Írországi információk és élmények - magyarul

Kezdőlap

Bevezetés

2008. április

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Április 3.

Van egy olyan időnként rám törő, nemszeretem hangulatom, amit egyik kedvenc írónőm nyomán legszívesebben komisznak neveznék, de az az igazság, ez az olyan migrénszerű fejfájásra illik inkább, amilyen az írónőnek volt, nem erre a hangulatra.

Ha ilyen „hangulatom” van, akkor semmihez nincs kedvem, legszívesebben beburkolóznék rengeteg takaróba, és aludnék, de még ahhoz sincs kedvem, csak ülök, nézek kifelé a fejemből, és hízom. Ez sem jó, az sem jó. Ilyenkor hajlamos vagyok kilószám rágcsálni mindent, néha meg is teszem, utána pedig meg vagyok lepve, ha hízom. Utálom, mert nem vagyok produktív, sütni sincs kedvem, semmi kreatívkodáshoz nincs kedvem, hiába nézegetek újságokat, hímzésről, keresztszemezésről, varrásról, sütésről, hiába integet a kilós liszt a konyhapultról - de nem, inkább csak ülnék, ha lehet.

Egy jó nagy seggbe rúgás, az tenne helyre, valószínűleg.

Itt vagyok, jól vagyok, lehetőségeim számosak, erre „hangulatozom”.

De mit csináljak, ha még az olajban sercegő hagyma finom illata sem tud feldobni?

Vitaminhiány? Hiszen szedek mindennap. Életuntság? Ennui? Rakoncátlankodó belek? Ki tudja, de utálom, jöhetnek az ötletek, mit lehet ez ellen tenni.

* * *

Lemondott Bertie. Na végre. Furcsa pénzügyek miatt mosakszik egy tribunal előtt, és lassan mindenki rádöbben, korrupt politikus ő is, hiába a macisan kedves mosolya, az „egy vagyok közületek” típusú, közvetlen, barátságos viselkedése. Mindig is ő volt a miniszterelnök, amióta megérkeztünk az országba, újra- és újra megválasztották, no, most jöhet egy újabb. Mivel ő volt a fellendülés idején a miniszterelnök, az ő ideje alatt írták alá az Good Friday Agreement-et, ezért sok helyen csak az elért eredményeit emlegetik, a gyanús dolgokat próbálják nem kihangsúlyozni.

(Néztünk régi tévéműsorokat, régi nevezetes ír eseményekről tudósításokat, és nevettünk, hogy „jé, itt még volt Bertie-nek haja”.)

Ez az Good Friday agreement nekem olyan emlék, mint másnak, idősebbnek a „Hol voltál, amikor lelőtték Kennedy-t?” Amikor aláírták, éppen húsvéti kiránduláson voltunk, akkori lakótársakkal, barátokkal, két kocsival, Schull-ban. A szállás csodás volt, a szobánk ablakából (igaz, felhúzózkodva, mert tetőablak volt), a tengeröbölre lehetett látni, és éjszaka fel-felvillant Fastnet világítótornyának fénye. Szép hely, elbűvölő a frissen érkezettnek, aki még nem tudta, hogy ilyen helyekkel tele az ország partvidéke.

Kultúrsokként ért, mennyire másképpen állt hozzá a B and B-s ember a fura nyelven beszélő vendégekhez, mint azt egy szállásadó tette volna Mao-n. Megérkezésünk után mondta, dolga van, elmegy, és otthagyta nekünk az egész házat, kicsit kinyitott ajtókkal, a konyhaszekrényeken Post-It-ok, gondosan megírva, mit hol találunk, ha teáznánk, tea-kávé kikészítve, vízzel teli kettle.. Nem tudta a nevünket, a bérelt kocsik rendszámát – nem az a fajta volt, aki hamar leírja őket egy cetlire. Hatalmas vörös labrador, Copper őrizte a házat, legkedvesebb játéka egy kisebb traktorgumi volt, amit ide-oda hurcolászott erős állkapcsában, nem hittem a szememnek. Hiába volt ott kutya, ha olyanok vagyunk, vihetünk mindent, videót, drága távcsövet, a nappaliból, ahonnan a tengert lehetett látni, kulcs ott az ajtóban. Könnyekig meg voltam hatva, ennyi gondosság és kedvesség, ennyi bizalom láttán.

Reggel pedig B. Miki meglocsolta a lányokat, visítva menekültünk kölnije elől. Jóleső volt ez is. A tányéraink mellé, reggelihez pedig még Kindertojás is került, mindenkinek. A naplómban még utána tudok nézni, kinek az ötlete volt.

(Ide pár évvel később visszamentünk, körtúráztunk éppen, vendéggel. Ugyanaz a szakállas, ősz hajú férfi nyitott ajtót, zavartan, hogy elnézést, de ők már nem adnak ki szobát. A tábla is azért nincs kint. Feltűnt a kutya, megszorongattam, szia, Copper. „Voltak már itt?” – kérdezte a férfi. Igen, igen, emlegettük a dátumot. „Megkérdem a feleségemet” – mondta, s kis idő múlva jött, hogy aludhatunk náluk. De reggelit nem tud adni, sajnos, másnap dolguk van kora reggel. Rendkívül baráti áron kaptuk meg a szobát, és büszkén húztam ki magam vendégünk előtt, látod, ilyenek az írek!)

