Írországi információk és élmények - magyarul

Előre bocsátom, hogy nem szokványos turista-módon érkeztem Dublinba. Feleségem egy Budapesten is működő amerikai multi vezető beosztású alkalmazottjaként két napos továbbképzésen vett részt, én meg elkísértem Öt, és a hivatalos elfoglaltsága után még néhány napot ott töltöttünk.

Október 25-én, kedden, a KLM-MALÉV-NORDIC közös járatával utaztunk, amszterdami átszállással. Amszterdamig a MALÉV Boeing 737-es gépe vitt, onnan pedig az ír nemzeti légitársaság, az Aer Lingus Airbus A320-asára szálltunk át. A csatlakozásra mindössze 45 percünk volt, és a gépünk - természetesen - 20 percet késett. A Schipol méretét ismerve komoly teljesítmény volt, hogy elértük a csatlakozást, ahol a jegykezeléskor félre állítottak minket. Kedvesen elmagyarázták, hogy nem kellene ezzel a géppel tovább utaznunk, mert a MALÉV gép késése miatt a csomagunkat valószínűleg nem szállították át. Inkább várjunk négy órát a következő járatra, mert akkor biztosan a bőröndünkkel együtt fogunk érkezni Dublinba. Ez a módszer nekünk nem igazán tetszett – szép is, nagy is Schipol, de négy óra azért sok a jóból – ezért ragaszkodtunk a beszálláshoz. Most miattunk indult késve a gép :-).

A felszállás után ért az első meglepetés – az Aer Lingus rövid járatain nem adnak enni-inni, illetve adnak, de fizetni kell érte, nem is keveset. (2,5 dl-es üdítő 1€)

Kicsit rázós repülés után természetesen bejött az amszterdami jóslat – nem volt a szállítószalagon a szép sárga bőröndünk. A reklamációs pultnál felvették az adatainkat, a csomag adatait, szálláshelyünket, és biztosítottak arról, amint megérkezik a pakk, utánunk fogják szállítani, legyünk teljesen nyugodtak. Nyugodtak voltunk.

Taxi, és irány a Vestin Hotel. A dublini taxisok igen kedves és bőbeszédű emberek. A jó fél órás út közben kiderült, hogy emberünk többször járt Budapesten, sőt egy kiadásra vett lakása is van a Szent István Kőrúton. Jó alaposan lehúzták, közel egymillió (!) forintos négyzetméter áron vette 2004-ben. Ez az ár szerintünk rettenetes, de később kiderült, hogy a dublini ingatlan árakhoz képest semmiség.
Elmesélte, hogy mindig az Ír légitársasággal utazik, mert nagyon olcsó. Mutatott egy újsághirdetést is, amiben 20-40€ árakon hirdettek utakat különböző európai városokba.

A szállodában ismét megnyugtattak, nem lesz gond a csomaggal, felveszik a kapcsolatot a reptérrel, és amint megérkezik, azonnal a szobánkba szállítják. A sok nyugtatás hatására kezdtünk már egy kicsit aggódni :-).

Hajnali fél 4-es kelés, közel négy óra repülés, majd következetesen a rossz oldalon való taxizás után végre megérkeztünk!

Irány a város!

Első és legfontosabb teendőnk: egy jó ebéd és egy-két Guinness, de gyorsan!

Szállodánktól 100 méterre, a Temple Bar hotel mellett lévő étterem korrekt helyszínnek bizonyult. Napközben nincsenek sokan, rendkívül kedves pincérlányok, jó konyha és hideg sör. Kell ennél több a megfáradt utazónak?

Itt kell megjegyeznem, hogy minden vendéglátóhelyen nagyon kedves és figyelmes volt a kiszolgálás, mosolygós, csinos pincérlányokkal, udvarias pincérekkel találkoztunk. Az árak az itthoni hasonló színvonalú vendéglői áraknak körülbelül másfélszerese. Két személy 1-2 sörrel, üdítővel 30 € körül bőségesen jóllakhat, persze előétellel, édességgel, whiskyvel ez felmehet 80-85 €-ig.

