|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
2003. április - Vakáció
Újra itthon az otthon töltött három hét után. Odahaza csodás volt az idő,
noha a megérkezésünk előtti hétvégén Sopronban még esett a hó, és az erős
szélben vízszintesen röpködtek a nehéznek minősülő kerti műanyag bútorok.
Levente még le is fényképezett egy hófoltot a szállásunk (a melegen ajánlott
soproni Villa Mimi kertjében).
Igen,
ez a reklám helye. Remek hely, noha kicsit nyöszörögnek az öreg villa
padlódeszkái, s néha hangyák jelennek meg a padlón (is), de a mediterrán
hangulatú szobák és a gyönyörű kert, a kilátás kárpótolnak mindenért.
A szülői kényeztetésen túl (ajándékok és ételek özöne) még egy, barátok és
családtagok társaságában megtett remek húsvéti túrában is részünk volt, amit
sajnos, a nagy dugó miatt egy kétórás buszban való kínszenvedés csapott
agyon. Húsvéthétfőn akkora volt a forgalom Visegrád és Szentendre között,
hogy két óráig tartott, míg a busz elvánszorgott egyik helyről a másikra. Az
utolsó kilométert már gyalog tettük meg, és ha nem állunk meg fagyizni,
előbb oda is érünk a HÉV-végállomáshoz, mint a busz. Az idő nyaralásunk
során végig kegyes volt velünk, csak az első este esett Sopronban, aztán
esőt legközelebb már csak Oostendé-ben láttunk, ahol visszafelé megálltunk
éjszakázni.
Ez a húsvéti túra egyébként locsolótúra néven fut, afféle hagyomány Levente
részéről. Idén mindenkit oda invitáltunk, aki találkozni akart velünk, s aki
tudott, el is jött. Kb. 25-en voltunk, még régi, Internetről, a weboldal
kapcsán megismert ismerősök is eljöttek a sűrű munkabeosztásuk ellenére, ami
külön örömet okozott. Készült néhány fotó, lehet, hogy majd iderakjuk őket,
ha időm és energiám lesz.
Sopronból Budapestre menet "kis" kitérőt tettünk a remek
Németh-pince
kedvéért Badacsonyba. Ha hazalátogatunk, ide mindig elmegyünk, innen hozzuk
az ünnepekre tartogatott palack borokat. A pince remek választékkal
rendelkezik: jégboruk (s más borspecialitásuk) megkóstolása ajánlott annak,
aki erre jár. (8261 Badacsony, Római út 127. nemeth-pince@axelero.hu).
Odafelé Luxembourgban aludtunk, majd a német autópályák engedélyezte
sebességen felbátorodva Levente nagy iramban hajtott, és még az osztrák
utakon sem lassított le, így történhetett, hogy az utazás második napján
este 7-kor a soproni határátkelőnél voltunk. Verő sokáig próbálta elérni a
vámosnál, hogy adjon ún. autóútlevelet az ír rendszámú Inkának ("aki" egy 3
éves tintakék Ford Focus 1.6, a családunk szemefénye), de a fickó kitért a
munkalehetőség elől, mondván ezt a lakhely szerinti hivatalban kell
elintézni, s azt mondta Verőnek, ő "nem erőltetné" ennek az autóútlevélnek a
beszerzését. Nem állított meg rendőr bennünket az otthoni autózás során, de
nem is merek belegondolni, mi történhetett volna, ha… Én amúgy is igen
törvénytisztelő kispolgár volnék, betoji, aki reszket, ha a dolgai nem az
előírások alapján intéződnek.
Próbáltunk sürgősségi ügyintézéssel új útlevelet beszerezni, de kiderült,
hogy az ötnapos ügyintézés tulajdonképpen hat munkanap, és mi akkor már
eljövőben voltunk. Ha megérkezés után először Budapestre megyünk, talán
összejött volna, de előbb Sopronban töltöttünk el pár kellemes napot,
szüleimmel, Barnabás öcsém és Gabci (öcsém barátnője / élettársa / jegyese),
valamint a legjobb könyvesboltos társaság, Zsuzsa és Béla társaságában. (No,
ide is fotó illenék, Levente készített egyet róluk, majd… talán!)
Közben még egy temetésre is elmentem, ami elég nagy szomorúsággal töltött
el, mert a házban, szüleim fölött lakó idős ismerősről volt szó.
Meglátogattuk Levente szintén itt nyugvó nagyszüleinek sírját, s az én
nagyszüleimét is. Gondolom, ez minden hazalátogatónak hagyomány, mi a magunk
részéről soha ki nem hagyjuk. Sok minden eszébe jut az embernek ilyenkor…
Hazafelé jövet megint Luxembourg-ban éjszakáztunk. Csak homályosan
emlékeztem, melyik hotelt néztük ki, és az melyik városkában van, így kissé
kifáradva, és tanácstalanul estünk be az Esch-sur-Sure-ben lévő elsőnek
megpillantott, elég
átlagos hotelbe. Ott aludtunk. A vacsora csodásan finom volt, és még a
negyedóránként megszólaló harang sem zavart. Sőt, az ablakból rá lehetett
látni az alant kanyargó kis folyócskára, a keskeny völgyet betöltötte a
vízen úszkáló kacsa hangos hápogása… Másnap reggeli sétánk során találtuk
meg az egy utcával feljebb lévő (szebb, olcsóbb, satöbbibb) hotelt, amit
tulajdonképpen megcéloztunk a
neten. No
comment. Legközelebb minden címet felírok, s türelmesebb leszek!