Akkor, tavasszal autós túráról hazatérve, útközben hallottuk, a rézbányát magában rejtő nagy hegy tövében, hogy aláírták az egyezményt. Az akkor emlegetett nevek még mind ismeretlenek voltak számomra. De azért örvendeztünk, mert tudtuk, jó dolog ez. Aztán nyáron meghalt 29 ember Omagh-ban, s akkor azt gondoltam, halat lehet csomagolni abba az egyezménybe, mert annyit ér.

* * *

Susan-t meglátogattam a boltban. A reggeli szállítás után mentem arrafelé, udvariasságból vettem egy szendvicset, a most már a Centra tulajdonában lévő boltban. Rengeteg lett a papírmunkájuk, sok a kitöltendő formanyomtatvány, szigorúbbak a higiéniás ellenőrzések. Állítólag egy magyar srác is dolgozik ott. Megölelgettem rég látott volt kolléganőmet, Agatát, remekül nézett ki, de sokat panaszkodott a lengyel vásárlókra: mindjárt belekérdeznek a közepébe, fizetésről, hasonlókról, nem tetszik neki. Átfutott az agyamon, hogy talán ide is hozhatnék sütiket eladásra.. Megbeszéltem egy találkozót Susan-nal, Deirdre nevű lánya esküszik októberben, velem akarják megcsináltatni az esküvői cupcake-eket.

Április 4.

-ről szóljon az ének... Nna, ez jutott eszembe reggel, amikor a rigókat hallgattam a kocsi nyitott ablakán át. Ha mostanában szállítok (márpedig azt korán reggel kell, a parkolás miatt), nem rádiózom, hanem a madarakat hallgatom, egészen addig, amíg az N11-eshez nem érek, ott aztán felhúzom az ablakot (a friss levegő addigra fel is ébreszt), mert ott már csak autóbrummogást hall az ember, nem madárcsicsert.
Meséltem V.-nek, hogy biztos öregszem, de néha (egyre gyakrabban) abban lelem egyszerű örömöm, hogy odaülök az ágyunkra, és az üvegajtón át bámulom a növényeket. El lehet így csípni néha egy kis eksönt, Maris akcióját az ügyeletes fiújával, vagy madarakat, amint végigböngészik a termést, és segítenek kukactalanítani a növényeket. Vagy csak a felhők vonulását – Micimackó módra.

Április 8.

A fejtágításra vittem süteményt az egyik hölgynek, kivel már néha beszélgettem. A mellette ülő nő egyből lecsapott a csomagra, pedig próbáltam diszkréten odaadni. Hú, de szép, hú, de jó, menjek az Avocába, ez tipikusan az a termék, ami ott fogyna. Az Avocára nem gondoltam még eddig, de ha lesz konyhám, fel fogom őket keresni. A Powerscourt Food Emporiumot is javasolta a hölgy (Food Emporium, Jaysus), bólogattam, milyen igazuk van, jó ötlet, csak lenne már konyha.

Április 9.

Ma legyőztem az egyik mumusomat.

Magam vezettem be a városba, a kávézóhoz, majd haza. Ugyanis annyi sütim volt, és két torta, hogy a reggeli pakolásnál rá kellett jönnöm, ezt nem bírom beleszuszakolni két nagy kézi szatyorba. Nagy lélegzet, útvonal végiggondolása, aztán mielőtt még belegondolhattam volna a dologba, már nekiindultam. Még rescue remedy-t sem töltöttem le a torkomon, amire külön büszke vagyok. (Majd előveszem jövő héten, vizsga alkalmából!)
A forgalom rendesen megsűrűsödött Stillorgan után, de nem volt gond, minden, V. által magyarázott, a sima haladást elősegítő trükkre emlékeztem, a lassúakat előztem, a sávokra figyeltem - mert V.-vel már bevezettem párszor, de egyedül még soha, és hazafelé még egyszer sem! Gond csak annyi volt, hogy a kávézó keskeny utcáján elém parkolt egy Porsche, így nagy óvatoskodásomban fel kellett mennem csöppet a járdára, hogy kikerüljem. Ilyet még soha nem csináltam, valahogy felkínlódtam az első kereket a járdára, nem vittem el a Porsche tükrét, de mialatt lehuppantam volna a járdáról, jól lehúztam a gumit. Fenébe. De onnan már sikerült gond nélkül hazajönnöm, habár egy kicsit hosszadalmas volt, hiszen nem mehetek az M50-esen, hanem hátul kellett jönnöm, Clonskeagh, Goatstown felé, majd a Beacon Court-nál át az ipartelepen, s onnan már ismerős volt az út. Én ébresztettem V.-t, aki még édesdeden aludt. 1.45 perc így az út, míg Luas-szal 2 óra 20 perc.

Sajnos, még maradtak mumusok.

