Írországi információk és élmények - magyarul

ÍRORSZÁGBAN JÁRTUNK

Bevezető. Miért megyünk mi Írországba? Hogyan készülődtünk?

Miért pont Írország? Ezt a kérdést sokan feltették nekünk. Röviden elég nehéz rá válaszolni. Mert akit valaha is egy kicsit megérintett ez az ország, az ugye nem kérdez ilyet, akit viszont még nem, nos annak pár szóval összefoglalni...?
A kultúrája, zenéje, történelme, a természeti látnivalói, a táj, az emberek, a Guiness, az Ír whiskey... ezek azok a dolgok, amik ilyenkor az eszembe jutnak. De igazából nem lehet ezt így, pár szóval elintézni. Olyan "érzelem" gazdag ország ez, ahol az embernek sírni támad kedve, amikor eljön a haza út ideje! Egy ország, ami igazán meg tudja érinteni az embert. Írországot látni kell!

Ezt már régóta így gondoltuk mi is. Csak hiányzott hozzá egy csomó minden. De legfőképpen az elhatározás. Tartom azt, hogy, ha valaki nagyon el akar jutni valahová, akkor azt meg is teheti. Csak akarni kell. De nagyon!
Ez év (2002.) februárjában akadtam rá egy weboldalra az Interneten. Nem titok, ez az oldal volt az: http://go.to/eire. Átolvastam az első betűtől az utolsóig. És nagyon - nagyon kedvet kaptam az utazáshoz.

Számomra az utazás akkor veszi kezdetét, amikor elhatározom azt, hogy utazni fogok! Nos, így nézve, február 22. -én kezdődött az utunk. Egy kellemes, napos téli péntek volt. A délutánt tervezgetéssel töltöttük a párommal, Évával.
Mivel mindketten a vasútnál vagyunk alkalmazásban, így nekünk Európa számos országába adnak ingyenes vonatjegyet. Köztük Írországba is. Igen, csak addig még el kell jutni valahogy. Meg ott is kellene szállás, meg tudni kellene, hogy mit nézzünk meg, illetve arról is jó lenne információkat szerezni, hogy körülbelül mekkora összegből lehet megjárni. Ezeknek az információknak nagy részét az Interneten keresztül tudtam meg. Ettől a naptól kezdve lázas keresgélésbe kezdtem. Nem volt olyan nap, hogy valamilyen információ morzsát ne szerezzek, ne nézzek utána valaminek.
A legelső dolog mégis az volt, azon az ominózus péntek délutánon, amikor már kezdett elég komolyan körvonalazódni a tervünk, hogy elmentünk a helyi John Bull Pub -ba, és megittunk egy pohár Guiness sört. Majd elsétáltunk egy könyvesboltba és megvettük az Útitárs (Eyewitness) sorozat Írország című könyvét, ami borsos ára ellenére igen hasznos társnak bizonyult a későbbiekben!

A maradék időnkben a következőket tettük (ez a feb. 22.-től április közepéig tartó időszakot jelenti).
Repülőjegyet vettünk Brüsszelből Dublinba a Ryanair járatára, az Internet segítségével. (2 főnek ez oda-vissza, mindenféle adókkal együtt kb. 56e HUF lett) Akikkel lehet, felvettük a kapcsolatot neten keresztül, hogy minél több információt tudjunk szerezni. Foglaltam hostelekben szállást, és megnéztem az Ír vasúti menetrendet, mikor - honnan - hová? Ugyanez a többi tranzit országra is vonatkozott. Külső segítséggel útitervet készítettem. És aminek lehet utána jártam az Interneten.

Így utólag visszagondolva, a készülődés, utánajárás majdnem olyan izgalmas volt, mint maga az utazás!
A napok a kezdeti csiga tempóhoz képest egy-kettőre meglódultak! Észre se vettük, és már el is jött az indulás napja!

Április 19. péntek, Elindulás Debrecen - Szolnok - Budapest - Bécs

Elkezdődött.
Elindultunk.
Miután bekaptam elindulóba egy búcsú Unicumot, pontban 08:31 -kor kiléptünk házunk ajtaján. A legelső dolog, amit észleltem: igen erőteljes tavasz-szag. Olyan iszonyú erővel csapott orrba a friss áprilisi levegő, hogy szinte letaglózott!
Amint magamhoz tértem a hirtelen rám tört bódulatból, egyből elvigyorodtam: jó előjelnek tekintettem egy ilyen kezdést. A mosoly, viszont szép fokozatosan lehervadt az arcomról, amikor tudatosodni kezdett a hátizsákom súlya! Közel 20 kiló, amihez mostanában nem voltam hozzászokva.
Felemás indulás.
Az állomáson (Debrecen), még vettünk egy kevés péksüteményt, majd irány Szolnok. Az odavezető úton elfogyott két üveg Kőbányai, és némi sült csirkecomb.
Amikor az első sör a végéhez közeledett, kezdett bennem bizseregni valami ismerős érzés... Bizony, utazunk! Mire hozzászoktam volna a gondolathoz, már beértünk Szolnokra. A vonat pontosan érkezett. Irány a csatlakozás a Keleti felé. A vonaton ismét elfogy egy üveg Kőbányai, de a sör közepén elnyom a sok izgalom /talán a sör is?/. Az út nagy részét átalszom, mikor felébredek már közel járunk Pesthez. Gyorsan végzek a maradék sörrel.
Több mint 2 óránk van a Keletiben. Viszont ezernyi bokros teendőnk van: kávézás, pizzás táskák /2 db/ beszerzése a Pék Pontnál, ismételt kenyérvásárlás, némi bulvár sajtó beszerzése, és végül, de nem utolsó sorban a fogyatkozó sör készletek feltöltése. Mire mind ezzel végzünk, már szinte el is repült az idő. Ami még hátra maradt belőle, azt meg elütöttük bambulással és csökkent értelmi képességű taxi soforök megfigyelésével. Az utas nélküli üres perceket szitkozódással, egymás szapulással, és természetesen örök elégedetlenségtől fűtve: siránkozással, panaszkodással töltik.
Vajon mikor unják meg? Végre elérkezik az idő, irány a Bécsbe tartó IC.

