Írországi információk és élmények - magyarul

Írország 1. nap – indulás Budapestről, érkezés Limerickbe

Írásom többcélú. Természetesen részben az élményeim rögzítése. De másrészt célom a segítségnyújtás azoknak, akik utazásuk előtt szeretnek minél jobban felkészülni egy idegen ország megismerésére, valamint remélem, hasznos információkkal is szolgálhatok. Én az utazásunk előtt sokat keresgéltem a neten, amennyire az időm engedte, de sajnos, elég kevés hasznos tanácsot találtam. A mai színes, ámde drága és igen gyatra útikönyvekről meg inkább ne beszéljünk.

2007. július utolsó hetében utaztunk Írországba. Úticélunk Limerick volt, ahol Zs., nagyobbik lányom dolgozik.

Utazás, repülőjegyek

Hosszasan keresgéltünk a fapados járatok között, akkor még Zs. sem tudott segíteni, nem ismerte a viszonylatokat. Az utazásig már csak kb. egy hónap volt. Valamint mi a nyári főszezon kezdetén utaztunk. Mindez arra vezetett, hogy végül igen drágán jutottunk ki Írországba ahhoz képest, hogy annak tört részéért is mehettünk volna. Erről egy kicsit hosszasabban beszélnék, úgy érzem, hasznos lehet sokaknak.

Szóval.

Shannon volt az úticélunk, onnan Limerick már csak egy pár kilométer. Mivel Shannon-ba Budapestről nem ment járat, ezért végül a következő átszállásos megoldást választottuk: Budapest-Treviso (Sky Europe), Treviso-Shannon (Ryanair) és vissza ugyanígy. Így személyenként a jegy kb. 52000 Ft-ba került illetékekkel, poggyászdíjjal, mindennel. Megjegyzem, ha valaki Shannonba utazik, feltétlenül keresse fel a shannoni repülőtér igen jó és átlátható honlapját, nekem nagy segítségemre volt: http://www.shannonairport.com/plan-book (A napokban megújították a site-ot, ez a link az, amely a réginek a kezdőoldala volt, szerencsére az új site-ba is beépítették, bár elég nehéz volt megtalálni.)

Viszont a mai tudásommal és ismereteinkkel már más útvonalat választanánk Limerickbe. Ha nem kell átszállni, akkor kevesebb reptéri illetéket kell leróni, ami nem kis pénz a repülőjegy árából. A Ryanairnek közvetlen járata van Budapestről Dublinba. Ha kellő időben tudunk helyet foglalni (néhány hónappal előbb), és ráadásul még nincs a nyári főszezon (július-augusztus), akkor nagyon olcsó repjegyeket is kifoghatunk, akár már 11ezer Ft-ért is oda-vissza (erre még a Ryanair azért felszámol mindenféle kikerülhetetlen költségeket). A Dublin-Limerick viszonylat autóbusszal pedig mindössze 20.5 euro szintén oda-vissza. (Ha egyirányú jegyet váltunk, akkor valamivel drágább.) Tehát az egész utat meg lehet úszni 25ezer Ft körüli összegből.

Ferihegy

Ferihegy 1-ről indultunk. Érdemes időben kimenni a reptérre, mert a bejelentkezési pultoknál iszonyú tömeg verődik össze, főleg, ha egyszerre több fapados járat is indul. A check-in-nél nem volt problémánk, a biztonsági ellenőrzésnél viszont meggyűlt a bajom a kapuval, holott már mindent kivettem a zsebemből, levettem magamról, ami fém eredetű lehet. Kezdtek rám görbén nézni, kicsit meg is motoztak, mire végre a harmadik visszaküldésnél, amikor hátat fordítottam a tisztnek, kiderült, hogy a hajcsatom miatt riaszt a rendszer. Szerencsére, mert vetkőzni már mégsem akartam volna.

Túlsúly-gondok Trevisóban

Trevisóban lecseréltük a Sky Europe-ot a Ryanairre.

A Ryanair max. 15 kg feladható poggyászt engedélyez, a kézipoggyász pedig max. 10 kg lehet. Ebből kifolyólag nem ritka a tömegben bőröndjét szortírozó utas látványa. De hogy ezek közé mi is beletartozunk majd, az valahogy nem jutott eszünkbe. Igazából már azt is elfelejtettük a foglalás óta, hogy mennyi a limit. Ebből aztán megint némi kalamajka származott.

Trevisóban volt néhány üres óránk a csatlakozásig, amit egy közeli kis ristorante teraszán hűsölve töltöttünk el, némi remek cafe latte társaságában. Visszatérve a reptérre, beálltunk a check-in előtt kígyózó, mintegy ezer ember mögé a sorba. A sor elég rendes ütemben haladt, de az idő is. Mi meg elkezdtünk feszengeni a kérdésen, mi lesz, ha a néhány kilóval túlsúlyos poggyászunkba beleköt a reptéri alkalmazott? Hát meg is tette. Közben már az idővel is versenyt kellett futni, bár E. szerint ha valaki becsekkol, akkor már megvárják (ezt többen cáfolják).

Na elég az hozzá, félreállva elkezdtük E. bőröndjét kipakolni (az enyémet nem lehetett, mert még Ferihegyen befóliáztattam, de különben is az volt a könnyebb). Kezdtük elátkozni Zs.-t a konzervjeivel! Kiszedtünk legalább 2 kilónyi cuccot, közben a sor elfogyott, mi meg vissza a pulthoz, most a másikhoz, mert az volt szabad. Pasi lemér, a poggyász többet mutat, mint az előbb! Ez nem lehet igaz! De sietni kell, mindjárt indul a gép és még az útlevél-ellenőrzés, átvilágítás is hátravan. Nem beszélve a poggyász-ügyről. Nincs mese, kénytelenek vagyunk fizetni 48 eurót (8 euro/kg). Hát jó. Na, de nem itt, hanem ott szemben a kasszánál. Nem örültünk, de a muszáj, az muszáj. A kasszánál 6-8 embernyi sor és irtó lassan halad. A check-in-es pasi jön és szól, hogy a repjegyünket fizetéskor megkapjuk, nem kell újra visszamenni érte őhozzá. OK, köszi, csak akkor hadd fizessünk már. A kasszás még elbíbelődik 2 fizetős utassal, aztán nekünk ott hátul (még egy nő állt mögöttünk) odaszól és kérdi, hova megyünk? Mondjuk, hogy Shannonba. Na, akkor itt a jegy, fussunk! Mi nézünk bután a nővel együtt, ő még nyomogatja oda a pénzét, mi már annyira nem, de a pultos nem is foglalkozik tovább velünk, meg a nővel sem, úgyhogy kezünkben egy 50 euróssal és a repjegyekkel elrobogunk a bejárat felé és persze vigyorgunk ezerrel. Megspóroltunk 48 eurót!