Április 11.

In memoriam V. K.

Április 12.

Vacak idő volt ma: nap sütött, de csak mutatóba, aztán felhők, és a délutáni szunyókálásból a jégeső vad kopogása ébresztett. Néztem, hogyan ugrálnak a szemcsék fél méteres magasságokba a növények között, aztán meghallgattam a dörgést is. Nagyon fura az idő, tudom, hogy április van, de mégis. Roundwood mellett lakó piaci ismerős mesélte, hogy egyik reggel fél óráig esett a hó.

Egész délután esett, vastag, hosszú szemekben, ilyen időt jósolnak egész hétvégére, jövő hétre. Remek idő vizsgához. A „jaj, vizsgázni fogok!” érzése most fog el, de mivel addig még túl kell esnem egy nagy megrendelésen, próbálom az egészet agyam leghátsó zugába szuszakolni. Majd, majd.

A piacon már nyitva voltunk, vásárlók mindenfelé, amikor Betty, az elnök csendet és figyelmet kért. Majd rámutatott a közelben, kis járókeretét tologató, vásárolgató Miss Hallra: „Ez az ifjú hölgy itt 98 éves lesz jövő kedden!” – hirdette ki, hatalmas tapsvihar, majd a népek spontán elénekelték a Happy Birthday To You-t, amitől Miss Hall még kisebbre ment össze, és próbált láthatatlanná válni, sikertelenül. Sokan odamentek hozzá gratulálni. 98 éves!

A piac amúgy nagy sikert aratott az Easy Food kajamagazin rendezte versenyen, ha jól emlékszem, a dél-keleti csoportban lettünk első helyezettek. Engem egy mézeskalács ház készítésére kértek meg, hogy azzal is benevezhessünk az Ünnepi torták, sütemények” kategóriájába. Jól sikerült, el is vitték a házat fotózásra, majd valamikor május-júniusban jelenik meg a szám, amit természetesen el fogok rakni a portfóliómba. Azért arra is kíváncsi lennék, kihez került a ház a fotózás után, s legalább megették-e?

Kora este véletlenül rákapcsoltunk a Reeling on the Years-re, mit tesz Isten, 1989 volt a téma, sűrűn húztam a párnát a képem elé, mert sem a Tiananmen téri képeket, sem a lelőtt Causescu-házaspárt nem kívántam megtekinteni sokadszorra. Mutatták a berlini falat, a határáttörést, kis gombóc nőtt a torkomban. V. mondta, azért akárhogy is, de azért jó, hogy mi ott voltunk, átéltük ezt, megéltük ezeket.

Ápr. 13.

V. küldte, az Indexen találta, jót nevettem: „A kérdés valószínűleg több családi vacsorát keserít meg mostanában, mint egy hibásan másolt Nigella Lawson recept Stahl Judit szakácskönyvében”.

Amúgy ma is kijutott az esőből, de legalább jég nem volt, sőt, még kiadósat szellőztettem is. Elültettem a paradicsommagokat (hátha lesz belőlük valami), és ledugdostam a Crocosmia nevű virág gumóit.

Ez egy munkásra sikeredett nap volt: V. a Gyárban dolgozott, én idehaza sütöttem ki és dekoráltam 100 szívsütit. Ráérősre vettem a figurát, mert kinyújtottam a tésztát, kiszaggattam a sütiket, aztán elmentem újságért. Utána megsütöttem őket, kikevertem a cukorbevonatot, és ER-kísérettel bekentem mind a százat. Utána mentek a sütőbe száradni, addig újságot olvastam. Majd szépen, zenekíséret mellett kihúztam a szívek szélét, s rájuk írtam a kívánt szöveget: LOVE AGA. Sajnos, ez nem jelenti azt, hogy esetleges AGA-vásárlás esetén kapok kedvezményt. Egy Agához különben is kis (vagy nagy) vidéki ház szükségeltetik, körülötte kerttel, netán fallal körülvett titkos kerttel, kavicsos behajtóval, ami kellemesen roppan a méltóságteljesen behajtó autó kerekei alatt.

Upsz, felébredtem, mert beleért a kezem a bilibe.

Április 14.

Ma munkába menet ezt a hirdetést találtam a buszmegálló oldalára ragasztva:



Érdekes, de miért ennyi idő elteltével keresi a leányzót??

* * *

Nagy reményeim, miszerint mindenféle savoury dolgot fogok majd szállítani a Curved Street kávézóba, ma porba hulltak. Aniz, a Curved Street kávézó managere, a nagyon is illegálisan itt tartózkodó/dolgozó mexikói/amerikai lány reggel bejött, kezdte kiszolgálni magát a rendelkezésre álló sütikből, de sehol egy helló, vagy ilyesmi. Na, gondoltam magamban, ma rossz hangulata van. Már menni készült, amikor erőt vettem magamon, és könnyed hangon megkérdeztem, kell-e neki valami szerdára. A motyogásokkal tarkított válaszából kiderült, hogy drágállja a muffinokat. Valóban nem olyan hatalmas, amerikai típusúakat gyártottam, éppen csak kidomborodnak a papírkosarakból, de hát így szól a recept. Minőségre megy, mondhatni, nem mennyiségre. Próbáltam érvelni, hogy már így is a legolcsóbb hozzávalókat használom, a sajt-liszt-tej-vaj ára felfelé ment az elmúlt idővel, de ő csak vonogatta a vállát, és moty-moty, azon az idegesítő módon, ami a kommunikálást lehetetlenné teszi vele. Képtelen vagyok zöldágra vergődni vele. Ha gond, mondja meg, de ne így, félig elfordulva, nem is rám nézve, moty-moty. Maradnak a sütik, azok nem drágák, ezek szerint. Még jó, hogy nem vettem kisméretű tart tin-eket, ha azokat megcsináltam volna, az lett volna még a drága.