Másnap Tilburgban, Hollandiában álltunk meg egy röpke negyedórára, Verő egy
régi kollégájával találkoztunk, Stephan-nal, akinek cseresznyepálinkát ígért
az uram. A fickó nagyon meg volt lepve, hogy az ő pálinkája miatt ekkora
kitérőt tettünk, és még csak nem is akarunk Tilburgban aludni. Azóta már
megírta, hogy a pálinka remekül marja a torkát, s sűrűn iszogatja.
Oostendében éjszakáztunk. (Itt esett három hét után először.) Klassz város,
csak ne lenne benne annyi építkezés! Mibe is botlottunk a nem éppen belga
hangzású, Glendore-nak nevezett hotelünkből (nincs weboldala, Hostraat 25,
8400 Oostende) kilépve? Igen, egy ír kocsmába, ami mellett érdekes módon egy
angol (The Lord) kocsma foglalt helyet, s átellenben az English Church
csalogatta misére az ájtatos turistákat. Főleg Oostende főtere tetszett, ott
is a Kiosk-nak nevezett étterem (14, Wapenplein, Oostende). Verő
mindenképpen sörözni akart a vacsora mellett, de elég nehezen találtunk
olyan helyet, ami tetszett volna neki. Mindez az után történt, hogy a helyi
étterem-ajánlóból kinézett vendéglőről kiderült, hogy bezárták… Végül a fent
említett helyen, a főtéren kötöttünk ki, ahol a kovácsoltvas korláttal
körbeölelt zenepavilon közelében ettünk. A közeli templom harangtornya
bűvölt el bennünket azzal, hogy este fél 9-kor (miért akkor?) eljátszotta az
Európai Unió himnuszát, az Örömódát. Megdöbbenve ültünk az asztalnál, a
dallamos harangszó elbűvölt bennünket, s tényleg lélekemelő szépséggel
szólt.
Még egy dologra fény derült. Akármelyik vendéglő menüjét is néztük meg,
szinte mindegyiken első fogásként a friss spárga szerepelt, s aztán még vagy
ötféleképpen elkészített módon. Megkérdeztem a pincért a Kiosk-ban, miért
van ez? Elmondta, hogy Belgiumban a spárga szezonja évente mindössze kétszer
két hétig tart, és akkor mindenki spárgát akar enni, amikor csak tud. S hogy
a spárgaevés szokása Belgiumból ered. Mint ahogy a hasábburgonya, vagyis a
French fries Franciaországból, magyarázta.
Oostendével kapcsolatban még egy élményem volt: a WC-n ülve (hol máshol?)
bámultam ki a fürdő ablakán az 5. emeletről, amikor hirtelen megmozdult
előttem az egyik háztető, és néhány sárga fényű lámpával a tetején szó
szerint elúszott a többi tető között! Mi ez? Amikor a "tető" végén megjelent
egy hajóhíd a forgó radarral, akkor jöttem rá, hogy egy kompot látok!
Gyorsan ellenőriztem a térképen, hát persze, hotelünk hátsó frontja, ahol a
szobánk volt, Oostende kikötőjére nézett, ahol az óriás kompok jöttek-mentek
egész este! Nagyon varázsos látvány volt, pedig egy pillanatra azt hittem, a
szemem káprázik…
Az út hátralévő során nagy élményt jelentett még a Szajna torkolatát átívelő
két hatalmas híd! ÓRIÁSIAK! Sajnos, a sebtében elkészített képek nem tudják
visszaadni az élményt, elég annyi, hogy a torkolat ritka-széles, a hidak
bakhátúak, s mintha hangyaként kapaszkodnánk fel rájuk, olyanok az arányok.
Cherbourg-ban szálltunk kompra, szakadó esőzés kíséretében. Kissé (nagyon)
hullámzott a hajó, Verő egyből elvackolt az ágyán, mert nem érezte magát
valami fényesen. Én egy darabig mászkáltam a fedélzeten (fel is fedeztem egy
francia vevőmet az utasok között - egy nő, aki itt él Sandyford-ban).
Kezdtem magam furán érezni, s hiába ittam büfiztető tonikot, szopogattam a
bárból szerzett jégkockát, bekövetkezett a számomra legdöbbenetesebb dolog -
viszontláttam Cherbourg-ban elköltött ebédemet. Eddig meg voltam róla
győződve, hogy nem vagyok egy tengeribeteg típus, de ezek szerint nem vagyok
egy vén tengeri medve sem. Verő "csak" émelygett, s az éjszaka hátralévő
részében azt számoltam, hányszor fordít puhán egyik felemről a másikra a
hullámzás. Üres gyomorral már valamivel jobban éreztem magam, s nagyjából
sikerült kitámaszkodni, de még az enyhe himbálózás is kellemetlen volt. Hmmm,
lehet, hogy mégis repülővel megyünk haza legközelebb? Odafelé semmi baj nem
volt, igaz, szinte asztallap simaságú volt a tenger…
Idehaza a kiszínesedett "countryside" várt bennünket, mindenfelé meleg,
napsárga virágokkal voltak beborítva a sülzanótok, s napsütésben élvezhettük
a Rosslare-től Sandyford-ig vezető utat. S utána "már csak" a szennyes
kimosása, a szétpakolás volt hátra. Levente másnap Barcelonába repült a
csoportjával, én pedig szalmaözvegyként hajtogattam a tiszta ruhát… Erre az
évre tehát megvolt a nyaralás, innentől kezdve a hosszú hétvégék, és rövid,
kétnapos vidéki kirándulások várnak ránk, mert vannak még felfedezendő
csodák!
Következő írás |