A Ryanair fedélzetén

Én már rutinosan csatolom ki a hajamból a csatot, veszem le az órámat az átvilágításnál és nemsokára a felszállópálya szélénél vagyunk. Azt tárgyaljuk, hogy valószínűleg nem tudunk egymás mellé ülni a gépen, mert sok az utas, és a felszállás sorrendjében lehet ülőhelyet választani. De ez is megoldódik, az egymás melletti 3 ülésből kettőt elfoglalunk, a harmadik üresen marad, ami külön öröm, mert így sokkal kényelmesebb az utazás. Meglepő módon itt ingyen hideg vizet is osztogatnak a pénzes üdítők-egyebek mellett, ez külön jó pont, ha már nem engednek fel semmilyen folyadékot a fedélzetre a légitársaságok. Nagyon helyesen egyébként, fő a biztonság, csak akkor gondoskodjanak olcsó innivalóról is, ahogy azt a Ryanair teszi. (Megjegyzem, visszaútban nem tette.)

Shannon

Megérkeztünk hát Shannonba. Este 3/4 11 van helyi idő szerint, de még világos az ég alja. A levegő 15 fok körüli, erre számítottunk, itt nincs kánikula, nem is szokott lenni, hacsak a ritkán előforduló 20 fok fölötti hőmérsékletet nem tekintjük annak (persze az írek szemével nézve). Számunkra ez most kb. 20 fok visszaesés az otthoni őrült meleghez képest, elő a kabátokkal.

Én már előre kinéztem a Bus Éireann honlapján (http://www.buseireann.ie - ajánlom ezt is mindenki figyelmébe), hogy egy kis szerencsével el fogjuk érni az utolsó buszt Limerickbe (Zs. nem ígérte biztosra, hogy kijön elénk). Mint kiderült, az aggodalmam alaptalan volt, mert a jelzettnél jóval előbb landoltunk (ez egyébként általában is igaz, nem tudom, miért írnak sokkal hosszabb utazási időt a Ryanairnél, mint amennyi a tényleges). A poggyászhoz is gyorsan hozzájutottunk, így hát még legalább félóránk van a busz indulásáig. Nagyon élvezem a fordított közlekedés szokatlanságát, hogy a megállóban jobbról kell várni a buszt, nem balról... Ilyenkor az ember a zsigereiben érzi, hogy külföldön van! Ácsorgunk, vigyorgunk egymásra E.-vel. Bekapcsolom a mobiltelefont, milyen szerencse, hogy eszembe jutott! Mert máris megszólal. Az egyik kolléga, azt gyorsan kinyomom, külföldön nem dolgozunk (később azért sms-eztem neki a tényállásról). Közvetlenül utána viszont Zs. hív!
- Hol vagytok?
- A buszmegállóban.
- Ott várjatok!
Zs. nem túl bőbeszédű, és szereti a meglepetéseket. Találgatjuk, hogy akkor mégis kijön elénk? Nagyon örülünk neki!! Perceken belül megérkezik egy kollégájával, aki felajánlotta, hogy elvisz minket Limerickbe autóval. Hosszas örömködések után benyomulunk az autóba (nicsak, jobboldalon van a kormány!). Írországi tartózkodásunk megkezdődött!

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/16950

Írország 2. nap – Limerick

A shannoni repülőtér felől a forgalmas Ennis Road-on lehet bejutni Limerick központjáig. A várost a Shannon folyó szeli ketté. Egészen a folyóig tart a meglehetősen kiterjedt kertvárosi rész, majd a folyón átkelve azonnal a város központjában találjuk magunkat.

Első nap Limerickkel ismerkedtünk. A kertvárosi részről gyalogosan 20 perc alatt lehetett bejutni a központba. Én rendkívül élveztem a nagyon szép, nagyon gondozott, angolszász típusú családi házak és kertek látványát, és főleg a rengeteg buja, színpompás növényt, az ápolt gyepet a kertekben. Soha ekkora fuksziabokrokat és hatalmas gömbvirágok alatt roskadozó hortenziákat nem láttam, mint itt, Írországban. A hagyományos kőből rakott kerítéseken kibukó sáfrányfű volt a kedvencem. Azóta megtudtam, hogy nálunk is kapható és megél, bár itthoni kertekben még sohasem láttam. A legfurcsább az volt, hogy a kertekben, mintegy státuszszimbólumként, hatalmas pálmák uralják a terepet, ami ezen az éghajlaton kicsit furcsa. Jellemző még a különböző színű és formájú fenyők, és tujafélék egyvelege. Az ottaniaknak lehet, hogy már unalmas ezeknek a növényeknek a látványa, én nem tudtam betelni velük.

Az utcanévtáblák szerte Írországban kétnyelvűek, habár az írek állítólag már nem nagyon beszélik az ír nyelvet. Az iskolában ugyan vannak ír nyelvű tanórák, de az általános mégis az angol nyelv.

Limerick a harmadik legnagyobb ír város, lakosainak száma így sem éri el a százezret agglomerációval együtt. A város maga sem metropolisz-jellegű, a belvárosban is maximum 2-3 emeletes a házak zöme, ezek viszont a szivárvány minden színében pompáznak. Magyar szemnek ez nagyon érdekes, nálunk furcsa lenne, de az ír városok mind ilyenek. Az alacsony házak közül csak itt-ott magasodik ki egy-egy modern szálloda sokemeletes tömbje. Sok a pub és a kávézó, portáljuk gyakran fekete vagy vörös, vagy tudomisén, mindenféle színű. Szépek a belváros lakóépületeinek György-kori bejáratai. Itt már csak elvétve látni növényt, legfeljebb egy-egy pub díszíti a portálját velük. Vicces volt, hogy az egyik pub bejárata és ablakai fölé helyeztek el néhány tuját és egyéb növényeket. Nagyon jól mutatott.

A közlekedést jelzőlámpákkal irányítják, de a gyalogosok ezt nem annyira veszik figyelembe, ha a forgalom lassú, akkor jelzőlámpától függetlenül cikáznak az autók között át a túloldalra. Néhány nap múlva már mi is. Emiatt dudálás, türelmetlenség, anyázás nem jellemző. Érdekes még, hogy lámpás útkereszteződésekben a gyalogosokat egyszerre engedik át az úton minden irányban. A gyalogosok átkelési szándékukat (már amikor szabályosan óhajtanak átkelni) mindig egy gomb megnyomásával jelzik.

Mi tehát az Ennis Roadon sétáltunk befelé a városba nap mint nap. Első nap megegyeztünk, hogy először a buszpályaudvart keressük fel, a további programjaink megtervezése érdekében. Ehhez át kellett vágnunk a belvároson és ezzel meg is teremtettük az alapot limericki ismereteinkhez.

A városi tömegközlekedésről nem tudok beszámolni, mert egész tartózkodásunk során Limericken belül mindig gyalog közlekedtünk. Villamos nincs, összesen egyszer akartunk felszállni egy városi autóbuszra, de nem tudtuk eldönteni, hogy az egymás után sorakozó megállók közül melyik a miénk, úgyhogy nem fecséreltük tovább ezzel az időt.

A buszpályaudvar környékén is sok a kis üzlet, pub és fish&chips áruda, érdekes módon több lengyel élelmiszerüzletet is láttunk. Mint megtudtam, nem olyan régen egy magyar üzlet is nyílt Limerickben.