Nehogymá’ úgy tűnjék, könyörgök itt, mással is el tudom verni az időmet, mint hasztalan próbálkozással. Mondtam neki, jó, akkor ez nem működik. S látom már, nem szabad úgy szállítani, csak külön, neki, hogy ő alakítsa az árakat, majd szállítok a kávézóba, sütiket, újakat, ha abból akar, akkor olyan áron kell adnia, mint a Cake Café-ban, s akkor nem nyafoghat, hogy így meg úgy, drága. Mert azokat az árakat Michelle alakítja ki, nem ő.

A nap híre, hogy visszajött Jennie, mindenki nagy örömmel fogadta. Végre rendbe lesznek rakva a dolgok, végre megint rajta tartja valaki a szemét az intéznivalókon! S ma Myles volt a séf, úgy örültem, hogy látom! Megöleltük egymást, „Hogy vagy? Hogy vagytok?”, mesélte, hogy szerepeltek az újságban, az Examiner néha bemutat egy-egy találomra kiválogatott ifjú párt, az esküvőjük kapcsán, és ők kerültek sorra.

Április 20.

Micsoda hét! Hétfőn meeting a piacon, előző pénteken, vezetési óra után elmentem autóval (!) Dun Laoghaire-be, még parkolóhelyet is találtam, és Annától átvettem a piaci kulcsokat a Goal épülete előtt. Ott dolgozik ugyanis, könyvelőként, egyetem mellett. Így most már én nyitottam a piac épületét meeting előtt. Kedden aztán fejtágítás, a marketingről szóló dolgokat vettük. Néha kibámultam az ablakon, a vizsgájuk készülő autósokra. Az új tesztközpont alig egy hete nyitott a Ramada szálló földszintjén. Még este 8-kor is ott gyakoroltak a környéken a vizsgázók. Szorult a gyomrom.

Kedden éppen vezetési óra után értem haza, amikor V. is hazajött, szinte egyszerre értünk a ház elé. Már reggel pocsékul érezte magát, forró volt a feje, éppen csak azért ment be, hogy bejelentse, beteg, hazajön. Azonnal ágyba bújt, hoztam neki gyógyszert, de elég nyavalyásan érezte magát, Uniflu, tea, izzasztás ellenére. Én a keddet nagy sütéssel töltöttem, még a fejtágítás utánra is jutott munka, és másnap reggel ismét autóval mentem be szállítani. Most nem parkolt senki orvul elém, nem kellett felkapaszkodnom a járdára, és 1.40 perc alatt hazaértem, férjet ápolni, s tanulni a szabályokat a vizsgára.

Az oktatóm mondta kedden, sok sikert kíván, majd felhív, hogyan sikerült a vizsga. Csodálkozna, ha nem mennék át, mondta, én pedig hozzátettem, hogy nem ismer engem, az idegességemet, a vizsgadrukkomat. Az óra után azért egyedül elmentem oda, ahol már gyakoroltuk a sarok menti tolatást, és tolattam egy tökéleteset. Hazáig vigyorogtam, annak tudatában, hogy van remény.

Szerdán kikérdeztettem V.-vel a vizsgakérdéseket, átvettem a táblákat, próbáltam nem arra gondolni, hogy mi lesz, ha nem sikerül a vizsga. Mi lesz, ha legközelebb megint Churchtown, vagy Rathgar kerül sorra? Mi lesz, ha neadjisten, ahhoz a vén tesztelőhöz kerülök?! Azt már megtudtam, véletlenül, hogy régi, dundrumi oktatóm, David, már nem dolgozik az ISM-nél, mert egyik órám alkalmával egy piros, Churchtown Motoring feliratú autóban láttam órát adni. Még rá is vigyorogtam, amikor elvezettünk egymás mellett, de kétlem, hogy megismert.

Szerdán késő délután kimentem, kitakarítani a kocsit. Lemostam a szélvédőt is, belülről, aztán kívülről. Megnéztem, rendben vannak-e a disk-ek, a motor tax-es, az NCT-s. Közelebb hajoltam – nem, ez nem létezik, az NCT, vagyis a műszaki vizsga 3 hete lejárt! Rohantam be, a kanapén heverő, eldugult fejű V.-hez, rémülten. Jaj, kell ez nekem? Le fognak vizsgáztatni érvényes NCT nélküli? Persze, hogy nem. V. dühös volt, hát nem nézted meg előbb? Hát nem tudtad? Én pedig ott pánikoltam, hogy honnan tudtam volna. (Utóbb belegondoltunk, Focus/Focis még mindig V. nevén van, még mindig a sandyford-i címen szerepel, alighanem oda küldték az értesítőt, Joey persze, nem üzent, hogy levél jött, miért is üzent volna, nem lakunk ott mióta már.)