A vonatra felszállva, elfog az az ismeros érzés, ami akkor lepi meg az embert, ha olyan vonaton találja magát, ahol túlnyomórészt külföldiek vannak. A három üres órát az Észak - Dunántúli táj szemlélésével töltöm. Segítségünkre van benne két sör és egy rúd házi kolbász. A határon átlépve, még a levegő is megváltozik.
Rendezett osztrák táj. Még ami szervesen nem illik bele az összhatásba, azt is megpróbálják bele illeszteni. Mindig elámulok az osztrák precizitáson, rend és tisztaság mánián. Mire hozzászokom a látványhoz, már be is gördülünk Bécsbe. Percre pontosan, ahogy kell. Ez tetszik.
Első utunk az állomás épületébe vezet. Gyors ellenőrzés, a vonatunk már ki van írva. Irány, beszállás. Útközben azért még vágyakozó pillantásokkal méltatom az egyik büfét. De ennél többre nem telik. Úgy döntök, korán van még a 2.20 eurós sörhöz! (Lesz ez még drágább is!)
Miután elfoglaltuk a helyünket, már nem történik semmi izgalmas dolog. Talán azt az egyet leszámítva, hogy mindketten levesszük a cipőnket. Miközben leülünk mindketten ugyanarra gondolunk: Vajon mikor indítják be a légkondit?

Ismételten pontosan indulunk. Ezt megünnepelendő előkerül a hátizsákból egy üveg Riserva San Bernando konyak. Megkóstoljuk. Nem csalódunk. Ezt megünnepelendő rögtön előveszünk két doboz Sárkány sört. /"A legenda újra éled!"/ :-)
A vonat hamar elhagyja Bécset. És mindenféle hegyek közé érve megkezdi útját a lila tehenek birodalmába.
Elég későre jár már, ezért gondolom a tehenek már az igazak álmát alusszák. Biztos hatalmas legelőkről álmodnak.
Itt mindenesetre, még a legelőket is nyírják. Sehol egy gaz, minden tökéletesnek látszik. Nem győzzük kapkodni a fejünket. Mondjuk az is igaz, hogy embereket nem látunk. Minden kihalt. Na most két dolog lehetséges: Vagy mindenki a Barátok közt nézi, vagy pedig amit látunk az csak álca, egy nagy poszter, ami mögött a züllött kapitalizmus rothadó maradványain, buzölgő romok között koldusok százezrei kóvályognak céltalanul, miközben az úton nagy ritkán elhúz egy Zaporozsec netán egy Trabant. :-)

St.Pölten -nél elvetem ezt a verziót, a vonat megáll az állomáson, és hús-vér osztrákok járkálnak szabadon! Az egyik még mosolygott is! Megkönnyebbülök. Ezt megünnepelendő felhörpintem a konzerv söröm maradékát, majd felbontom az utolsót. Letargiám leírhatatlan. Még az osztrák falvak mesekönyvbe illő képei sem vígasztalnak. Egy ideig eljátszom a gondolattal, hogy vigasztalásul iszom egy korty konyakot, de végül sikerül erőt venni magamon: hosszú az út. Holnap Brüsszel, és itt rögtön egy "vízválasztó" kérdés? Kijutás a reptérre, feljutás a gépre és utána - utazás, de nem kötött pályán. Nagyon izgalmas nap elé nézünk!

Április 20., Szombat, Brüsszel

Szürke, ködös idővel köszönt ránk a szombat reggel. Alighogy vonatunk átlépte a Német - Belga határt, egy udvarias belga "kolléga" ébresztett. Fél 8. A tervezetthez képest ugyan korábban (én legalább fél kilencig szerettem volna aludni), de ha már így alakult nem alszunk vissza.
Az ébredést megünnepelendő, rögtön ittunk is egy kis konyakot, borotválkozás a WC -ben (elektromos borotva, itt még kihasználom azt a lehetőséget, hogy átalakító nélkül lehet borotválkozni), reggeli, majd a Belgiumi táj vizuális vizsgálata következett. Első benyomás: olyan, mint Hollandia. Második benyomás: olyan, mint Hollandia, csak az ablakon függönyök vannak, és kevesebb a tehén.
Valóban vörös téglás házak, hosszúkás ablakokkal. És ami fontos: itt már kézzel foghatóan érzékeltetve van az, hogy emberek élnek. A házak udvarán, az út szélén stb. szemetet lehetett látni! Végre! Itt emberek élnek! Meg birkák. Csodás kisvárosokon robogunk keresztül. Deja - Vu, mint két éve Hollandiában. Hja, jól esne most egy sör...
Bár nem látszanak hegyek, unos - untalan alagutakon robogunk keresztül. Mint az Eger - Szilvásvárad vonal! :-) Csak az szebb! :-)
Pontosan érkezünk Brüsszelbe (Brüsszel Midi). Majdnem háromnegyed tíz. Hűvös van.
Megkeressük a metrót. Majdnem eltévedek az állomáson! Hatalmas, modern, csillog - villog! Többször is megállunk útba igazítást kérni. Az emberek készségesen adják meg a kért információkat. Veszünk négy metró jegyet is - darabja 1.40 euró. Végül: indulás a metróval. A hatodik megálló után érünk a kimondhatatlan nevű állomásra, ahol le kell szállnunk, és más irányba még egy megállót gyalog kell megtennünk. (A Maalbek megállóhoz.) Ott van egy buszmegálló, ahonnan indulnak a buszok az 55 km -rel távolabb lévő Charleroi (Brüsszel South) repülőtérre. Állítólag két és fél órával a repülőgép indulása előtt indul oda busz. Fejenként a jegy 6.50 euró. Miközben ballagunk az egyik metrómegállóból a másikba, érdeklődve forgatom a fejemet, hol látszik valamilyen étterem, söröző, milyen áron árulják a híres belga söröket? Nos, a választ hamar megtalálom a kérdésemre: 2 söröző előtt is elvisz utunk, az árak: 2-3 euró / sör. Rosszabbra számítottam.

Brüsszel belvárosában sétálunk, süt a nap, de huvös van. Csak kocsikat látunk, a járdák kihaltak.
Végre elérjük a megjelölt helyet. Buszmegálló sehol. Sebaj. Megkeressük! Neki látunk a környező utcákat "átfésülni". Semmi. Visszamegyünk a metrómegállóba, és lemegyünk, hátha lesz valaki, aki bármilyen felvilágosítással szolgál. Semmi. A metrómegálló teljesen kihalt. Még a mozgólépcső sem működik. Viszont, mikor rálépek, hirtelen elindul.
Kezd egy nagyon rossz érzés a hatalmába keríteni. Kezdem úgy érezni, hogy a gyomrom szépen lassan kezd összeszorulni, egyre kisebbre. Idegesek vagyunk. És a feszültség is csak nő. Állandóan az órát nézem, már fél tizenegy felé jár az idő. A környező egyik mellékutcában emberekkel találkozunk. Négyet is megkérdezek, de egyikük sem halott olyasmirol, hogy innen indulna busz a Charleroi reptérre. Tanácstalanok. Lassan teljesen hatalmába kerít a pánik. Most már rohanunk, a hátunkon a hátizsákkal, egy másik utcán lefelé, szinte céltalanul. Érzem, hogy egyre kevesebb az időnk, és vele az esélyünk, hogy elérjük a gépünket. A hátizsák nagyon nyomja a vállamat, Éva lemarad. Már nem tudom merre vagyok.

