|
|
A talált Karácsonyfa – írtam 1996-ban
„…Most, hogy közeledik a Karácsony, a születésnapom, felidézem az akkori,
hét évvel ezelőtti élményeimet. Hét éve már... Akkor, a születésnapom
hétvégéjén tört ki a román forradalom, az Oxfam használtccucc-boltok
kirakatában pénzadományokat kértek az adakozóktól a románok megsegítésére.
Néha láttunk egy-egy riasztó jelenetet a hírekben, aztán megdöbbenve, de -
meg kell vallanom -, nagy megelégedéssel hallottuk a Ceausescu-házaspár
kivégzésének hírét. Rohantunk újságért, este kérdezgették tőlünk a háziak,
nem félünk-e, hogy háború lesz. Szüleim megírták, ha bármi történne - sok
minden átfutott akkor az emberek agyán -, maradjak Angliában, mindenáron.
Szerencsére semmi baj nem történt, de amúgy sem mertem volna egy idegen
országban egyedül új életet kezdeni.
Karácsonyra rendszerint november végén kezd készülődni az átlagos angol
család. Már december elején feltűnnek a feldíszített karácsonyfák a nappalik
- lehetőleg utcára, udvarra -, néző ablakaiban. Az ajándékok a nagy napig
ott gyűlnek a fa alatt, rázogatni, tapogatni lehet őket - vajon mi lehet
benne? - de kibontani szigorúan tilos. Mindenesetre elég nagy kísértést
jelent a sok csomag a gyerekeknek. Mi is izgatottan készültünk, a bébinek (Elizabeth
Florence Walker, akkor 18 hónapos) ruhácskát vettünk, Annie-nek (a
háziasszonyunknak) szoknyát - sajnos, leheletnyivel szűkebbnek bizonyult a
kelleténél (később nekem ajándékozta) -, a gyerekeknek édességet, süteményt
vettünk, a férjnek pedig (Angus Walker) egy üveg jó magyar bort, mivel nagy
híve volt a jó bornak. (Leányaitól egy többfunkciós üvegnyitót kapott).
Gyöngyitől a Monty Python-könyv második kötetét kaptam, én parfümöt és
édességet vettem neki, mert nagyon édesszájú volt.
A karácsonyi időszakra vendégünk volt Angus idős édesanyja. Úgyszólván senki
nem törődött vele, hogy ott van a házban. Egész nap kötögetve üldögélt a
nappaliban, néha elcsípte valamelyik gyereket, de még a fia sem kezelte
igazán vendégként az édesanyját. Csodálkoztam, amikor megtudtam, hogy a
hölgy London másik végében lakik, s évente csak ilyenkor látja az unokákat
és a fiát. Nagyon egyszerű hölgynek tűnt, akit talán mintha szégyellt volna
kissé a fia. Egyszer a konyhában odajött hozzám, és a kezembe nyomott egy
fontot, ajándékba. Kicsit meglepődtem, meghatódtam, furcsán esett (évekig
őriztem első borravalómat). Leginkább Gyöngyi ment be hozzá a bébivel, félig
a gyerekre figyelt, miközben megpróbált beszélgetni az öreg hölggyel, hogy
az ne érezze magát egyedül. Szinte érezhetően könnyebbült meg a család,
amikor karácsony másnapján a néni taxiba ült és elment haza.
Karácsony estét itt is lakomaszerű vacsorával ünneplik meg (Utóbb megtudtam,
Karácsony napján a nagy családi ebéd számít hagyományosnak, de úgy látszik,
Angusék nem így ünnepeltek.) Mindenki tányérja mellett egy nagy
szaloncukorra emlékeztető csomagocska volt, a Christmas cracker. Ha két
végénél meghúzta az ember, nagyot durranva szétszakadt, vicces feliratokat,
papírkoronát, édességet szórva az ember ölébe. A koronát szigorúan viselni
illett, akármilyen idétlenül is állt. A vacsora fénypontja a puding, amit
szesszel leöntve és meggyújtva, gyertyafénynél tálalt Annie. Nagyon
kiadósnak, tömősnek találtam, de finom, tele van gyümölccsel, mazsolával.
Aznap nem engedtek mosogatni minket, elvégre ünnep volt. Mi ketten, vacsora
után még hivatalosak voltunk egy magyar karácsonyra, Gyöngyi ismerőseihez,
Péter Lászlóhoz és családjához. Korábban már többször voltunk náluk, amikor
először odamentünk, magyar konyakos meggyel kínált bennünket, mondván:
"Jeszenszky hozta, itt szállt meg nálunk egy pár napig". Akkor még nem volt
olyan jelentős személyiség ez az úr, csak a konyakos meggy számított. Apám a
sztori hallatán sokáig "Bonbonos Géza" néven emlegette a volt
külügyminisztert.