Az NCT-központ (ami ugyanott van, ahol a vizsgaépület), este 10-ig nyitva van Deansgrange-ben, V. rám dörrent, üljek kocsiba, menjek oda, magyarázzam el, hogy nekem MUSZÁJ levizsgáztatni a kocsit, mindig van egy-két üres hely, könyörögjem be magam. Vigyek könyvet, mert majd várni kell. Rohantam, egyre nagyobb csomóval a gyomromban. 18 óra előtt értem oda, kérdeztem a recepciós srácot, tudna-e segíteni, mutattam a vizsgára behívó papíromat, nem hamukázom, segítsem. Beszél a supervisor-ral, üljek le. Üres fejjel néztem a híreket a falra felszerelt tévén, félóra, 45 perc, semmi. Közben láttam elmenni a srácot, saját, L-betűvel felszerelt kocsiján, akkor megint odamentem a pulthoz. Üljek le, lesz üresedés, szólnak. Fél óráig az új Nicholas Hoeg-könyvet próbáltam olvasni, amikor szóltak, hogy menjek a kocsihoz. Jajistenem, jajdejó! Kövérkés srác vette át a Focist, én pedig mentem, szinte anyai érzésekkel, a viewing area-hoz, nézni, mit művelnek a Focis-sal.

Furcsa dolog ez, ott állnak az emberek, nézik, ahogy a kocsijaik haladnak előre, ezt mérnek, azt mérnek rajtuk, néha felbőgő motorzaj, a szerelők tréfálkoznak egymással, dolgoznak. A sor végén egy padra kerül az autó, felemelik, megnézik alulról, megbillegtetik. Álltam az üveg mögött, mint amikor egy bébit néz az ember a műtőasztalon, nevetséges, majdnem elérzékenyültem. Menj át a vizsgán, kicsim, menj át, muszáj, holnap vizsga, plíz, plíz, plííííz.

Végre kijött Focis a szerelőcsarnokból, jön az ember, kezembe nyomja a papírt, nem ment át Focis a teszten, a bal első parkoló fény nem világít. Köszöntem a segítségét, a recepciós srácnak is, aztán hagytam csak, hadd fogjon el a pánik. A vizsgámnak annyi. Megint jön a várakozás, a saját hülyeségem miatt. Hívtam V.-t a rossz hírrel, aztán irány Bray. Otthon V. felöltözött sarkkutatónak, majd szótlanul, összeszorított fogakkal, lázasan, de kiment, kicserélni az égőt. Ami csak nem akart kijönni a tokjából. Még az internetes infók sem segítettek. Vagy egy óra tekergetés után végre sikerült az égőcsere. V. elmagyarázta, hogy odamegyek reggel, jó korán, tegyük fel, a központ 7-kor nyit, vagy ha nem, hát nyolckor, (sehol az erre vonatkozó információ a weboldalukon), gyorsan kihívok egy szerelőt, hiszen ez csak egy égő, nem kell új időpontot kérni. Megnézik, bólintanak, adnak papírt, aztán usgyi, megyek vizsgázni. Ha nyolckor nyitnak, ezt elintézni van 15 percem.

S lőn. Nagyon korán odaértem, 7.25-kor, egy banánon nyammogva vártam a szemerkélő esőben, vártam, hogy nyisson az NCT központ. Naná, hogy nyolckor nyitottak. Mögöttem addigra már zörögve felhúzták a vizsgaközpont rácsos ajtaját, folyamatosan érkeztek a vizsgabiztosok és a vizsgázók. A gyomromba jó párszor töltöttem a rescue remedy-t, félszemmel nézve az NCT-központ ajtaját. Amint nyitottak, pattantam. Bent elmondtam, mi a helyzet, mondták, most ment ki a supervisor az ajtón, beszéljek vele. A szemem sarkából láttam a világító mellényes embert, rohanok utána, Sir, sir, please, just for a second, it is important. A fickó megfordul, basszus, nem jó embert kaptam el, a vizsgaközpont betűjele van a kabátján, nem ő az! Magyarázkodtam a fickó értetlen arcába, mire kilépett mögüle egy alacsony, munkaruhás ember, I think you want me, és elvette a papíromat. Majd megnézte a Focist, ellenőrizte a most már működő égőt, s szó nélkül ment, kinyomtatni a sikeres NCT-ről szóló lapot, és a két évre szóló disk-et. 8 óra 10 perckor vettem át, hálásan köszöntem, a Jóisten áldjon meg, gondoltam, ezért a remek customer service-ért.