Amikor.

Valahol olvastam, hogy a kismamák nagyon segítőkészek. És, ha valaki bajba kerül (vagy csak szorult helyzetbe), akkor nyugodtan kérjen Tőlük segítséget. Nos a nagy rohangálásban egyszer csak két, békésen sétálgató kismamát látok meg, amint maguk előtt tolva babakocsijukat szemlátomást zavartalanul cseverésznek. Azonnal lerohanom őket hátulról, meglepődnek, és úgy néznek rám, mintha a holdról érkeztem volna, de amikor kicsit megnyugszom a zihálástól, megpróbálom a gondolataimat összeszedve előadni a problémánkat, ami nem megy egy könnyen. A kiejtésem is csapnivaló. Mindeközben Ők sűrűn bólogatnak, próbálják kihámozni mondanivalómból a lényeget. Mikor befejezem, kedélyesen, szinte csevegve közlik, hogy a problémánkat, sajnos itt nem tudjuk orvosolni. Menjünk vissza a központi pályaudvarra, és onnan, vonattal menjünk el Charleroi -ba! (Tőlük tudom meg pl., hogy Charleroi -t nem úgy ejtik, hogy Kárleroá, hanem úgy, hogy Sárléroj!:-)) Még egy helyi buszjárat soforjét is megkérdezik, amikor az megáll egy közeli megállóban. Én kötöm az ebet a karóhoz, ragaszkodnék az eredeti verzióhoz, de már egyre erőtlenebbül. Mosolyogva búcsúznak, miközben azért még elkísérnek a metró lejáróig. Ők győztek. Irány a vasútállomás. 11 óra van. A gyomromba beszélgetés közben valaki egy hatalmas követ rakott, ami csak most tudatosul bennem, csurog rólam az izzadság.
Elmúlik 11, mire belépünk a zajos Központi pályaudvarra. Először nem találjuk az információt. Beállok a pénztár előtti sorba, mikor végre sorra kerülök (értékes perceket vesztegetve el ez által!), a pénztáros férfi enyhe undorral az arcán ad felvilágosítást: 11.20 -kor megy a vonat Charleroi -ba. Közben Éva megtalálja az információt. Úgy döntök oda is bemegyek. Persze ott is várni kell egy kicsit. Végül egy fiatal lány nagyon segítőkészen elmondja, hogy a vonat nem 11:20 -kor megy, hanem 11:40 -kor! Bumm. 12:35 -re van ott. Bumm. Bumm. És a reptér? Ja, oda még egy busszal kell elmenni. Bumm. Bumm. Bumm. A 68 -as (legalább ezt tudjuk!), de azt, hogy mennyi a menetidő nem tudja pontosan, talán 15 perc? Bummmmmm bummmm bummmm bummmm bumm bumm bumm!!! Letaglózva, bepánikolva. Irány a kijelölt vágány. A gépünkhöz 13.10 -ig kell becsekkolni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem érjük el, de nem szólok semmit. Alig szólunk egymáshoz. Én legalább tíz percig csak magam elé bámulok, majd megpróbálok erőt venni magamon, és megpróbálom nyugtatgatni Évát és magamat is. A siker nem teljes! Eszembe jut a percek és bizonyos ólomból készült lábak közötti hasonlóság! Kezdek igazat adni a mondásnak, ami erre a szoros kapcsolatra utal!

Végre megérkezik a vonatunk. Ez IC. Nekünk meg nincs helyjegyünk. Nem is érdekel. Teljesen eltörpül amellett a probléma mellett, amivel most szembe kell néznünk.
A vonat egyébként nagyon klassz belülről, kényelmes, nagyon tiszta és egy kijelző folyamatosan kiírja, hogy milyen állomás következik, és, hogy mi a végállomás. Ja, és minden megálló előtt hangjelzés figyelmeztet arra, hogy meg fog állni a vonat. Úgy érzem, sose érünk oda. Charleroi elérhetetlen távolságba vész számomra. A nap továbbra is erőteljesen süt. A belga táj gyönyörű, de most nem tudunk rá koncentrálni.
Aki a kocsinkban utazik, szinte mindenki a mobiljával van elfoglalva. Most egész Európa erre van ráizgulva.
Végre megérkezünk. Nem tudunk gyalogolni - rohanunk. Kiérve az állomás elé egy buszpályaudvar tárul elénk - legalább 20 busz terminállal! Teljes a pánik. Észre veszünk egy információs pavilont (busz pénztár), ahonnan megtudjuk, hogy a 3-as kocsihelyről megy a 68 -as busz. Megtaláljuk. Már van ott egy pár "backpackers". Mind nyugodtak, jókedvűek. Megtudjuk, hogy 12:50 -kor jön a busz, meg hogy fejenként a jegy 1.60 euró, és a buszon is meglehet venni. A busz késik. 12:52 -kor fut be. Mi vagyunk az elsők, megvesszük a jegyet, majd leülünk a busz közepén, szemben az ajtóval, hogy, ha megáll, egyből le tudjunk pattanni. Hosszú sor kígyózik a busz elott. Szinte mindenki a buszon veszi meg a jegyet! Nem érjük el a gépet! 12:56 -kor indulunk. Egyből piros lámpát kapunk. 2 perc. Utána beletapos a sofor. Míg ki nem érünk a városból, a "tetű" buszok sebességét szidom. (Pedig biztos tép rendesen.)
13:04, megállunk a reptér előtt. Ahogy láttam a web -en a reptér oldalát, pont úgy néz ki (:-)), elég "kicsi". Olyan vidékinek tűnik. Berohanunk az épületbe, és irány az első Ryanair felírat, Ketten állnak nyugodtan sorba, odatolakodunk, Csekk in! Csekk in, ordibálom, csodálkozó arcok. Ez az információ. Irány a másik oldal. Rohanunk.
13:07 - meg van a Ryanair pult. Unott lányok ülnek mögötte. Zihálva kérdezem: Csekk in? Ja, persze. Hatalmas kő esett le a szívemről. Az egész állomás felkapja a fejét a zajra.
Lemérik a csomagokat (12 kg, 10 kg, na ja, már nincs benne sör!) Majd irány az egyes kapu. Útlevélvizsgálat, fémdetektoros kapu. A kézi poggyászt is röntgenezik.
Mindkettőnkkel madarat lehetne fogatni! (Majdnem sikerül is!):-) Úgy öt perc elteltével kinyílnak a kapuk, és kisétálunk a reptér kifutójára, pár méterrel odébb ott áll a gépünk, egy Boeing 737-200-as. (ezt csak késobb tudom meg) Ablak mellé ülünk, a szárny elé közvetlenül. Egy oszlopban három szék van, Éva ül az ablak mellé, én meg középre, de a hely kissé szűkös, a mellettem lévő ülés karfáját fel kell hajtanom, hogy kényelmesen elférjek! (Nem is ül már mellém senki az út során!) Felszállás előtt megmutatják az "életmentő" eszközök használatát. Mindenki figyel, csak én videózok! :-) Minden új, alig győzzük kapkodni a fejünket!
Aztán elindul a gép. Hamar felszállunk. A fényképezőgép hőmérséklete megközelíti az olvadáspontját a kezemben. Felváltva videózok is.
Senki más nem csinál ilyet! Igaz, nincs is a gépen több magyar! :-)
Amíg el nem érjük az utazási magasságunkat, addig össze-vissza hánykolódik a gép. Nem igazán használ a gyomromnak. (Óh, ilyenkor magasba szökik az Unicum ára...!) Olyan érzés kerít hatalmába, mint amit akkor érzek, ha úgy fekszem le (nagyon ritkán - persze!), hogy jó sokat töltöttem előtte a fejembe. Amikor vízszintesbe kerülök, lehunyom a szemem, másodpercekig semmi, aztán egyik pillanatról a másikra el kezd hullámozni az egész feketeség, minden felborul, émelygek, hányinger tör rám és... ilyenkor azonnal felülök az ágyban, kinyitom a szemem... és lassan megnyugszom. De itt, a repülőgépen ilyesmiről szó sem lehet, a szemem akkora, hogy nagyobb már nem is lehetne, ha valaki rám nézne, még azt is hihetné, hogy éppen - sz...k - székrekedésem van!:-) Ilyen ez.
Megerősítjük Évával azon véleményünkben egymást, hogy csak a vonat a legkényelmesebb utazási mód! (Ugyanakkor eldöntöm magamban, hogy ezután nem irigyelek senkit, aki repül, repülget, ugrik, vagy bármi ehhez hasonló gyomorforgató sportot űz!)