Mi a fish&chipsben vásárolt sülthalas szendvicset a közeli városi parkban ettük meg, szépen karbantartott, megnyugtató, virágos, zöld gyepes környezetben, viháncoló kutyák és turbékoló galambok társaságában. A halas szendvics remek volt, bár én kicsit féltem, hogy meg fog ártani, de szó sem volt róla.

Ezután Zs. megmutatta, melyik internet kávézóból szokott internetezni. Ez a hely szintén a belvárosban van, egy kis lakóház több emeletén. A kávézót kínaiak üzemeltetik és tele volt fiatallal. Nem csoda, mert egy óra díja nevetségesen alacsony, pláne az ír jövedelmekhez képest (1 euro/óra). Persze, aki vörös szőnyegen és rokokó bútorok között akarja megírni az emailjét haza, az ne ide jöjjön, mert itt a környezet, hm..., meglehetősen fiatalos. Én a magam részéről inkább élveztem a helyzetet, a gépek működtek, a személyzet (mármint az egy szem pénztáros) laza, mosolygós. Az meg kit zavar, hogy a székek felének hiányzik a támlája?

Na, ezen is túlestünk, menjünk tovább. Amíg oda nem érünk a St. Maryhez, mesélek egy kicsit az időjárásról.

Időjárás

Aki gyalogosan és a tömegközlekedésre utalva járja Írországot, évszaktól függetlenül soha ne felejtsen otthon egy könnyű kabátot, és egy esernyő is igen hasznos lehet. Az időjárás nagyon változékony, az egyik pillanatban ezerrel süt a nap, hogy aztán 5 perc múlva már essen az eső. Úgyhogy mást sem csináltunk, mint fel-le öltözködtünk egész idő alatt. Pedig nekünk még szerencsénk volt, mert az eső igen kultúráltan kivárta, hogy megnézzünk/tapasztaljunk egy-egy látványosságot és csak utána szakadt a nyakunkba. Igazából nem is szakad, inkább csak úgy esdegél, szemereg, időnként akár vízszintesen is. Van, aki azt állítja, emiatt teljesen felesleges az esernyő használata, mert nem véd semmi ellen. Szerintem azért nem árt, ha van. A napi maximális hőmérséklet a mi áprilisunknak, esetleg májusunknak felel meg nyáron, télen pedig 10 fok körül ingadozik pluszban. A nappali és éjszakai hőmérséklet között sem túl nagy az ingadozás általában.

Amikor mi Írországban jártunk, 2007 júliusában, nappal olyan 17 fok körül volt a maximum, jólesett a hosszú nadrág, estefelé a pulóver és dzseki. Nem úgy az ír fiataloknak, akik igen nyárias ruhákat öltöttek magukra, a lányok általában mezítláb, szandálban és hát nélküli pólóban vihogtak a pubok körül, mi meg már a látványtól is majdnem szétfagytunk.

Az internet kávézóból újra a Shannon folyó felé vesszük az irányt. Keresztezzük a forgalmas William Street-et, ez a folytatása a Sarsfield Bridge-nek, amelybe a folyó túloldalán az Ennis Road csatlakozik. Zs. megmutatja a limericki TESCO-t, majd elhaladunk a Hunt Múzeum mellett. Ez egy magángyűjtemény, nemrégiben helyezték át a mostani helyére. Van egy időszakos ruhakiállítás, ami felkelti az érdeklődésünket, de egyelőre nem akarunk múzeumot látogatni, jobban érdekel a város maga.

A Hunt Múzeumtól már csak pár perc a St. Mary's Székesegyház. Közben átkelünk az Abbey River kis hídján a Kings Island-re, ezen a szigeten van a székesegyház és Limerick másik fő látványossága, a King John's Castle. A székesegyház kertje egyszínű, sötétszürke murvájával és ugyanolyan színű kelta keresztjeivel, sírjaival érdekesen zord látvány. Egyetlen színfolt a magas kőfalra felfutó vadszőlő, szépen mutathat ősszel, most sem csúnya. Beóvatoskodunk a templomba, 2 euro a belépő ára. Körbesétálunk, nézelődünk. A templom egy része igen rendetlen, valószínűleg átalakítás alatt van éppen. Az útikönyv csak annyit árul el róla, hogy a város legrégibb épülete, viszont nem túl sok maradt meg az eredeti román kori templomból. Legfurcsább a templom végében egy kis oldalhajó, ahol láthatatlan damilszálakra kis csipeszek vannak felfüggesztve, azóta sem derült ki számomra, hogy miért. Próbálom lefotózni, de nem nagyon sikerül.

Elindulunk a vár (King John's Castle) felé. A székesegyházat most az utca felől kerüljük meg, a magas kőfalon kívülről is burjánzik a vadszőlő. Ez a része a városnak nagyon csendes, habár itt is vannak szines pub-ok, de úgy látszik, nem indult még be a forgalom. Egyedül a vár bejárata körül ricsajozik egy jó osztálynyi olasz gyerek, olyan középiskolás-formájúak. (A repülőn is sok olasszal találkoztunk.) Filózunk, hogy bemenjünk-e a várba körülnézni, de egyikünk sem vágyik rá, állítólag nem éri meg a fáradságot. Hát, ez már csak legközelebb fog kiderülni. Viszont kívülről pont olyan a vár épülete, mint amit el is várunk tőle, zord, félelmetes, nagy, kerek, vastagfalú bástyákkal és masszív kőfalakkal.

Innen is indul egy híd a túlpartra (ahol a kertváros van), ennek Thomond Bridge a neve. Közben a nap is megint kisüt, átsétálunk a hidon, a vár látványa innen felemelő.

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/16963

Írország 3. nap – Cahir és Cashel

A harmadik nap programját már itthon elterveztem. Hálisten, Zs.-ék is velünk tudtak jönni, mert nem jártak sem Cahir-ben, sem Cashelben korábban. A Bus Eireann honlapját már emlegettem, remekül ki lehetett nézni a csatlakozásokat, ugyanis Limerickből nincs közvetlen járat Cashelbe. Aztán a limericki buszpályaudvaron előző nap meg is erősítettek benne, hogy a terv helyes volt. Naná!

Távolsági autóbuszhálózat

Az Írországban csámborgó turista tulajdonképpen kétféleképpen tud eljutni a kiszemelt látványosságig. Tömegközlekedéssel vagy bérelt autóval. Mi az autóbuszhálózatot vettük igénybe, ezért a vonatról nem sokat tudok, csak annyit, hogy ménkű drága. Az autóbusz sem túl olcsó, kivéve néhány kiemelt célpontot, ahova fajlagosan olcsóbban lehet eljutni autóbusszal. Ilyen például a Dublin-Limerick viszonylat, amelyet már a bevezetőben is emlegettem. A Bus Eireann autóbuszai a mi turistabuszainkhoz hasonlítanak, nagyon tiszták és állóutasokat nem szállítanak. Saját tapasztalatom volt egy alkalommal, hogy amikor a busz megtelt, a sofőr mobilon beszólt valami központba, akik azonnal gondoskodtak a kisegítő járatról. Nagyobb csomagokat nem lehet felvinni az utastérbe, hanem azokat a busz csomagterében kell elhelyezni. Ha valaki leszáll, akkor a sofőr kinyitja távirányítással a csomagtér ajtaját és az utas szépen kiveszi a csomagját onnan. Magyar ember ilyenkor az ablaknál izgul, ahonnan szemmel tudja tartani, hogy ki mit vesz ki a csomagok közül. Szerintem az írek rá sem hederítenek.