Aztán mentem, remegő kézzel cseréltem a disk-eket, majd beültem a szűk váróhelyiségbe, másik három vizsgára váróval. Még egy adag rescue remedy, sűrű imák, és magam biztatások közepette vártam, hogy sorra kerüljek. Egyszerre hívtak be mind a négyünket. A fickó, aki a nekem kijelölt asztalnál ült, félelmetesen emlékeztetett arra, akit véletlenül leszólítottam a supervisor helyett, átfutott az agyamon, hogy nekem végem. De amikor az arcába néztem, rájöttem, nem ő volt, hála az égnek.

Nagyon kedvesen nyugtatott, ne izguljak, ezt még megismételte párszor a vizsga során. Just breath normally, it is in the breathing, magyarázta. A kérdések megértéséhez, illetve meghallásához szinte át kellett hajolnom az asztalon, mert négyen vizsgáztunk ugyanabban a kis szobácskában (ami egyébként egy konténer), elég zavaró volt a hátam mögötti mormolás. Mindenre jó választ adtam.

Aztán mentünk a kocsihoz. Mély lélegzetek, motorháztető felnyitása, mutassam meg ezt a kocsin, mutassam meg azt. Ezek is sikerültek. Az elmélettel sosem volt baj, hanem a gyakorlat! Odakint nagy forgalom, araszolás, hamar befordultunk az első estate-re. Forduló, tolatás. Tolatásnál aggódva nézek jobbra, jé, jön egy vizsgázó, megállok. Le is fulladtam, íziben. Engedélyt kérek a folytatáshoz, bólint, érzem, megindulnak a kis izzadtságcsöppek a hónom alól. Kéri a kézjeleket. Mindent jól csináltam. Hill-start – remek. Hanem a következő estate-en egy iskola közelében, dombnak felfelé kellett araszolnom, egyesben leginkább, vagy tegyem kettesbe? Aztán jobbra kanyarodni a dombtetőn, éreztem, izzad a hátam, tejóég. Rengeteg yummy mummy hatalmas terepjáróval, alig mozduló forgalom, a térdem merő görcs, mázlim volt, végre egy safe gap, rátaposok a gázra, szegény Focis egyesben hörögve kipattan az útra, jobbra kanyarodik, na, nekem annyi, nekem végem. A másik ülés felől néma csend.

Onnantól kezdve már csak arra figyeltem, hogy túléljem ezt az egészet, legyen már vége, ki- és belégzés, végre a deansgrange-i hosszú úton voltunk megint, a vizsgaközponthoz közel. Ugyanaz a kereszteződés, ahol múltkor szert tettem a Grade 3 hibára. Forduljon jobbra, mondta, s máris ott voltam, a központ előtt, kérem, itt hajtson be, a vizsga véget ért. Szörnyen nagy ma a forgalom, ugye? – csevegett, én pedig a doom előérzetével, leeresztve mentem utána. A borzalmas mutatványom, ott a dombon, az járt az eszemben.

Múltak a percek, izzadó tenyeremet törölgettem, mögöttem nyílt az irodaajtó, a vizsgáztatóm az. „Good news” – mondta még a hátam mögül, s leült elém. Éreztem, elnyílik szemem-szám. Mi? A vizsgája sikerült, gratulálok – kezét nyújtotta, én még mindig tátott szájjal, üres aggyal, a szememben könnyek, átmentem? Igen, a vizsga sikerült. S már rakta is elém a papírt, amivel mehetek jogosítványt váltani. 7 hibám volt, mutatta a kis ikszeket a formanyomtatványon. A clutch rossz kezelése miatt kaptam hármat, illetve egyszer túl közel álltam meg a piros lámpánál, és belecsúsztam a yellow box-ba. Valamint a tolatásnál lefulladtam. A kezem még most is remegett, közelebb hajolt, kérdezte, ugye, ha egyedül vezet, nem izgul ennyire? Nem, nem, ráztam a fejem megkönnyebbülten, csak a vizsgadrukk, csak amiatt, belül pedig hitetlenkedtem, el sem hiszem, SIKERÜLT!

Hazáig vigyorogtam, és nagy vigyorgásom közepette egyszer lefulladtam a pirosnál. V. örömködött a telefonvonal másik végén, és azóta is, ha eszembe jut, kis lepkék ugrálnak a gyomromban, mert jogosítványom van. Ettől függetlenül van még mit tanulni, parkolást, több magabiztosságot, de megvan, megszereztem!

Április 23.

Hétfőn megint voltam dolgozni. Iszonyat, micsoda mocsok van a kávézóban (történeteimet V. fejcsóválva hallgatta végig, majd kissé célzatosan a saját konyhánk felé nézett, khm), még Amanda barátja, Matthew, a profi séf is megjegyezte, hogy ez borzasztó, ezen változtatni kell. Ugyanis bement Amandának segíteni cookery course-ot tartani, és akkor látta, mi uralkodik ott a konyhában. Ezt alaposan kibeszéltük a lányokkal, és kitaláltuk, hogy egyik nap be kellene mennünk, mondjuk egyik vasárnap, és tisztára súrolni az egészet. V. erre nekem megtiltotta, hogy bemenjek.