Kis idő elteltével a stewardess egy színes magazint hordozgat körbe, és mindenkitől megkérdezi, hogy kér -e belőle? Hát hogyne! Ide vele! Ingyér van! Az újságban mindenféle termékekről vannak képek, no meg árak. Ezeket a dolgokat mindjárt előttünk fogják eltologatni, kis kocsin. És nyugodtan vásárolhatunk belőle. Én ez utóbbi lehetőséget opcióként kezelem, és úgy döntök, nem használom ki. Viszont az árakat megnézegetem. Fel vagyok készülve a legszörnyűbbekre. A repülőn utazó -, mint már említettem: nem magyar - közönség viszont egy emberként veti rá magát a stewardessek (szám szerint kettő darab) által tologatott kocsi tartalmára. Úgyis mondhatnám, mint gyöngytyúk a nedves takonyra, de jól szituált utazó ilyen szót nem használ a naplójában, ezért csak azt írom: mint éhes disznók a tanyakosztra!

Ja, az előbb az árakról tettem említést, nos íme, elrettentésnek, milyen árakkal dolgoznak egy olyan repülőgépen, ahol az út árából kiveszik a felszolgált étkeket, és mindent kemény euró -ért árulnak a kiszolgáltatott közönségnek! Kávé: 1.60, sör: 2-2.50, vodka, más tömények: 2-3, üdítő (2 dl): 2 euró. Nos, a körülményekhez képest, én sem sokalltam!
A repülő kisvártatva feléled, hangoskodni kezdenek. A másik soron van 3 kissrác, egymás mellett. Kezdik szétszedni a repülőt. Mintha nem lenne anyjuk! Kis idő elteltével előmásznak, itt a hangsúlyt erősen a "másznak" igére helyezném! Ugyanis a karfákon mászkálnak, egy repülőn! Ami éppen repül! Nos, kezd, hogy úgy mondjam, viszketni a tenyerem. Az ablak felé fordulok, és nézem, hogyan tűnik el alattam a kontinens partvidékének utolsó darabja.

Lassan megérkezünk. Visszaállítom az órámat. Még egy kis hánykolódás, aztán sikeresen földet érünk. Ez már Dublin. Írországban vagyunk.

A gépről leszállva még visszaküldöm Évát, csinálok róla egy olyan "most-jöttem-ezzel-a-géppel-milyen-jóis-nekem" féle képet! :-) Az idő borús, épp, hogy nem esik. Irány befele! Sodródunk a tömeggel.

Útlevélvizsgálat. Sokat hallottunk a szigorú Ír szabályokról, sok rémtörténetet meséltek a sokszor fél órát is igénybe vevő "kihallgatásokról". Bizony az írek nem szeretik a turistáknak álcázott feketén munkát-vállalókat!
Két kapu is van: EU és nem EU. Naná, hogy az elsőhöz megyünk. Úgyis lássák az útlevelünket, hogy szegíny madzsarok vadzsunk, messzirű!
Az első benyomás az írekről: gyorsan beszélnek. Kétszer is megkérem, ismételje lassabban. Meglepődöm. Három kérdést kapunk: Honnan, miért, meddig. Ennyi. Semmi több. Évától még megkérdik, hogy együtt vagyunk-e. Aztán mehetünk, semmi faggatózás, nyomtatvány kitöltés. Irány a csomagok átvétele. Miközben a mozgójárdán haladunk a plakátokat nézegetem: minden másodikon tudomásunkra hozzák, hogy a száj és körömfájás miatt ne vigyünk már be semmilyen kaját, és a farmokat is nagy ívben legyünk szívesek elkerülni. A maradék felíratok, pedig nemes egyszerűséggel közlik, hogy a dohányosok fiatalabban halnak meg. Jó. Ezt tudtuk.
Nekünk egyébként elindulás előtt szóltak, hogy még a műanyagba csomagolt (fóliás) húsárut is gondolkodás nélkül kidobták a kukába. Szankciók nem voltak, csak ment minden a szemétbe. Nos, ezt meghallva változtattunk túlélési stratégiánkon. Az egy hétre tervezett fejadagokat módosítottuk. Vettünk leves porokat (nem nagyon voltak eredetileg tervben, de hogy miért?), egy tál ételeket, amihez, csak víz kell, megfőzés, meg még több májkrémet, meg halkonzervet. Ja, és az útra jó sok előresütött kaját pakoltunk, hogy mit is? Íme: 3 napra elegendő fasírtot, sültkolbászt, sült csirkét. Ezek, ugye, nem feltűnők...:-) Meg aztán "illatuk" sincs.:-) Csak nem kell közel menni a zsákhoz, amiben hoztuk őket.
A csomagunk hamar megvan. (Egyből!) Lélekben fájó búcsút veszek kedves fasírtjaimtól, mik oly hűségesen kitartottak mellettem jóban-rosszban. Utánunk a vízözön!
Három kijárat van: EU, nem EU, meg talán az Ír? Az egyik mellett két egyenruhás úriember ácsorog unottan. Szemlátomást élvezik az édes semmittevést. Nem akarjuk őket megzavarni. Az EU -s kaput választjuk. Másodperceken belül a Dublini reptér előtt találjuk magunkat. Legszívesebben ordítanék: van egy csomó fasírtom!!!!!