Tulajdonképpen a távolsági buszokkal egy baj van: elég ritkák a járatok. Gondolom, nincs többre szükség, mert az írek többsége autóval közlekedik. Karácsonykor például egyáltalán nem járnak a távolsági buszok. Ez a gyalogos turistát elég érzékenyen érinti, mert a menetrend határozza meg a programot. Hiába maradna és nézné meg a naplementét az óceán fölött, ha az utolsó busz addigra már elmegy, neki is mennie kell. Éppen ezért szerintem a legjobb, ha a turista autót bérel pár napra, feltéve, hogy nem kap hisztériás nagyrohamot a fordított közlekedéstől, mint én. Mármint, ha vezetnem kellene benne.

A buszjegyek árait a beszámolók végén feltüntetem.

Reggel volt egy rohanásunk a buszhoz és kis híján le is maradtunk róla, mert a pénztárnál egy nő kissé sokat érdeklődött és feltartotta a sort! Ja, mellékesen későn is indultunk. Régen rohantam ennyit, mint itt Limerickben.
A buszpályaudvaron Zs. kiszaladt a sofőrhöz szólni, hogy vagyunk ám még, miközben én előre kuncsorogtam magamat a sorban, hogy megvehessük a buszjegyet. A buszjegy egy kis sárga papírcsík, amire rányomtatják a viszonylatot és az árat, kedvezményeket, stb. A sofőr pedig felszálláskor minden egyes utasnak kötelességszerűen elmondja, hogy hol kell átszállnia.

Ahogy a kisebb-nagyobb településeken áthaladtunk, volt idő megszemlélni a szokásos kis előkertes családi házakat a busz ablakából. Itt azért már nem voltak annyira szemet gyönyörködtetőek az előkertek, mint Limerickben. A kertitörpe-divat is dívik elég rendesen, fűszerezve műhattyúkkal és még műőzike is volt. Majdnem minden kis előkertben áll egy pad, annak legalább van gyakorlati haszna is, bár soha senkit nem láttunk üldögélni rajta.
Meglepetésszerű élmény volt, amikor Tipperary városán áthajtottunk, erre nem számítottam, a térképen is elkerülte a figyelmemet. Az ember mindig örül, ha egy régi, elfelejtett iskolai emlék egyszer csak kézzelfogható valósággá válik, mint ez a Tipperary nevű város az angolórán tanult katonanótából.

Ezen a napon tehát Tipperary megye (mert a megyét is így hívják) két jelentős városkáját keressük fel. Első célpontunk Cahir, innen megy majd tovább kb. 2 óra múlva a buszunk Cashel felé.

Cahir központjában, rögtön a buszmegállóval szemben áll a XII. szd-i Cahir Castle. Pont annyi időnk van, hogy körülnézzünk benne. Zordon kinézete miatt a várat előszeretettel használják a filmesek, többek között itt forgatták az Excalibur című filmet. A vár a Suir folyó kis szigetére épült, ahogy az az egyik terem kis makettjain is látható. Ezek a makettek a vár, város fejlődését szemléltetik több lépcsőfokban. A vár legjópofább része számomra a széllazac. Nem tévedés, szélkakas helyett forgolódik a vár legmagasabb tornyán. A lazac alighanem a városnév eredetével van összefüggésben, ami "halászok erődje" volt eredetileg. A várat elég jól körbe lehet járni mind kívülről, a várfalon, mind az épületeken belül szűk kis lépcsőkön föl-alá csatangolva.

Cashelben végig gyönyörű időnk volt. Barátságos, színes kis város (főleg napsütésben). Nevezetessége a Rock of Cashel nevű erődítmény, Írország egyik legfőbb látványossága. A vár a város minden pontjáról látható sziklás kiemelkedésen terpeszkedik, ha akarnánk, sem tudnánk elvéteni az irányt. Mi azonban először egy barátságos kis cukrászdát (kávézót) akarunk megrohamozni. Számomra ezek a kis epizódok ugyanolyan értékesek külföldön, mint a néznivalók becserkészése, ha nem fontosabb, hogy őszinte legyek. Egy szó, mint száz, nagyon élveztem ezt a kis üldögélést a tejeskávénk fölött.

Negyedóra - húsz perces séta a város közepétől az erődítmény. Elmegyünk egy öreg házrom mellett, maradék tetején burjánzó növények. Nem tudom, ez miféle nevezetesség, egyelőre nyomát sem találom a leírásokban. De ha meghagyták ilyen formában, akkor annak bizonyára oka volt.

Mondanom sem kell már, hogy a kertekben micsoda virágözön van, színek kavalkádja. Ez a kertkultúra nagyon közel áll hozzám, én is inkább a virágos cserjéket kedvelem, nem az egynyári virágokat. Itt szinte csak az van.

Felkapaszkodunk az emelkedőn a vár bejáratához, közben kinézzük az útikönyvből (istenkém, de szűkszavú), hogy a Rock of Cashel több, mint ezer évig a királyi és papi hatalom jelképe volt; világi, majd egyházi székhely évszázadokig.
A gótikus katedrális körüli sírkertben turisták bolyonganak a kelta keresztek között. A katedrális még ilyen romos állapotában is monumentális. Elképzelem a középkor emberét, milyen kicsinek érezhette magát ezek között a falak között. A vár legmagasabb pontja a Kerek torony.

A sírkertben álló St. Patrick kereszt csak másolat, a helyi múzeumban van az eredetije. Ez a múzeum a bejárat épületének alagsorában található, mely szintén műemlék. A múzeum fölötti emeleten van a plébánosok kórusának szépen helyreállított terme, itt a legérdekesebbek számomra a festett angyalokat formázó konzolok. Ilyesmivel majd később máshol is fogunk találkozni.

Zs.-ék csatlakoznak egy idegenvezetős csoporthoz, mi E.-vel inkább magunk mászkálunk. Felfedezzük a sírkert végében a díszes O'Scully Monument-et, mely E.-t rögtön egy sztúpára emlékezteti (az a kultúra azért arrébb van). Kiderül, miért, az emlékmű egy 1976-os viharban jócskán megrongálódott és meghagyták abban az állapotában. Megnézzük még a román stílusú faragásairól nevezetes Cormac's Chapel-t.A Rock of Cashel kicsit romosabb, mint amire számítottam, ennek ellenére szerintem mindenképpen érdemes felkeresni a monumentalitása, a története és a csodálatos fekvése miatt.