Hétfőn, munka után elindultam, hogy útlevélképeket készíttessek a jogosítványomhoz. (Még kimondani is vicces: jogosítványomhoz – Hisztipaldi, az utak réme.) Amikor ezen túlestem, mentem fokhagymáért. Igen, fokhagymáért, ennek beszerzése, ha az ember válogatós, vagy olyan food snob, mint mi, külön túrát igényel. Sokfelé csak a kínait kapni, elvétve bio spanyolt, aranyáron. Myles mondta, nézzek el a Fallon and Byrne-be, ott látott csodás francia fokhagymát, öklömnyieket. A remek tavaszi időben odasétáltam, s miután beszereztem a tengeri sót, fokhagyma után néztem. Az első pillantásom a kosárban felhalmozott jókora fehér fejekre esett: China – mutatta felettük a tábla. Kösz, de nem. Egy kosárral lejjebb Egyiptomból érkezett, még kiszárítatlan ún. wet garlic díszlett, hosszú szárakon. Ez sem az igazi. Végül már majdnem otthagytam a boltot, amikor megláttam egy Smoked garlic – füstölt fokhagyma feliratú tábla alatt az utolsó fürtöt: hatalmas fejek, felfűzve szépen, ahogy illik, sötétre, illatosra füstölve. Megörültem neki, mert engem füstös illatokkal mindig el lehet csábítani, ugyan nem egészen ezt kerestem, de jobb a semminél. Húztam is vele a füstcsíkot a LUAS-on magam után.

Ma aztán jó hasznát vettem, megpróbálkoztam egy spanyol fokhagymalevessel. Benne pirított kenyérdarabokkal, buggyantott tojással. V.-nek ízlett, pedig aggódtam, hogy az elmúlt 1 hétben az elfajult megfázás által megkínzott torkának csípős lesz a kaja. De a fokhagyma fertőtlenít, remélem, jót tett neki. Érdekes leves, eltekintve egy-két egzotikus alkotórésztől, akár a mi rántott levesünk is lehetne.

Ma elmentem a Motor Tax irodába, elintézni a jogosítványomat. Először a tankönyvem utasítása alapján a netről ki akartam nyomtatni a jogsikérő formanyomtatványt. Rá is kattintottam a Forms feliratú gombra, mire feljön a lista, melyeket lehet kinyomtatni. Újabb kattintás, majd a kedves bekezdés elárulja, hogy sajnos, ezek a nyomtatványok nem nyomtathatók, mert öntapadós részt tartalmaznak. Ááááá!

Így aztán végül az iroda előterében, a széken ülve kitöltőcskéztem, az állványról szereztem be az űrlapot. Szerencsére most sem voltak sokan, hamar végeztem. 10 munkanap, amíg megkapom a jogosítványt, s azért tíz, mert a megyeszékhelyre, Wicklow-ba kell küldeni a papíromat.

Április 24.

V. ugyan még mára is ki van írva, de már annyira ette az unalom, hogy elment dolgozni. Az elmúlt egy hétben kiolvasott öt könyvet, kiélvezte a „daytime television” minden előnyét és hátrányát, fogyott 3 kilót, és elhasznált egy tekercs wc-papírt az orrára. Már alig várta, hogy megint mehessen a Gyárba. A kocsitól még visszajött, és szólt, hogy éjjelre nyitva hagytam Focis egyik ablakát. Teljesen. Égtem, mint a Reichstag, mentem ki gyorsan, tapogattam az ülést, vizes lett-e, mert hajnalban eső kopogást hallottam az ablakon. Szerencsére nem esett benne kár, de azért lehetnék figyelmesebb is. Még szerencse, hogy ilyen jó környéken lakunk, ahol nem próbálgatja senki éjjel a kocsik ajtajait.

Ezen a héten végre igazi szép tavaszi idő van. A madarak óriási forgalmat bonyolítanak le az etetőnél, de nem csak a kajára jönnek, rendszeresen végigjárják a cserepeket, és eszik, amit találnak. A múltkor ellágyulva néztem, amint egy cinke meglátogatta az etetőt (jaj de édes!), majd az alatta lévő virágcserepeket is végigvizsgálta. Akkor már kevésbé találtam édesnek a madárkát, mikor rászállt az illatos muskátlimra, és a friss hajtásokat kezdte letépkedni. Nem értem, talán a fészkéhez kellett? Ugyanis csőrében egy csokornyi zöld levélkével elrepült a titkos kert felé. Biztos nemcsak puha, de jó illatú fészket is akar. Lehet, hogy az illatos muskátli viszonylag erős illata távol tartja a vérszívókat, vagy akármiket, amik egy fészek környékén garázdálkodnak.

* * *

Maris újra felbukkant. Nem láttam már elég régen. Amikor megláttam, jót nevettem: akárki is visel rá gondot, gondoskodott róla, hogy Maris és a kandúrok akciójából ne legyen kismacska. Fél oldala leborotválva – akárcsak tavaly -, feketés bőréből álltak ki a varratok. Kissé hülyén nézett kis szegény, de nem volt sovány. El tudom képzelni, hogy a Cat Protection Society végeztette el a műtétet. Csinálnak ilyet, hogy elintézik, ne szaporodjanak a kóbor macskák, de műtét és lábadozás után visszaengedik őket az élőhelyükre.