A buszmegállóban megszólítok egy lányt, hogy megtudjam mennyi az idő (jól állítottam -e be az órát). Kétszer is elmondja, mire megértem.
Általános benyomás: az Írek tényleg köpködnek! És: királyok az emeletes buszok. Mi is felszállunk egyre, igaz, hogy meg lett mondva, hogy a 41-41a-41c-stb -vel kell menni, mi - azt hiszem - a 16 -ossal megyünk (így nem 25 perc a menetidő, hanem egy óra). Mondom a sofőrnek az O'Conell str -re lesz a menet, csak somolyog nem létező bajsza alatt. Kérdem, mikor szálljunk le? Meg fogjuk ismerni, sok az ember. Ennyi. Hmm. Biztató.

Indulunk. Egyre több ember csatlakozik hozzánk. Nagyon várom, hogy elérjük Dublint, de csak nem. Még mindig valami kertvárosi részben járunk. Kis idő elteltével leesik: EZ Dublin! Itt nincsenek magas épületek, panelek, felhőkarcolók. Ez: Dublin.
Amúgy gyönyörű: angol típusú sorházak, különböző, színes bejárati ajtók, pálmafák (?) mindenütt. Különös érzés kerít hatalmába: egyre több információ, szín, kép, szag, hang, látvány, lenyűgöző zsánerképek garmadája: kezdek telítődni! Ennyi mindent nem lehet egyszerre büntetlenül befogadni! Jó lenne egy sör mellet, most elmerengeni ezeken a dolgokon! Lassan émelyegni kezdek a látványtól, de ugyanakkor rettentő mód izgatott is vagyok!
Itt vagyok Írországban! Én. És itt van velem Éva is. Huhh. Úgy érzem magam, mint amikor életemben először mentem át egyedül biciklivel Kabáról Nádudvarra. :-)

Tényleg megismerjük az O'Connell str -et. De egy megállóval odább szállunk le. Hátizsák fel a hátra, és irány előre! A Kinlay Hostel -ben szállunk meg. Még otthon, neten foglaltam szállást magunknak. (www.hostelworld.com) Egyébként közel van. Hamar megtaláljuk. A kapun csengetni kell, mire beengednek. A recepciós lány nagyon kedves. 1000 kérdésemre válaszol türelmesen: Széf van, de fizetni kell érte, kulcs nincs a szobánkhoz: egy kódot kell benyomkodni (134), az ágyunk alatt fiók van, ami lakatolható. De biztos van lakatunk, ugye? Persze! Van a fenét! Kezdők vagyunk. Nem baj, mosolyog kedvesen, adnak Ők, 7 eu, ebből, ha visszaadom, 5 -öt kapok vissza. Ja, és a harmadikon van a szobánk. Hatalmas, tölgyfaborítású, több fordulós lépcső vezet fel. A falakon körbe dekorációként úgynevezett "irish icons", jellegzetes ír dolgok. Sorolom: birka, Guiness, esőcsepp, táncoló lány, tőzeg.:-) Tetszik.

A szoba is. Bár húsz személyes, de van benne egy hosszú folyosó, amiből oldalra nyílnak ajtótlan "szobák", bennük 2 db emeletes ágy (minden ágy alatt 2 fiók, amit odalehet lakatolni az ágyhoz), minden helynek van egy kódja, ez a belépő kártyánkon rajta van. Nálunk már alszik egy srác. Ja, kérem, ez hostel! Nekünk kicsit szokatlan, de nem idegenkedünk. Megpróbálunk minél kevesebb zajjal leparkolni. Utána irány a város. Legelőször is meg kell nézni, hogy honnan jutunk majd ki egy hét múlva a reptérre, és másnap reggel a vasútállomásra. Kávézni is akarunk. Meg ugye egy Guiness is jól esne!
Sokat bolyongunk, mire megtaláljuk a reptérre induló busz(ok) megállóját. (41a,b,c) Eden Quay. Nyomás tovább. A vasútállomásra vezető buszt, azonban nem leljük. Nem baj. Irány be egy pub -ba. Ír kávéjuk nincs. Iszunk egy "hosszúsat". Jó nagy ibrikkel. Mivel magyarok vagyunk, ezért a mellékelt kis kekszeket eltesszük.:-) (A gyerek örülni fog!) A kocsmában igen aktív élet zajlik. Szemlátomást mindenki jól érzi magát. És nagyon sokan isznak Guiness -t (de mi még nem :-)). A söntésnél, a csapolón ebből kettő is van!
Három saroknál tovább azért csak nem bírjuk tovább. Iszunk egy Guiness -t. A pub itt is nagyon jól néz ki. (igen, ez errefelé közhely.) A kocsmárost nem értem meg. (Qtya gyorsan beszél.) Fotózok is, az egyik bennszülött egyből beszól: fucking cam.
De a sör mindenért kárpótol. A habja egyszerre krémes és kemény. Még véletlenül sem lehet, sem a konzervben árulthoz, sem a John Bulls -ban árulthoz hasonlítani. Az íze leírhatatlan. És egyáltalán nem kesernyés. A fellegekben járok. Teljesen írkocsma-transzba estem. Még az sem ront a hangulaton semmit, hogy a sarokban egy Legyen Ön is Milliomos játékgép villog.
De minden jónak véget kell érnie egyszer. Így mi is tovább állunk. Bizony.
Este fél hét van ekkor, de még csak nem akar sötétedni. Irány dél-nyugat Dublin, templomot nézni.