Limerick-Cahir-Cashel autóbuszjegy oda-vissza, teljesáron: 19,60 euro

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/16992

Írország 4. nap - Bunratty

Ez a nap kivételesen későn kezdődött. E. lányom előző nap Cahir-ből nem velünk jött tovább Limerickbe, hanem Waterfordba ment egy jóbarátját meglátogatni. Ezért délelőtt D.-val indulok útnak a buszpályaudvar felé, ahova E. busza dél körül kell, hogy megérkezzen. D. elmegy dolgára, én meg lassan haladok, mert a ragyogó napsütésben újra körbe kell fotóznom a környék összes virágos bokrát, zöldellő gyepét, viruló fáját. Még így is előbb érkezem a buszpályaudvarra. Szívesen nézelődök, ez egyúttal Limerick vasúti pályaudvara is. Persze, nem olyan nagy pályaudvart kell elképzelni, mint mondjuk a Keleti, csak pár vágány az egész. Közben türelmetlenkedem, mert a busz egyre késik és a mára tervezett Bunratty kirándulás veszélybe kerülhet emiatt. Hol a váróteremben ücsörgök, hol a buszok körül ólálkodok, de a waterfordi autóbusz még mindig nem érkezett meg. Próbálom megérteni a hangosbemondót, mely valóban folyamatosan közli, hogy a waterfordi busz késésben van. Közben kisebb csoda történik, felfedezek egy koboldot a váróteremben. Pont szemben ülök vele, a mamájával és nagyobb testvérével várakozik. Nem tudom a szemem levenni róla, egész biztos, hogy kobold, finom kis arcocskáját vörös göndör hajacska keretezi és picit közelülő, huncut szemei vannak, aprócska hullámos szája. Le is fotóznám, de végül mégsem, nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni. Meg különben is, hátha zokon veszi, nem szabad egy koboldot magamra haragítani, ha mégoly parányi is.

Végre megérkezik a busz a hullafáradt E.-vel, alig aludt valamit, egész éjszaka beszélgettek. Még a buszon sem szunyókált egyet, ezen nem győzök csodálkozni, E.-nek igen jó az alvókája. Előadom neki a mai tervet, hősiesen beleegyezik. Van még egy jó óránk az indulásig, megváltjuk a jegyet a buszra és keresünk egy kávézót.

Bunratty Limericktől csak 15 km, hamar ott vagyunk, még úgy is, hogy a busz elkalandozik a shannoni repülőtér felé. Shannonban még ezerrel süt a nap, mire pár perc múlva leszállunk Bunrattyban, már ömlik az eső. De most is szerencsénk van, mire megtaláljuk a bejáratot, már megint napsütés van, gőzölögnek a skanzen nádtetői.

Bunratty tulajdonképpen egy nagy park, melynek egyik végében egy XV. században épült négytornyú kastély áll, XV-XVI. századi bútorokkal gazdagon berendezve. A kastélyban található berendezési és műtárgyakat Lord és Lady Gort gyűjtötte össze a XX. század közepén, amikor a kastély a tulajdonukba került, így próbálták meg Bunratty régi fényét visszaállítani. Sikeresen. A kastélyban esténként középkori rendezvényeket tartanak a turisták mulattatására (gondolom, jó pénzért, erre nem jogosít fel a napi látogatójegy) és kedvelt házasságkötési helyszín is a környékbelieknek. Szűk csigalépcsőkön lehet föl-alá bejárni a várat, ahol időnként elég nagy a torlódás. Minél feljebb jut az ember, annál szegényesebb helyiségekbe kerül, legfölül a szolgák lakhelye volt. A kastély tetejéről csodálatos a kilátás, nem szabad kihagyni. Úgy látszik, ez a nap ilyen titokzatos, kifelé jövet a kastélyból E. tündérlenyomatot talál a földön...

Bunrattyt a bejáratnál kapott prospektus alapján érdemes körbejárni.

A park további részén különböző, teljesen felszerelt, jobb, illetve kevésbé jómódú parasztházak reprezentálják a XIX. századi vidéki életet, élő állatokkal, használati tárgyakkal, a nyitott tűzhelyekben füstölgő parázzsal. Az egyik módosabb tanyaházban finom almaillat fogad, a konyhaasztalon süteménymaradékok. Sajnos mi későn érkeztünk, valaki kérdésére a gazdasszony közli, almáspite már csak holnap készül, a mai sütésnek vége. Kár, mi holnap máshova megyünk. Azt még végignézzük, ahogy a gazdasszony szorgosan rendet rak a konyhában, hosszú szoknyája, köténye suhog a sürgölődéstől.

Arrébb szintén XIX. századi kisvárosi utca, balra az orvos, a városi fényképész háza. Az orvos konyhájában szárított gyógynövények lógnak a plafonról, a fényképész műtermében festett háttér előtt akár mi is lefotózkodhatnánk. Van még bádogos üzlet, fazekas, kocsma, borkimérés. Persze mindenhol vásárolni is lehet. Nekem legjobban egy tweed-bolt tetszik, tele sapkákkal, sálakkal, törölközőkkel, még kilt is van. Nagyon csinos, hangulatos bolt. Ez nem a kisvárosi utcában van, hanem a kastély és a kisváros között félúton valahol. Sajnos fogytán az időnk, pedig még mindig sok a néznivaló, módosabb udvarház csodálatos kerttel, a kőkerítésen belül birkák bambulnak kifelé, máshol kisebb-nagyobb kecskék, egy kis templom, bemenni már végképp nincs idő, vízimalom egy fotó erejéig. Rohamléptekben indulunk a kijárat felé, legnagyobb megrökönyödésünkre a kapuk, melyeken keresztül idáig jöttünk, zárva vannak. Sokan kóborolnak fel-alá, mindenki a kijáratot keresi. Végül találunk valami kerülő utat, amin keresztül sikerül kitalálni a parkból, már azt hittük, itt kell éjszakázni. Nem, mintha baj lenne, de talán kicsit hűvös...

Bunrattyra egy teljes napot kell szánni.

Buszjegy Limerick-Bunratty, teljesáron, oda-vissza: 5,50 euro
Belépőjegy teljesárú: 15 euro
Diákjegy: 10 euro

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/17112

Írország 5. nap – az Atlanti-óceán partján

Már itthon elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem az Aran-szigeteket látnom kell. A szigetekre több hajó is jár Doolinból (és Galwayből is, mint utólag kiderült). Ezen a környéken találhatók még Moher sziklái, Írország egyik legfőbb természeti látványossága.

Találtam a neten két hajóstársaságot (http://www.cliffs-of-moher-cruises.com, http://www.aran-island-ferry.com, ez a kettő összefügg), melyek pontos tájékoztatást adtak a honlapjukon mindenről, indulásokról, árról, a hajóik felszereltségéről (még a WC-t is megemlítették, nem elhanyagolható információ!). Mindkettőnek írtam, az egyik készségesen és azonnal válaszolt is. Amikor már úgy éreztem, hogy képben vagyok, akkor már csak a Bus Eireann menetrendjét kellett összepasszintani a hajójáratok indulási idejével. Sajnos ez volt a legnehezebb feladat, mert mint már említettem, a buszjáratok elég ritkák és Doolin elég messze van Limericktől. Ráadásul nem tehettem meg a gyerekemmel, hogy megint hajnalok hajnalán zavarom fel, mikor előző éjjel szinte nem aludt semmit. Elég hamar kiderült, hogy ez nem fog egy nap alatt összejönni. Zs. azt javasolta, hogy menjünk 2 napra, de akkor meg szállást kellett volna felhajtani nem kis pénzért, ahogy az információs központban kiderült, és még mindig fennálltak a menetrendhez való alkalmazkodással kapcsolatos nehézségek.