Ezután sétáltunk egy jót a Temple Bar negyedben, átmentünk a Ha’penny hídon, és tettünk egy kört a „folyón túl”. Meglátogattuk James Joyce szobrát, majd elkezdett esni az eső, ezért – feleségem legnagyobb bánatára – be kellett menekülnünk néhány áruházba :-).

A hosszú nap után fáradtan estünk ágyba, ami – öt csillag ide vagy oda - természetesen rettentően keskeny volt. Ezeknél a nyugati népeknél nem divat a két paplan a francia ágyban, így nekem megint az ágytakaró maradt :-).

Másnap kellemes időre ébredtünk. 13-14 fok, erős szél, szitáló eső :-).
Hogy valami jó is legyen, mire a reggeliből felértünk a szobába, ott volt a csomagunk!
Délben kezdődött a hivatalos program, addig jártunk egyet a Trinity College parkjában, majd másfél napra érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Kora délután egyedül indultam Dublin-nézőbe. Az igazsághoz tartozik, hogy én nem beszélek angolul, feleségem meg nem tud tájékozódni, így aztán ragyogóan kiegészítjük egymást :-). Alapvető dolgokat elgagyogok, de ha visszakérdeznek, kicsi az esélyük az értelmes válaszra. Eddig még sehol sem haltam éhen, és mindent megtaláltam, amit kerestem – hála a térképnek és újabban a GPS-nek.

Egy frisch & chips & Guinness a Fitzsimon’s-ban (14 €), majd irány az útikönyvből kinézett National Wax Museum.

Érdekes város Dublin! A nyüzsgő, forgalmas belvárostól néhány méterre teljesen lepukkant, szlömös, piszkos negyedekbe lehet betévedni – nekem most sikerült. Olyasmi, mintha a Váci utcából egy sarkon befordulva azonnal az Illatos úton találnád magad. Szedtem a lábam rendesen, és nem igazán volt „kedvem” fényképezni meg GPS-t nézegetni.

Az igazi meglepetés a célnál ért: ahol a panoptikum épületének kellene lenni, ott körbe kerített üres telek van, építkeznek rajta. Minden irányból körül jártam, találtam a mellette lévő utcában egy Wax Pub nevű szintén bezárt kocsmát – gondolom, jó helyen jártam. Hát ez nem jött össze! Vagy - amire gondolni sem merek – rossz koordináták vannak a hivatalos, Garmin által terjesztett Dublin térképen.

Na sebaj, a második mára tervezett látnivaló a Waterways Visitor Centre, 2-3 km-es könnyű városi séta, útba ejtve a Főpostát az O’Connell-en, ahol az 1916-os felkelés hőseinek emlékműve látható. Azaz csak látható lenne, ha nem volna az egész épület becsomagolva felújítás miatt.
A szélesebb-mint-hosszú O’Connell híd után balra fordulva jó kis séta a célig. Közben véletlenül megtaláltam az uszályvontató szobrát, amit már indulás előtt kiszúrtam valamelyik netes galériában. Képen is nagyon tetszett, a valóságban meg még jobban. Amikor már az építkezések miatt nem lehet tovább menni a parton, elő a GPS-t, és toronyiránt!
Úgy látszik, hogy aznapra három meglepetés volt megrendelve számomra: Waterways Visitor Centre zárva volt, és nem úgy nézett ki, hogy mostanában látogatható lesz. Talán majd tavasszal.