A délelőtti sokk (mármint, hogy 3 perc híján lekéstük a gépet) lassan oldódik. Én valószínűnek tarom, hogy a pint (0,538 liter) Guiness is szerepet játszik benne.
Dublin belvárosa egyébként izgalmas. Nyüzsög, színes, lüktet. Velünk együtt lélegzik - él. Hamar otthon érzi magát az ember. Egy dolgot leszámítva: és ez pedig a közlekedés. Nem tudjuk megszokni a fordított irányú forgalmi rendet, bár a zebráknál (ami csak a legritkább esetben csíkos) az aszfaltra festett felíratok figyelmeztetnek: Nézz jobbra, Nézz balra! (nyilak is jelzik) Nem jön össze. Pedig erőlködünk!
Megnézzük a Christ Church Cathedral -t. Kívülről. (Az egyik legrégebben muködő templom. De hogy nagyon öreg, az biztos.) Szép. Nagy. És utána irány a St. Patrick Cathedral. Írország legnagyobb katedrálisa. Tényleg az. Ide se megyünk be, este fél nyolckor már zárva van. A templom kertjében olyanok vannak eltemetve, akik nagyon sokat tettek Dublinért. A templom egyébként nagyon szép. Csodálatos parkja van, ami még ilyenkor is nyitva van. Sokat fotózunk, videózunk. Körbe járjuk.
8 -ra irány vissza a hostelbe. Megtudjuk, hogy a vasútállomástól kb. 15 percre vagyunk - gyalog. Még mindig nagyon világos van. Úgy határozunk, megnézzük gyalog.
Szombat este van, indul Dublin bulizni. Sok fiatalt látunk. Ja, a lányok általában spagetti pántos pólókban! Rajtam esőkabát is van, mert kezd huvösödni. Erről a jelenségről is hallottam már, de nem tudnám megmondani, hogy miért van ez így! Nem vagyok egy fázós tipus, de ha meglátok egy ilyen lányt, kiráz a hideg!!
Egyébként útközben önfeledten csevegünk Évával. Megjegyzi: az írek vagy nem bírják a piát, vagy túl sokat isznak. Igaz, ami igaz: alig győzzük kerülgetni a jókora taccsokat!
Kb. 25 perc gyaloglás kell ahhoz, hogy elérjük az állomást. Úgy látszik, itt máshogy járnak az órák! Ha már elérjük az állomást, csak pontosítom a netes lekérdezést, megnézem, hogy mikor indul a vonatunk reggel. Itt tudunk meg egy jó hírt: a vonatunk IC, és mi eleve számoltunk fejenként 8.25 eu -s helyjegy árral. Nos nem kell rá ilyet fizetni! Gazdagok vagyunk!! :-)
Irány vissza.

Negyed tízre visszaérünk. Zuhanyzás: Kicsit nehézkes. Ugyanis nem csap van, csak 1 db gomb, amit folyamatosan nyomni kell, különben nincs víz! A tusolás után úgy döntök, meg kellene próbálkozni a bűvész szakmával! :-)(Ja, és nyitott az ajtó, mikor készülődök a zuhanyzáshoz, alsógatyában állok, akkor bejön egy hálótárs lány, a szobából. Futó pillantást vet rám, majd kézmosás. Várok. Kis idő elteltével indul kifelé. Persze megint bepillant, hogy mit változott nálam a helyzet (erre számoltam :-), ezért várom meg, hogy kimenjen)
Utána még pakolászás, kamera akkutöltés (ja, ott 3 villájú dugaszok kellenek, itthon - vagy kint - venni kell átalakítót! Mi szerencsére vettünk itthon, bár jó drága volt: EuroStar a neve, 2500 HUF). Tizenegy is elmúlik, mire elalszunk.

Április 21. Vasárnap, Galway

Frissen ébredünk, pedig sokszor felriadtam az éjjel. Ezt megünnepelendő, iszunk egy kis konyakot!:-) Imádom Írországot! Pakolás, majd le a reggelihez.
Kellemes meglepetés: több kosár kaja! Mi vagyunk az elsők, önkiszolgáló van, és nem nagyon foglalkoznak vele, ki mennyit szed, eszik, iszik. Nos, volt finom puha friss "teflon" szerű kenyér, ami inkább kalács, kávé (hosszú kávé, de nagyon finom, egy egész ibrikkel megittam belőle!), tea, tej, 100% -os narancslé, 3 fél lekvár, 2 féle vaj. Jól belaktunk.
Utána: irány az állomás. Persze gyalog, csak most hátizsák is játszik. Az idő felhős, de nem esik, és nem is fázunk. A szombat éjszaka nyomait még nem tüntették el. Mozgalmas lehetett! :-) 8 -ra érünk ki az állomásra. A vonat 09:05 -kor indul Galway -be. De már bent van az állomáson. Nem szállunk még fel, mert kordon védi. Fél kilenckor egy "kolléga" nyitja a kaput, és a jegyeket ellenőrizve enged fel mindenkit. A vonat egyébként kívülről narancssárga színű és kicsit kopott. De belülről nagyon tiszta és kényelmes. Nem mai darab egyébként, kicsit rusztikus belülről.
Aztán 10 perc késéssel elindulunk. Nagyon izgatott vagyok, nagyon kíváncsi vagyok az ír tájra! Nem csalódom! Nagyon változatos: golfpálya, legelő, kőfal, birkák, kőfal, legelő, birkák, golfpálya, kőkerítés, tehenek, legelő, tanya - bocs, farm! Váltják egymást!:-) Az ír kisvárosok hangulatosak. Angol típusú (húúú, ez is közhely már) házak, megannyi. Mindegyiknek szerelvényezése (értve ez alatt a csöveket!) a falon kívül fut! Kicsit megdöbbenek! Igaz, ezt a dolgot is mondták már, tudtam róla, de más saját szemmel meggyőződni! Másnak is ezt ajánlom!:-)
Az út egyébként igazán eseménytelenül telik. (Felírat a wc -ben: "I saw Elvis in spain last week. He not dead, just went home!":-)) A jegyvizsgáló személyzet nagyon udvarias és kedves. Mikor meglátják (két kaller) a jegyünket, összedugják a fejüket, és halkan összesúgnak. Nagyon titokzatos. Arcuk szögletében halovány mosoly bujkál. Jegyünkhöz nem nyúlnak. Nem pecsételnek bele, nem is kezelik. Egyébként érdeklődnek a felől, hogy meddig utazunk, mikor meghallják a Galway nevet, közlik: nem kell átszállni, legyünk nyugodtak. Később, amikor olyan állomásra érünk, ahonnan vonatunknak csatlakozása lenne másfelé, akkor is jönnek, mosolyogva közlik, nehogy leszálljunk! Mi készségesek vagyunk. Megfogadjuk tanácsaikat! :-)
Galway. Ki tudja mi vár ott ránk?