Ezért előző este nagy szervezkedésbe kezdtünk. Z. sietett segítségünkre, E. waterfordi barátja. Nem kis nehézségek árán autót bérelt egy napra (a költség egy részét mi álltuk) és így vágtunk neki a nyugati parti kirándulásunknak.
A hirtelen autóbérlés körüli teendők miatt Z. csak 11 után érkezett meg hozzánk Limerickbe, cserébe viszont addig kóborolhattunk a kocsival aznap, ameddig akartunk, mert a kocsit csak másnap délelőtt kellett visszaszállítani. Örök hála érte Z.-nek!

Ha az ember kocsival közlekedik Írországban, újabb és újabb tapasztalatokra tehet szert. Például aznap tűnt fel először, hogy az ír utak milyen mérhetetlenül szűkek, kész rejtély, hogy férnek el baleset nélkül rajtuk az autók. Pedig nem is egy batárban ültünk. Ez különösen érvényes a mellékutakra.

Jó kis eső volt útközben, de azzal az aznapi esőadag ki is fújt, onnantól kezdve nagyon szép napos idő kerekedett.
Útközben az útikönyvet nézegetem, mely szerint "Doolin egy szétszórt település". Ezen azóta is vigyorgunk, ráadásul teljes mértékben igaz is, mert a domboldalakon hol itt, hol ott van egy-egy ház, kerítések, de semmiféle településközpontot nem sikerül felfedezni. Vannak jócskán éttermek, és látszik, hogy itt minden az idegenforgalomért van. Kis ideig eltart, amíg az ember leérkezik a kikötőbe, de ott azonnal csodálatosnál csodálatosabb látványban van része.

Először is ott vannak a távolban az Aran-szigetek, a partról is látni lehet őket. Aztán persze ott van az óceán mélykék színe és a magasba törő függőleges part, amely még nem olyan magas, mint Moher sziklái, de annak a kezdeménye, és még messziről is látszanak a több méter magasan felcsapó hullámok, ahogy a lendülettől megtörnek a sziklafalon.

Aztán nagyon vártam már, és itt szembesültem először az Írországra olyan nagyon jellemző nagy kőkerítéses legelők látványával. A kerítésen belül hol lovak, hol tehenek legelésznek békésen.

És ami teljesen váratlanul ért, és nem is számítottam rá, az a Burren. Azt már korábban elkönyveltem magamban, hogy a Burrent sajnos nem fogjuk látni, mert autóbusszal képtelenség megszervezni egy olyan utat, amiben az a lényeg, hogy sok helyen az út szélén állunk meg és köborolunk ebben az egyedülálló természeti környezetben. A Burrenről a könyvem is eleget írt és mutatott ahhoz, hogy Doolinnál azonnal ráismerjek ezekre a nagy, sík, járdányi felületű kősziklákra, amelyek egészen a vízig lenyúlnak. A sziklák nem is kis réseiben virágok nyílnak. Páratlan látvány, kattogok ezerrel a fényképezőgépemmel.

Kis bódékban, egymás mellett van a hajóstársaságok képviselete. Mint sejtettük is, az Aran-szigetekre már elment a hajó. Sebaj, jegyet váltunk egy másikra Moher szikláihoz. Izgalmas élmény lehet a tenger felől rácsodálkozni a sziklákra. A hajók kb. félóránként indulnak, hol az egyik társaság, hol a másik társaság hajója, felváltva, maga a kirándulás kb. egy óra hosszat tart. Nekünk van még másfél óránk az indulásig, a korábbi járatok tele vannak. Cseppet sem bánom, legalább jól körül tudok nézni a kikötőben és a parton. E. és Z. leülnek kávézni (vagy teázni?), én meg lencsevégre kapom Happy Hookert, amiről először azt hiszem, hogy a mi kis hajónk, amíg rá nem jövök, hogy a mienk még ennél is egy számmal kisebb és ráadásul áramvonalas formája miatt látszólag úgy dülöngél be a kikötőbe, mint egy részeg matróz. Ez persze csak vicc, semmi baj nincsen a hajóval, legfeljebb annyi, hogy nagyobbra számítottam.

A mi hajónk a Jack B névre hallgat. Happy Hooker elindul, Jack B pedig kiköt és felveszi az újabb utasokat.
Én pedig elindulok a parton, ugrabugrálok a Burren sziklákon és rettenetesen élvezem a helyzetet. Megpróbálom megközelíteni azt a partszakaszt, ahol a meredek sziklafal van. Elég sokat megyek arrafelé, de már látom, hogy nem fér bele az időbe, ezért visszafordulok. Lassan elérkezik a mi indulási időnk is. Ácsorgok egy darabig a kikötőnél, hátha felbukkannak a gyerekek, de sehol senki. A parkolóban sem. Na, hova lettek vajon? Hiszen mindjárt indulunk! Felbukkannak, kérdezik, hol voltam. Kiderül, hogy elkerültük egymást, ők azt hitték, még mindig a sziklákon bóklászom és Z. elrohant megkeresni, miközben én a kikötőben bámultam az órámra. Jahhh, Z. nem tudja, hogy mániákusan pontos vagyok. E. kérdezi, hogy láttam-e a döglött delfint a parton, mondom, nem. Itthon derül ki, hogy teljesen véletlenül le is fotóztam, csak nem vettem észre, hogy ott van. E. szerint nem is baj, elég kiábrándító látvány volt.

Jack B újra befut, ezúttal mi is felszállunk rája. Elindulunk a hajó orrába, míg a többség a hajó nyitott hátuljában foglal helyet. A vén tengeri medve kapitány szól, hogy elöl egy kicsit nedves lesz. Nem baj! Kiderül, mennyire nem túlzott, mihelyt kiérünk a nyílt vízre. Majdnem teljesen szemben megyünk a hullámokkal, ennek megfelelően 5-10 másodpercenként több métert zuhanunk és minden leérkezéskor több liter víz zúdul a nyakunkba. Többen megfutamodnak, én is, féltem a fotóapparátot. E. és Z. kitart, rajtuk kívül már csak egy apuka van ott a kisfiával. E.-ék kb. félútig bírják, de amikor már bugyiból, gatyából is csavarni lehet a vizet, akkor üdvözült mosollyal az arcukon hátraballagnak ők is. Én a part felőli korlátnál ácsorgok és próbálok fotózni, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen legalább egy kézzel ajánlatos kapaszkodni, így maximum egy kéz marad a fotózásra. Amúgy csodaszép az idő, süt a nap és aki ülve élvezi az utazást, az még napozni is tud. Persze ki napozik olyankor, amikor Moher szikláit csodálhatja, pláne a tenger felől?

Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol egy hatalmas, csúcsos szikla emelkedik ki a tengerből (An Bhreannán Mór), rajta tengeri madarak tízezrei csivitelnek. Kár, hogy nem megyünk közelebb, így csak a hangjukat halljuk és a sok apró, mozgó madárka-pontot érzékeljük, de közelről nem tudjuk szemrevételezni őket.