Nagy meglepetésünkre ajándékokat kaptunk, ami azért volt kínos, mert mi
magunk nem "készültünk". Gyertyagyújtás, ének, könnyek megint, aztán némi
pánik, mert meggyulladt az egyik dísz, egy festett fa leányalak. Nagyobb baj
nem történt. Odafele rettenetes széllel kellett megküzdenünk, Gyöngyi
ernyője javíthatatlan ronccsá hajlott, és meg is áztunk. Amikor elegánsan
átlejtett a szobán, hogy Lászlót köszöntse, észrevettem, hogy majdnem végig
elrepedt a szoknyája... Amikor súgva megmondtam neki, elsápadt: „Már
csodálkoztam, hogyan férek el benne ilyen kényelmesen.” - mondta. Egy ideig
varrogatott, aztán elindultunk az éjféli misére.
Az éjféli misére nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy kaptunk
„műsorfüzetet”, és az alapján minden bénázás nélkül tudtuk követni az
eseményeket, felálltunk-leültünk, amikor kellett (sem Gyöngyi, sem én nem
voltunk gyakorló katolikusok). A templomig úgy autóztunk, hogy Gyöngyi
ronccsá hajlott, becsukhatatlanná vált ernyőjét Péter László felesége,
Margaret kilógatta az ablakon… Gyöngyi nem akart megválni a roncstól,
ugyanis erős érzelmi kötelékekkel viseltetett iránta: a barátja festette be
fehér festékkel az ernyőt, jobban mondva, művészien telefröcskölte. Mise
után emelkedett lélekkel mentünk haza, már jóval elmúlt éjfél. Amikor
Lászlóék kiraktak bennünket a kocsiból, a közeli templomot körbevevő
sövénynek nekitámasztva megláttam egy fenyőfát. Vártunk – integetve -, amíg
Péterék elhajtottak, aztán közelebbről megvizsgáltuk a fácskát. Egyik
oldalán mintha levágták, letördelték volna az ágakat, de nekünk ez a ki
tudja, honnan jött ajándékfa nagyon is megfelelt. Megpróbáltuk hangtalanul
becipelni a házba, fel, a sok lépcsőn a manzárdszobánkba, és ott hajnalig
díszítgettük, magunk készítette, sebtében összeütött díszekkel… Életem
legszebb fája volt.
Sokat beszélgettünk Gyöngyivel a családi karácsonyokról, aminek persze
szipogás és könnyek lett a vége. Azóta is úgy veszem, hogy csodaszámba megy
ez a karácsonyfás történet. Akartunk venni fát, de drágálltuk a cserépbe
ültetett 10-15 fontos fákat… Jutott helyette másik. Az egésznek olyan csodás
hangulata volt akkor, ott, a sötét téren – jövünk haza miséről, s ott a fa…
Akárki hagyta is ott, nem tudja, mekkora örömet okozott két, kint élő magyar
lánynak.”
Nos, eddig az idézet, 1989. karácsonyáról.
Péter Lászlóékkal azóta itt Dublinban találkoztam megint. Gyöngyvér
halálhírét Annie közölte velem, amikor ottlétem tízéves évfordulójára,
1999-ben írtam nekik egy levelet (mi történt velem azóta, mennyire sokat
jelentett a kintlét velük, stb.). Kinyomozta a telefonszámunkat, felhívott,
és elmesélte Gyöngyi halálát. Hát le voltam törve nagyon. Abban az évben
Karácsonyra, pedig képeslapokat küldött, amikhez az általa festett képek
adták az alapot, és egy levelet, amiben megírta, mi történt azóta a
gyerekeivel, akikre akkor vigyáztam. Bizony, már a legkisebb is végére járt
az általános iskolának, a legnagyobb felelős beosztásban dolgozott a „City”-ben,
a második legidősebb pedig Ausztráliában töltötte az egyetemi gap year-jét,
a harmadik egyetemi éveit végezte. Négy lány! Sosem felejtem el, mennyi
iskolai kék kötött harisnyát szedtem össze mindig a gyerekszoba padlójáról,
mosáskor…
Amikor pedig Péter László meghívott előadóként a dublini Magyar Hétre
érkezett, Verő és én hoztuk be a reptérről, s volt időnk felelevenítgetni a
Margaret-tel tett kirándulást St. Albans-ban, a karácsonyi élményeket…
Gyöngyiről is sokat beszélgettünk. Fura volt, hogy itt hozott össze
bennünket a sors, és így. Úgy tűnt, László emlékszik rám, legalábbis, amikor
a reptéren emlegettem első találkozásunk körülményeit, emlékezett a nevemre…
Who knows.
vissza decemberhez |