Eső. Eső, és még egy kis eső.
Az első ír eső mióta itt vagyunk.

Nem volt hideg. Csak apró. Már amennyire egy eső apró lehet. És sűrű. Nagyon sűrű. A szállás hihetetlenül közel van. Azért, mi csak eltévedünk egy kicsit. Magyarok.

Az első benyomás: qrva magasan lakunk a hostelben, már megint. Hosszas tanakodás után 2 ágyas szobát kérünk. Így ez 2fő/2 nap kb 80 eu. (Nem bánjuk meg!) Hihetetlenül kellemes ágyunk volt! :-)
Amikor megláttam, el sem akartam volna szakadni tőle. Szabályosan vonzotta a tekintetemet, aztán meg egész lényemmel ráhangolódtam, tudtam, ez kell most nekem. Aztán ittunk egy kis konyakot. És ez az érzés elmúlt.
Az egyik ágyon nem volt lepedő, hívtam a recepcióst, hogy hiányzik valami. Nem jutott eszembe a lepedő szó angolul. A recepciós szabadkozott, várjunk, majd lesz nemsokára. Engem nem zavart, viszont rámutattam az egyik lepedőre, ami meg volt, hogy hogyan is nevezik ezt ánglisul. A recepciós birkatürelemmel válaszolt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy esős vasárnapokon, nem sokkal ebéd után alulképzett magyar turistáknak kiegészítő nyelvleckéket adjon! Szóval: sheet. Mire és felkiáltok: mint az EXCELL -ben (mármint a programban)!
A recepciós szemében mintha egy kis sajnálatot láttam volna megcsillanni. De az is lehet, hogy képzelődöm.

Később befizettünk hétfőre egy egész napos, buszos túrára a Mohar sziklákhoz. Felnőtt jegy 30 eu, diák 20. Minket ez utóbbinak néztek!:-) És szupermarket után is érdeklődtünk! Kicsit értetlenül néztek rám, amikor megkérdeztem a recepciós, birkatürelmű srácot: hol van itt legközelebb, vasárnap is nyitva tartó é-bí-szí? (abc) :-)
Fél percre volt tőlünk. Egy Pláza - szerűség aljában. És lenyűgöző választékkal rendelkezett. Elköltöttünk egy halom pénzt. De ami a legfontosabb: itt már árultak sört! (Dublinban 3 boltban is voltunk, de ott egyikben sem találtunk ilyesmit! Szörnyen éreztem magam! Brrr!):-) Mi az, hogy sört! Söröket! Tobzódtam a túlkínálat nyújtotta izgalomban! Egyszerűen fürödtem a látványban! :-)Majd egy negyedórát időztem ott. És végül 4 dobozzal választottam: Murphy's, Dutch Gold, Foster's, meg egy Longbow -t.
Ja borok! Mert félpillantást azokra is vetettem. Nos elég lehangoló volt. Dél Afrikai borok, Román (!) borok, Bolgár borok, Ausztrál borok, és egy palack Szekszárd -i Bikavér (!). Na ennyit a magyar külkereskedelemről! Pedig micsoda boraink vannak!!

Utána irány a szállás.
Ja, nagyon finom salátát is vettünk. 40dkg kb 2 eu -ért. Jól belaktunk belőle!

Rövid megbeszélés a recepcióssal: megyünk megkeresni az óceánt! Az Atlantit! Bizony! Előtte, míg el nem eredt az eső, tettünk egy rövid sétát Galway központjában. Videó, fotó kurzus kezdőknek.
Utána gyalog, esőben, az óceán felé vettük az irányt.
Első benyomás: hatalmas. És csak hömpölyög. Hol ide - hol oda. És hogy milyen a szaga? Nos, ezt nehéz lenne pontosan leírni. Ha pongyolán akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy óceán szaga van. Igazság szerint kicsit sós, kicsit halas, kicsit sirályos, kicsit szeles. Óceáni. Nekem egyébként tetszett. Még soha nem éreztem ehhez foghatót, lehet, azért. Sokáig voltunk a parton. Az eső közben elállt, csak a szél volt iszonyatos. Ja, és láttunk egy csomó kutyát. Sétáltatták őket. Azaz: elengedték, azok meg önfeledten rohangáltak fel, s alá. Ha létezik boldog kutya, na ők azok voltak!
Ezt megünnepelendő megittunk egy doboz Foster's -t. (Hoztuk) Finom volt. Utána szedelőzködtünk, és kezdtünk visszaindulni. Eléggé átfáztunk a nagy szélben...

Belváros.
Nos, az egy csoda. Vagy legalábbis erősen afelé tendál. Minden bolt, kocsma (mármint pub) ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló, rusztikus külsőt kapott, ehhez jön még az, hogy a falakat más-más színűre festik általában, plussz az ajtók is igen eltérőek... Leírhatatlan varázsa van. Szédelgek. Kapkodom a fejem. Legszívesebben táncolnék. Aztán be egy pub -ba. The Quay's. Állítólag (lsd útikönyv) híres. Nem véletlen. 3 szint, 3 söntés, félhomály, nagyon régi (eredeti?) belső. Hatalmas, Szinte már labirintusszerű. Korábbi izgalmam a végletekig fokozódik, amihez nagyban hozzájárul az ír élő zene is! Helyet nehezen szerzünk. Érdekes, bárhol is voltunk, bármilyen pub -ban, a sörárak igen diszkréten változtak csak. Kb.:3.10 és 3.90 eu között van Guiness pintje. Függetlenül a helytől és attól, hogy van -e zene!
Bezzeg otthon! (A legtöbb helyre be se mer menni az ember, ki tudja milyen drága!) Ja, és itt mindenütt ki vannak írva az árak a bejárati ajtó közelében!
Szóval a pub. Itt iszunk először ír kávét. Nem szabad kihagyni! (4 eu) Fellelkesülök, és rendelek még egy sört. Most Murphy's -t. Hasonlóan a Guiness -hez ez is STOUT, sötét, fekete sör. Talán egy picit gyengébb. Mire elfogy lesz hely a zenészekhez közel. Átülünk. Előkerül a videó. Egy kis ír társaság egyből kiszúr minket. Már jóval előrébb járnak a sörözésben. Az egyik srác Éva előtt térdre borul, és valamit mond, kezében üres pohárral. Utána afelől érdeklődik, hogy honnan jöttünk. Mondom, hogy Hun., erre Ő bólogat: Budapeszt - mondja. Ja - ja. Akkora a zaj, hogy alig értek valamit. Így nem megyünk sokra! Le is ülünk, és megint a zenészeket kezdjük filmezni. (3 -an vannak: hegedű, gitár, tangóharmonika.) Fergetegesen játszanak. Egyszer csak egy ír vendég, egy nő, kikapja Éva kezéből a kamerát, leteszi az asztalra (a kamerát), kézen fogja (Évát), és már viszi is táncolni. Éva arcán egyszerre látszik a döbbenet, izgalom és tanácstalanság, de azért hagyja magát. Én filmezek, Ők táncolnak. A hangulat érezhetően megemelkedik, van, aki kurjongat is egyet - egyet. Mikor vége, taps. Éva bódultan ül le. Úgy látom az arca begörcsölhetett, mert nem akarja abba hagyni a mosolygást!
Gondoltam megjutalmazom. Mindkettőnknek kérek 1-1 pohár Guiness -t. Mire elfogy, Éva is magához tér valamelyest. Szedelőzködünk, de mielőtt haza indulnánk, még odajön hozzánk a hölgy, egy - két kedves szót váltani velünk. Én kérek tőle egy e-mail címet, hogy otthonról tudjak Neki képet küldeni. Irány vissza a szállásra, másnap buszos túra vár ránk!