Feltűnik a O'Brien's Tower, itt van a Moher sziklák legmagasabb pontja. A 200 méter magas sziklafalak fölött legelők. A marhák vajon honnan tudják, meddig mehetnek, hogy le ne potyogjanak a mélybe? Vagy azért időnként baj történik?

Elhagyjuk Moher szikláinak 8 km-es szakaszát és egy fokot megkerülve csendesebb vizekre kerülünk. Itt már nem olyan magas a part és a táj is megváltozik, elszórt házak és az elmaradhatatlan kőkerítéses legelők váltják egymást. Nemsokára kikötünk. Innen mikrobusszal visznek minket vissza Doolinba.

Beülünk egy szimpatikus étterembe és Z. meghív minket valami tengeri herkentyűs, sűrű, tejszínes levesre, amihez vajaskenyeret lehet majszolni. Sajnos a nevét elfelejtettem. Én egy kicsit gyanakodva fogok hozzá, mert a halon kívül kicsit idegenkedek a tengeri herkentyűktől, de ez a leves isteni finom, kár volt előre berezelni tőle. Utána mi, lányok, legurítunk egy korsó Guinnesst, ejha, milyen szép a világ!

És még nincs is vége a napnak.

Miután barátkozunk kicsit a környékbeli marhákkal (a négylábúakkal), elhatározzuk, hogy Moher szikláit megnézzük felülről is. Kocsival percek alatt ott vagyunk. Rengeteg a parkoló, kiválasztunk egyet az O'Brien torony közelében és azon tűnődünk, hogy vajon kell-e fizetni a parkolásért, vagy nem. Végül abban maradunk, hogy nem.

Este 7-8 óra lehet, még nem ment le a nap. Most kb. 50-100 méterre vagyunk a szakadékos parttól, Moher szikláinál. Ezen az oldalon minden csupa beton, kijárat-bejárat, múzeum, lépcsők. Ki hinné, hogy mindez egy természeti látványosság miatt jött létre. Persze értem én, hogy első a biztonság, de talán meg lehetett volna oldani valamivel természetbarátabb módon is.

A Visitor Center már be van zárva. Megint eltűnődünk, hogy itt talán nappal, amikor nyitva van, nem is lehet ingyen körülnézni? Ki tudja. Most lehet és ez a lényeg.

Felballagunk egy széles betonlépcsőn az O'Brien toronyhoz, innen már jól látni Moher szikláit. A lemenő nap bearanyozza a tájat. Az Aran-szigetek rózsaszín ködbe burkolóznak. Egy halászhajót követek a tekintetemmel. Azonnal elfelejtem a hátam mögötti sok betont.

Hamarosan megnyúlnak az árnyak és a nap eltűnik a tengerben. Mire a kocsihoz érünk, már jócskán besötétedik. Akkor jut csak eszünkbe, hogy a nagy izgalomban elfelejtettünk tankolni. Z. azt számolgatja, hogy kitart-e a benzin az első benzinkútig. Elindulunk. Már majdnem Ennisnél járunk, benzinkút még sehol. Z. elárulja azt is, hogy Írországban a legtöbb benzinkút este 11-ig van nyitva. Remek! Mindjárt 11 óra. Valami irtózatos szerencsével éppen 11 előtt egy perccel találunk egy nyitott benzinkutat, utánunk már zárják is az ajtót. Kérdezem Z.-t, mit csináltunk volna, ha elfogy a benzin. Nekiálltunk volna házaknál kuncsorogni.

Azért jobb, hogy nem volt rá szükség...

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/17158

Írország 6. nap – Killaloe és környéke

Hatodik napunkon az idő tartósan borultra fordult. Ez azért volt meglepő, mert mi addig úgy tapasztaltuk, hogy a rövid esők közti időszakban az idő mindig kitisztul, és kisüt a nap, mehetünk dolgunkra gond nélkül. Most viszont tartós szürkeség volt és csendesen szemergett az eső, ami nem sok jóval bíztatott.

Aznapra nem volt határozott programunk. Alessio, Zs. egyik kollégája ígért be egy pár órás kirándulást a környéken kocsival. Zs. délutáni munkakezdéséig kellett visszaérnünk. Limerick környékén Alessiónak kedvenc helye Killaloe, ezért, mivel nekünk nem volt egyéb ötletünk arra a pár órára (persze nagyobb kirándulásra lett volna), rábíztuk magunkat a görög származású fiatalemberre és Killaloe felé indultunk el.

Killaloe Limericktől nagyjából északra fekszik. Ezen a vidéken a Shannon folyik keresztül, néhol kisebb-nagyobb tavakká duzzad és így egy egész tóvidéket alkot.

Először egy tóparton teszünk sétát. Nyugalmas, szép vidék, a park füve harsogó zöld, a tó partján stégek, néhány ember sétafikál csak, hétköznap van. Alessio kikezd egy kicsinyeit féltő hattyúmamával.

Killaloe városa népszerűségét a vizisportoknak köszönheti. A környező dombvidék pedig kedvelt kirándulóhely. Mi a yachtkikötőnél parkolunk le, bolyongunk a sok drága hajó között. Nekem egy kis ütött-kopott vitorlás tetszik meg. Ez hogy kerül ide?

Alessio nagy titokzatosan bejelenti, hogy a következő úticélunkat nem árulja el, titok. Elhagyjuk a tavakat és egyre feljebb kapaszkodunk a kocsival. Az utolsó 5 percben be kell hunynunk a szemünket, Alessio fél szemmel ellenőrzi, hogy valóban nem lesünk-e, csak remélni tudom, hogy a másik szemét az útra szegezi. Megállunk és hunyt szemmel tessékelnek ki a kocsiból Zs.-val minket. Teszünk még néhány lépést, akkor engedélyezi, hogy végre lássunk és lesi a hatást.

Egy hegytetőn állunk, körülöttünk dimbek-dombok-hegyek vonulatai és csodaszép rálátás a Killaloe környéki tóvidékre. Ide tényleg érdemes volt feljönni!

A eső újra rákezd, ami eddig szemerkélés volt, az komoly zuhogásba csap át. Lefelé akkora, kék virágú rododendronbokrot látok, mint még életemben soha, úgy látom, vadon tenyész, két ember magasságú és irtózatosan sok virág van rajta. Alessio kiugrik a kocsiból és szed egy csokorral belőle. Szembetalálkozunk a szűk úton egy traktorral, csak a kerekei nagyobbak, mint a kocsink magassága. Veszélyesen közel halad el mellettünk, egy pillanatra megáll bennünk az ütő, de aztán szerencsésen továbbpöfög. Alessio egy kicsit gyorsabban vezet lefelé a csúszós, szűk úton, mint kellene, de szerencsére nem jön senki szembe velünk.

Van még idő, vezetőnk felajánlja, hogy elvisz minket Adare-be, Limericktől pár km-re déli irányban. Adare főleg kedves kis zsúptetős parasztházairól nevezetes. Volt egy utunk az ördögnek, mert az eső úgy zuhog, hogy éppen csak a WC miatt állunk meg a Visitor Centernél, szó nem lehet zsúptetőről, meg parkokban sétálgatásról.

