, vagy egyszerűen csak élvezze a szavak ritmusát a maguk
csorbítatlan szépségében.
A költőről addig még sohasem hallottam, amíg fel nem vettem az észak-ír
tévéből (UTV, Ulster TV) egy Fire in the Line című műsort, amely ír költők
verseit mutatta be, azokat, amelyek az északír konfliktusról szólnak. S még
csak nem is a költészet iránti rajongás vezetett, hanem az, hogy az
ismertetőben olvastam, egyik kedvenc ír színészem is szaval majd. Amikor
pedig megnéztem a műsort, több olyan költő műve is szerepelt, akik
felkeltették az érdeklődésemet, de a legjobban Louis McNiece érdekelt. Az ő,
Írországról-Írországhoz írott verse volt az, amely olyan nagyon megragadott,
hogy muszáj volt a lehető leghamarabb megvennem Autumn Journal (Őszi napló)
című kötetét, amit jobbára 1938 őszén-telén írt, Írországtól távol.
Akkor már négy éve éltem itt Dublinban, a rózsaszín hályog kezdett lehullni
a szememről. A költőnek „sem vele-sem nélküle” viszonya volt az országhoz,
és a vers ezt olyan szépen fogalmazta meg, hogy nem bírtam szabadulni a
soraitól. Muszáj volt leírnom. Mivel feliratot is lehetett rendelni a
műsorhoz a teletext segítségével, már úgy vettem fel, és fájdalmas
lassúsággal, de soronként, jól-rosszul értve egyes szavakat, sorról-sorra
leírtam a verset, s annyira megfogott, hogy még a fordításával is
megpróbálkoztam, amiről mondanom sem kell, hogy borzalmasan sikerült. Később
olvastam magyarul is, ír költők antológiájában, de az a fordítás sem volt az
igazi.
Ez a bizonyos Írországhoz írott vers is megér egy misét – majd egyszer talán
írok róla -, de most inkább a fenti, karácsonyról szóló idézet az, ami a
fejemben jár. Ahogy közeledik az ünnep, s a mesterségesen felkorbácsolt
vásárlási őrület elharapódzik az emberek között, sokat gondolkozom azon,
hogyan eltávolodott az egész ünneplés, eszem-iszom a Karácsony eredeti
jelentésétől. De nem akarok itt igét osztani, csak kicsit elszomorító, hogy
az állítólag oly vallásos írek legtöbbje vaskos adósságokba veri magát, hogy
aztán hónapokig nyöghesse a mindenáron való ajándékozás terheit. Fizetik a
többszörösére duzzadt villanyszámlát, mert a színes égőfüzérekből álló, az
egész házfrontot behálózó dekoráció csak úgy zabálja az áramot, magukat és
pénztárcáikat megfeszítve megveszik a drága, felkapott „idén ez a menő!”
címkével hirdetett játékot a gyermekeknek, s talán elvetődnek a (kötelező)
éjféli misére, megadni Istennek, ami Istené. Good fun. S biztos kellemes,
szívet melengető érzés is valahol ez a hajsza, csak valahogy nincs
Karácsony-érzete tőle az embernek. Stressz, az van…
vissza decemberhez |