Visszafelé a város egyik - szerintem - legforgalmasabb útvonalán, a Pearse Streeten mentem a központ felé. Érdekes volt megfigyelni az út melletti sorházakat, ahol a földszinti nappali (4 x 4 méteres) néhány métere van a zajos, állandóan forgalmas úttesttől, és a család a szinte ablakba tett kanapéról nézi a TV-t. Gyerekkoromat Kőbányán, a Pongrác 17 telepen töltöttem. Lakásunk egy 4 lakásos sorházban volt. 5 méter széles, kétszintes, az utca felé veranda, majd konyha, mellette lépcső az emeletre, mögötte szoba, a lakás mögött hátsókert. Az emeleten két szoba. Angol munkáslakásoknak nevezték ezeket a házakat, és én most értettem meg, hogy miért. Nagyon hasonló hangulatú sorházakat láttam Dublinban, annyi különbséggel, hogy ezek vörös téglával borítottak, míg az itthoniak természetesen nem. Ezen a környéken ért az első otthon-közeli érzés.

A másnapra tervezett feladat a központtól nyugati irányba eső városrész felfedezése volt, természetesen gyalog, fő programként a Guinness Storehouse. A nyitás után nem sokkal – 11 óra körül – értem a múzeumba, és itt ért a következő kellemes élmény. Gyerekkoromban a 60-as 70-es években a Kőbányai Sörgyár rendszeresen eresztette ki a sörfőzés melléktermékeként a komló, maláta és egyéb, jellegzetesen édeskés-kesernyés illatokat, melyeket még 1-2 kilométerre is érezni lehetett ezt. Van, akinek ez inkább szag, de nekem mindig a gyerekkoromat idézi fel. A sörgyártás technológiájának fejlődése eredményeként megszűnt ez a jelenség, és én is távolabbra költöztem.

És most, kétezer kilométerre és harmincöt-negyven évre a gyerekkoromtól a Guinness-hez közeledve újra megcsapta orromat ez a semmivel össze nem téveszthető illat! Jól éreztem magam!

A bemutató rengeteg látnivalót ígért, és nem okozott csalódást. Érdekes volt látni, hogy magyar gyárból is szállítottak gépeket Írországba, és hogy milyen változásokon ment át a sör reklámozása az évtizedek alatt.
A kilátóból a jegyhez adott panoráma felvételt tartalmazó füzet segítségével pontosan beazonosítható a város valamennyi látnivalója. Elgondolkodtam, hogy mennyire profi módon adják el a – semmit. Vagy legalábbis nem sokat.
A „panoráma” körülbelül olyan, mintha a külső Váci út valamelyik irodaházának tetejéről néznél széjjel. A környék egy sivár ipartelep és a hozzá tartozó kolónia egyvelege, itt-ott néhány katedrálissal és középkori építménnyel tarkítva.

A gyárból kifelé jövet természetesen én sem kerülhettem el a lovas kocsijával turistákra váró öreget, aki 2 €-t kért azért, hogy lefényképezzem. Végül egyel is beérte. Kérdezte, honnan jöttem, mondtam Neki, mire megállapította, hogy az bizony az óceánon túl van. Ennyiben maradtunk. Szerintem Ő az egyik olyan ismeretlen, akinek a képe a legtöbbet szerepel a neten, és nem is tud róla.

A kiállítás és a földszinti üzlet alapos tanulmányozása után irány a folyó és az északi városrész. Hatalmas kerülő és kiadós ebéd után jól esett egy kis ejtőzés a szállodában, majd egy kellemes esti séta a belvárosban.

Ezek az írek teljesen úgy öltözködnek, mintha jó idő lenne :-). Kellemes volt látni, hogy – amúgy tökéletesen rendben lévő – tini lányok rövid szoknyában, szandálban, harisnya vagy zokni nélkül, kabát nélkül egy-szál-semmiben sétálnak este Dublin Váci utcájában, a Grafton Streeten. A bizarr mindössze annyi volt ebben a – mondom, amúgy kellemes – látnivalóban, hogy teszik mindezt 10-12 fokban, erős szél és szemerkélő eső élvezete közben. Borzongató látványt nyújtottak :-).