Az idő elszaladt, Alessio hazatranszportál minket és elköszön.

A délután további részében E.-vel Limericket járjuk. Meglátogatjuk az internet kávézót és utána megpróbáljuk megkeresni a Dock Roadon azt a pubot, ahol állítólag eredeti ír zenét játszanak. A címet egy prospektusból nézzük ki. Házszám is van, térkép is van, de pubnak se híre, se hamva. Csökönyösen keressük, de nem találjuk meg. Nem mehetünk úgy haza Írországból, hogy sem egy igazi pubban nem voltunk még, sem igazi (meg semmilyen) ír zenét nem hallottunk.

És már csak egy teljes napunk van hátra.

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/17173

Írország 7. nap – Galway Arts Festival

Előző este azon tanakodtunk, hol töltsük el utolsó írországi napunkat. Zs. Killarney-t javasolta, a Muckross House-t, bár az nem igazán egynapos program - autóbusszal. Ugyanez sajnos minden egyéb látnivalóra is igaz, én például megint a Burrenre kacsintgattam, eszembe ötlött Connemara a tőzeglápjaival, és több közelebbi kastély is, de egyiket sem lehet, csak átszállással megközelíteni Limerickből, vagyis a megközelítés bonyolult és nem készültünk fel rá előre menetrenddel, térképekkel. Az útikönyvem csak figyelemfelkeltésre jó, annak alapján legfeljebb kocsival lehetne nekivágni, másképp nem.

Végül E. lányom elunta a tanakodást és közölte, oda megy, ahova én mondom, találjam ki én.

Korábban már felmerült Galway neve (onnan is van hajó az Aran-szigetekre), most eszembe jutott megint. Úgy gondoltam, ha nincs is semmi különösen érdekfeszítő Galway-ben, mégiscsak egy nagyobb város, van székesegyháza, kikötője, ahol bámulászni lehet, és ott van az Atlanti-óceán is, amit azért nem mindennap láthat az ember egy héten kétszer is, legalábbis, ha magyarországi illetőségű. Menjünk hát Galway-ba! (Az írek "gálvéj"-nak mondják.)

Mint kiderült, ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.

Már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Első olyan napunk volt, amikor egy szem eső sem esett egész nap.
Rutinosan megyünk a buszhoz, az Ennis Roadnak már minden villáját és kertjét ismerjük Limerickben, amelyek mellett elhaladunk. Azért a Sarsfield Bridge-ről megint készítek néhány képet a várról, délelőtti napfényes még nincsen...

Kb. 2 óra alatt jutunk el Galway-be. A buszállomás a Kennedy Park közelében van, mi találomra indulunk arra, amerre a tömeg is megy. Amikor a Kennedy Parkban a füvön látjuk a rengeteg fiatalt heverészni, még mindig nem esik le, hogy itt valami extra dolog van. Az útikönyv azt írja, Galway egyetemi város, ja, akkor azért van itt annyi fiatal. Vagy tán mégsem?

Mintha határozott célunk lenne, úgy megyünk a legjobb irányba és hamarosan egy hatalmas, színes kavalkádba kerülünk. Rátaláltunk a Galway Arts Festival központi utcájára. Csak bámulunk. Itt aztán van mit látni és fényképezni. Maga az utca tipikus, egy-két emeletes, nagyon színes épületekkel. És benne fel-alá hullámzik a tömeg. Felsorolni is nehezen tudom, mi mindent látni egyszerre. Vannak itt élő szobrok, az egyik egy angyalka, amely, ha aprópénzt pottyantasz a kalapjába, vagy egy kisgyerek rámosolyog, akkor a csuhája alól hirtelen elővarázsol egy buborékfújó alkalmatosságot és belefúj. Szinesbőrű festőművész, vén hobó gitárral, tüzes flamenco táncoslány és a kísérői, fekete hajú, jóképű fickók. Majdnem minden sarkon zenél valaki, egyedül, párban, vagy egy egész együttes. Na, itt aztán hallunk ír zenét, nem is akármilyet. De magyar cigányzenekar is van. Egy fiatal srác a földön ül és ismeretlen, hosszú, dudaféle hangszert fúj. Amikor látja, hogy fotózom, a szemébe húzza a kalapját. Mint megtudtam, az ő hangszere a didgeridoo. Egy másik valamiféle pléh hangszert csapkod a kezével, annak a nevét még most sem tudom.

Néhány rasztás francia hatalmas mandalát rak ki a földön több ezer, színesre festett kagylóból. Nagyon látványos. Amott reformkonyha, nylonkesztyűben osztogatják a kóstolót. És így tovább, zenészek, táncosok, művészek sokasága. Hihetetlenül jó hangulat.

Kicsit elkanyarodok a mellékutcák felé. Néhány bóvliárus, de nem sok, és egy templom (St Nicholas’ Collegiate Church), ahova bekukkantok. Ez nem a székesegyház, azt is látom kissé messzebb, de oda nem jutunk el már ezen a napon. Helyette kisétálunk a partra.

Innen nem látszik az óceán, ezért hát elindulunk a parti sétányon. Egy idő után visszafordulunk, mert szemmel láthatólag ez az út nem vezet ki az óceánpartra. Inkább visszamegyünk még bámulászni a város sűrűjébe a busz indulásáig. Nagyon szép idő van.

Megkeressük azt a pubot, amin már egyszer áthaladtunk (két utcára is van bejárata). Kérünk két Guinnesst, én csak egy pohárral, a csaposnak meglehet a véleménye rólam, meg is kérdezi, honnan jöttünk. Elmeséljük neki. Aztán leülünk az ablaknál egy hegedű alakú asztalhoz, ahol van szabad hely. A hangszóróból pattogós ír zene szól. Aztán egy melankolikusabb dal következik. Én éppen videót készítek a fotóapparáttal, az utolsó néhány kockán E. lányom van rajta, átszellemült képet vág és egyfelé néz. Akkor kapcsolok, hogy ez a szép dallam nem a hangszóróból szól, hanem egy férfi énekli a pultnál, akire én sajnos nem látok rá. Nyújtogatom a nyakamat, hogy én is lássak valamit belőle. De az élmény megvolt így is. Korábban már hallottam, hogy az írek szívesen dalra fakadnak a pubokban.

Nemsokára megérkeznek a zenészek is, eltessékelnek minket az asztaltól, kiderül, hogy a zenészek helyére telepedtünk le. Az egyik zenész kényelmetlenül érzi emiatt magát, többször szól, hogy hát elnézést, de ez az ő helyük, semmi gond, természetes, mondom, és ácsorgunk az asztal mellett, hallgatjuk az élő ír zenét, amit már régóta vártunk. Egyre többen lesznek a pubban, alig lehet megmoccanni, sok a külföldi, de sok az ír is. Sajnos lassan menni kell a buszhoz. Készítek még néhány felvételt róluk, aztán otthagyjuk a kocsmát és Galwayt is.

Szép nap volt, mindenkinek kívánok ilyen befejezést az utazásához!

Fotók: http://www.ongo.hu/galeriak/17189