Maris azóta még egyszer tiszteletét tette a lakásban is: szellőztettem, s beugrott az alacsony ablakon. Körbenézett, dorombolt, majd kinyitottam neki a kertre nyíló ajtót, s ment a dolgára. Megspóroltam neki a falon át való kapaszkodást.

Április 25.

Az imádott kerámia edényem teteje elrepedt. A casserole dish, januárban vettem. Nem tudom, mikor, hogyan, amikor törölgettem, egy vékonyka repedésre lettem figyelmes. Közelebb hajoltam: húha, ez komoly, ez átér az anyag teljes vastagságán, nemcsak hajszálrepedés a felszínen! Teljes pánik. Azon túl, hogy nem olcsó mulatság, hol fogok ilyen fedelet kapni hozzá? Felhívtam a boltot, ahol vettem, tényleg kedvesen megpróbáltak segíteni, de azt mondták, nincs ilyen fedél, csak kisebbet tudnának adni, és kerekdedet, az enyém pedig ovális. Nem cserélik ki, mert nem tudom biztosra, anyaghiba miatt repedt meg, vagy én voltam figyelmetlen, mondjuk mosogatásnál. Kérdezték, írtam-e már a gyártónak?

Írtam. Ők átirányítottak egy angol bolthoz, hogy majd velük intézzem a sérült fedél pótlását. Kösz. Pedig mondtam, hogy kifizetem a postaköltséget, a fedél árát, csak segítsenek.

* * *

Valamint felfedeztem ezt az oldalt: www.kiwicakes.co.nz. Amikor elültek az öröm sikolyai, írtam nekik, hogy szállítanának-e ide, fizethetek-e hitelkártyával. Paypal-lal lehet, de a postaköltség húzós lehet. Szabadság után visszatérünk a témára, mert igen szeretnék kiwimintás kekszeket gyártani!

Április 30.

Holnap nemcsak szállítok, de dolgozom. A Three mobiltelefoncég logóit kell 75 cupcake-re rásikeríteni, s ahogy Jennie fogalmazott, az nekik nem megy. Önelégültem mosolyogtam a bajszom alatt. Valamint a Magnet cég logóját is fel kell rajzolni 75 cupcake-re, 11 előtt végezzek, mert akkor jönnek értük.

Dőlni fog a lé.

Tudom, nevetséges, de még az is hájjal kenegette a lelkemet, hogy Michelle egészen elsápadt, amikor közöltem, hogy májusban szabadságra megyek, és csak 30-án jövök vissza. Június?? – kérdezte elnyúlt arccal. Á, dehogy, május. Akkor megnyugodott.

Sajnálom, tudom, nem szép dolog, de baromi jó érzés, ha az ember nélkülözhetetlen (vagy annak tűnik).

* * *

Ma elvégeztem az elmaradt papírmunkát, és kiadásaimmal, parkolási díjakkal, könyvelői díjjal együtt az első hónapok várt csendességéhez képest egész szép bevételre tettem szert. S ahogy V. fogalmazott, nem is teljes munkaidőben dolgozom. Menni fog ez, bár ha bérelnem kell egy konyhát, akkor azért jobban kell erőlködni. De egy hivatalosan ellenőrzött konyha birtokában már komolyabb helyeket is körbeudvarolhatok, hogy ugyanmá’, áruljanak Moni-féle sütiket.

* * *

Apropó, ezt (http://www.frif.com/new2006/odb.html) a filmet láttam tegnap este. Voltak képsorok, amelyek még az én viszonylag teherbíró, disznóölésen edződött, bélpucolástól sem borzadó lelkemnek is sok volt. Néha elnyílt a szám, szerencsére V. éppen Mustangok között bolyongott, nem nézett fel a laptopból, illetve csak néha, ha kiszaladt a szörnyülködés a számon. Aztán már nem szörnyülködtem, csak néztem. Főleg németországi felvételeket, de magyar helyszín is volt. Ugyanis készült: Európában.

Csakis és kizárólag bio húst akarok enni. Humánusan leölt állatokét. Nem akarok nagybani terméket vásárolni. A kiherélésre fémbölcsőbe zárt, visítozó kismalacok kapálózó lábai láttán a könnyem is kijött (igen nagyon emlékeztettek kisbabákra, de enélkül is elég borzasztó látvány). Tömegtermelés, vagy amit akartok. Gép terelte, sodorta, szippantotta csirkék, halak, ládába vágódó tollas, még nagyon is élő testek, gép belezte fényes lazacok. Ha a csirkéknek fejük, nyakuk útban van a doboztető zárásánál, hát lökünk egyet azon a fedélen, csapunk a fejükre, hadd törjön, ha nem húzza be, ostoba állatja.

Nem lettem vegetáriánus, nem. A hasamat annál jobban szeretem. De mégis - ez borzasztó!



Következő írás