Este a szállodában rettenetes tragédia történt! Nem voltam megelégedve a fényképezőgépem sötétben, szabadban készített képeivel, és megpróbáltam változtatni a beállításain. Ezt olyan hatékonyan tettem, hogy sikerült leformáznom a memória kártyát, és több mint kétszáz addig készített felvételem semmivé lett.

Gratuláltam magamnak, és úgy döntöttem, jobb, ha aznap már nem nyúlok semmihez – elmentem aludni.

Másnap átköltöztünk a lényegesen olcsóbb 3 csillagos Temple Bar hotelbe. Ez viszonylag egyszerűen ment, mert a két szálloda mintegy 150 méterre van egymástól. Ezután úgy döntöttünk, hogy – immár kettesben – megismételjük a Guinness-látogatást, gyerekeinknek veszünk néhány dolgot a múzeum ajándékboltjában, és egy jó nagy sétával megkíséreljük ismét beszerezni valamennyi elveszett fényképet. A GPS szerint aznapi menetünk közel 16 km-esre sikerült, nyugat-keleti irányba bejártuk a várost. Utunk egyik szélső pontja a Guinness-nél volt, a másik a kikötőben, az utolsó hídnál. Jó nagy menetelés volt, de megérte.

Amikor feleségem ír főnöke megtudta, hogy a hét végére is maradunk, és a több topiclakó által ajánlott Newgrange felkeresését tervezzük, annyit mondott: ne menjünk sehová, a szombat délelőtti programunkról Ő fog gondoskodni. 10 órára autót küld értünk, és bízzuk a sofőrre, hogy mit mutat meg nekünk a vidékből. Ezt az ajánlatot nem lehetett visszautasítani :-).

Szombaton a megbeszélt időpontban indulásra készen lementünk a szálloda halljába, ahol egy igazi ír úr várt ránk. Öltöny, nyakkendő, esernyő, és egy hatalmas Toyota Previa sötétített üvegekkel. Kölcsönös bemutatkozás után közölte velünk a programot. Körbevisz Dublinon, és bemutatja nekünk a város érdekességeit, majd dél felé a tengerparton fogunk menni Bray-ig, és onnan irány a Két Tó Völgye, Glendalough. Ha ragaszkodunk hozzá, mehetünk Newgrange-ba is, de ő inkább ezt javasolja. Nem vitatkoztunk :-).

Elindultunk kifelé a városból, de jó kacskaringósan. Útba ejtettük a követségi negyedet, majd kalauzunk mutatott egy épületet, ahol Clintont is fogadták, amikor Írországban járt. Teljesen jelentéktelen ház egy sivár út mellett, állítólag ebben az utcában állnak Dublin legdrágább ingatlanjai. A várost elhagyva megálltunk néhány helyen a tengerparton. Az idő egyre borúsabbá vált, természetesen eleredt az eső, és fújt a szél. Egyszóval igazi kiránduló idő kezdett kialakulni. Egy ponton kísérőnk lelassított, és mutatta, hogy fürdenek a tengerben! Elmondása szerint ezen a ponton néhány őrült ír minden nap megmártózik. A víz hőmérséklete télen 4-5 fok körüli, nyáron felmehet 8 fokosra is. Hát ők tudják, biztosan nem sűrűn náthásodnak be.

Jó órai autózás után értünk Glendalough-ba, ahol egy bemutató teremben levetítettek egy filmet a hely történetéről és látványosságairól. A vetítés végeztével elindultunk a valóságban is megnézni a tavakat és a romokat. Addigra a szemerkélő eső özönvízzé változott, és nemcsak fentről, hanem minden oldalról egyszerre esett. Ha már idáig eljöttünk, csak jártunk egyet és néhány felvételt is készítettünk. A technika bírta a vizet :-).

Éppen fényképezéshez való optimális helyet kerestem Kevin konyhájánál, amikor valaki magyarul dícsérte az írországi időjárást különös tekintettel az esőcsináló szentekre és az ő édesanyjukra, valamint egyéb időjárásfelelős égiekre. Kölcsönösen meglepődtünk, Ők akkor, amikor mindenben egyetértettem velük. Megállapítottuk, hogy már azért is érdemes volt ide látogatnunk, mert ekkora felhőszakadással ilyen erős szél kíséretében otthon ritkán találkozhatunk.

Sajnos a tavakhoz egyszerűen nem lehetett lemenni, annyira szakadt, így egy szép élménnyel szegényebben indultunk vissza.

Az eső csak nem akart csillapodni, egész úton folyamatosan ömlött. Megálltunk egy út melletti fogadóban ebédelni, addigra az eleinte távolságtartó ír úr engedett tartózkodásából, és igen jót beszélgettünk – feleségem tolmácsolása segítségével. Érdeklődött Magyarországról, leginkább az itthoni jövedelmekről. Amikor megtudta, hogy a magyarországi átlagbér bruttó ezer Euro körül, de inkább alatta van, első kérdése ez volt: Hetente? Válaszunk hallatán a fejéhez kapott! Ezután az árakról érdeklődött, majd már csak arra volt kíváncsi: Hogyan lehet ilyen körülmények között normálisan megélni?

Mire visszaértünk Dublinba, az eső természetesen elállt.

Délután sétáltunk egy jót a Stephens Green-ben, és a Temple Bar-on egy olasz étteremben elfogyasztott jókora vacsora volt a hosszú esős nap zárása.

Vasárnap szikrázó napsütésre ébredtünk. Felhőnek nyoma sem volt, szél sem fújt, és a napok óta folyamatos hűvös idő is enyhült. Délben indultunk a repülőtérre, és amsterdami átszállással majdnem 11 óra volt, mire Ferihegyen leléptünk az esős, szeles, hideg anyaföldre.

Írországról szerzett benyomásaim vegyesek és ellentmondásosak.

Az egész ország - és benne minden autó - fordítva van összerakva.
Hiába nézel a lelépéskor tudatosan jobbra, egyszerűen MUSZÁJ balra is vetni egy pillantást, mert az agyunkban ez olyan mélyen van rögzítve, hogy nem lehet utasításra átállítani.
Autóban utasként is többször összerándult a gyomrom, amikor egy egyirányú utcából balra kétirányúba fordulva a rossz oldalon mentünk tovább, a jó oldalon meg jött szembe egy teherautó. Rettenetes!
Barátságos gesztus, hogy Dublin minden zebrájánál fel van festve egy nyíl és a look left, look right felirat figyelmeztet az életben maradás fortélyára.

A villanykapcsoló lefelé van bekapcsolt, és felfelé kikapcsolt állásban.

Nem ismerik a keverőcsapot.
A Temple Bar hotelben látszólag keverő csap van a fürdőszobában. Beállítottam a meleg-hideg arányt, majd gyanútlanul bedugtam a kezem a vízsugár alá. Ekkor olyant éreztem, amit addig még soha: egyszerre forráztam le és hibernáltam a kézfejemet! A csapban KÉT cső megy egészen a kifolyó nyílásig, és ott egymás MELLETT folyik ki a hideg és a meleg víz! Akármilyen állásban van a két csap, mindig leforrázod magadat.

Nem ismerik a WC kefét, legalábbis az 5 és a 3 csillagos szállodákban valamint az éttermekben és pubokban. No comment, de igen komoly gondot okoz ennek az egyszerű szerkezetnek a teljes hiánya.

Az emberek nyitottak, kedvesek, autóban ülve sokkal türelmesebbek, mint itthon. A közlekedés kevésbé idióta – eltekintve a fent vázolt állandó halálfélelmemtől -, a lámpák jelzése a gyalogosok számára inkább csak ajánlás, de ha éppen a piros jelzésen mész át, akkor sem dudálja le a fejedet a közeledő autó, hanem lelassít.

Dublin miatt nem hiszem, hogy még egyszer visszamegyek, de ha sikerülne hozzáértő idegenvezetővel egy írországi körutat tenni, azt nem hagynám ki.