Április 22. - Hétfő, Galway, Buszos túra a Mohar - sziklákhoz.

Fél nyolckor kelünk, kiadós reggeli (egy ibrik hosszú kávé, 4 szelet kenyér, finom vaj, málna és narancsdzsem.) Utána egy rövid séta a reggeli nyüzsgésben. Most kivételesen boltokat is nézegetünk. Vizsgálgatjuk az árakat. Drágák. A legtöbb dolog többe kerül, mint otthon, de ezen egy picit sem lepodünk meg.
Mire visszaérünk a busz már ott áll. Fel is szállunk rá.
Az idegenvezetőnk a sofőr is egyben. Egy kedves, jó humorú, idosödő úr. Sokat viccelődik. Mi úgy 20-25 -en lehetünk. 10 -kor indulunk. Utána szinte megállás nélkül beszél. Egy gégemikrofon van rajta, szóval vezetés közben megállás nélkül nyomja. Amikor éppen nem beszél, akkor egy ír népzenei kazettát tesz be, de sose tud egy számot végig várni. Mindig van mondanivalója. Néha, teljesen váratlanul el kezd énekelni Ő is. Van, hogy a kazettát kíséri, van, hogy kikapcsolja, és csak Ő egyedül énekel. Nagyokat nevetek rajta. Jó kedvet csinál, de a busz ettől függetlenül nem énekel vele. :-)Van, hogy viccet mesél, vagy minket tréfál meg valami kedves mókával. Próbál belénk lelket verni, szórakoztat, vezet, idegenvezet. Ja, meg sokszor telefonál is. Profizmus.:-)

Most sorban leírom, hogy mit láttunk. Utána ki - ki térek rájuk, bár nehéz feladat bármit is írni az ír táj szépségéről. Nem adja azt vissza semmi! Olyan ez, mintha egy szint kellene, mondjuk körbe írnunk, vagy egy ízt, vagy egy érzést. Ezeket a dolgokat át kell élni. Sem szó, sem kép, sem videó meg nem közelíti az eredetit. Egyszerűen ott kell lenni!
Szóval ezeken a helyeken álltunk meg: 1 kisebb kastély Galway -tól nem messze, Ailwee, a medvés barlang, a dolmen Ballyvaughn - nél, Mohar sziklák, Doolin falva :-) , az Atlanti óceán partja, egy világítótorony, 1200 -as évekbeli kelta templom romjai.
Most nézzük részletesebben:

Kastély: igazi ír kastély, de sajnos zárva, az udvarra bemehettünk azért. Egy aprócska dombon feküdt, ami a tenger parton - izé... óceán parton - volt. Az idő sajnos nem kedvezett. Igazi ír időjárás volt. Fújt a szél, az ég borult volt, és néha bizony az eső is szemerkélt.

A buszból elsuhanó ír táj eddig nem látott arcát mutatta felénk. Az út keskeny volt, két oldalról alacsony kőkerítés szegélyezte szinte végig. Ezek a kerítések választották el egymástól a legelőket is. Persze az elengedhetetlen birkák, tehenek, itt-ott szamarak garmada legelészett az út két oldalán, az egyre lankásodó domboldalakon. A fű természetellenesen zöld volt. Gondoltam is, milyen jó dolguk van az ír birkáknak: étteremben laknak!:-)
Ahogy az út egyre meredekebben kezdett emelkedni, és hegyek közé kerültünk, úgy tünedeztek el a kövér legelők. Kopár kősivatag vette át helyét. A buszsofőr-idegenvezetőnk kedélyesen magyarázott: limestone -nak hívják ezeket a köveket, és még valamikor a jégkorszakban keletkeztek. Egy helyen meg is állunk fotózni. Amerre a szem ellát hegyek, kövek, köves hegyek, hegyes kövek!

A következő megálló egy barlang. Ailwee (ha jól írtam). Medve barlangnak is hívják, mert sokáig itt aludták téli álmukat a környék barnabundásai. Egyébként egy cseppkőbarlang. 7,5 ? a belépő fejenként. A barlang nem rossz, csak kicsi. És aki már volt a magyarországi Aggteleken, nos annak nem élmény. A barlang környéke csupa-csupa sárga virágos bokor. Olyan kókuszszerű illattal. Megkérdezem Desmond -ot. Korsz -nak hívják! (Rögtön eszembe jut egy hasonló nevű ír banda: The Corrs. Ezt is tudom most már. Vajon a U2 milyen növény lehet...?):-) Itt egy teljes egy órát töltünk el.

Következik a Ballyvaughn -i dolmen, ami egy hatalmas kősivatag közepén áll, olyasmi, mint az angol Stonehenge, csak kicsi, és egy tagból áll. Nem rossz, bár nagyobb hangsúlyt kap szerintem, mint amit érdemel. (A képeslapokon úgy van fotózva, hogy hatalmasnak látszódjon.)
Amíg eljutunk odáig, az legalább tíz perc. Desmond többször is kihangsúlyozza, hogy kéz-, boka-, válltörés a jutalma annak, aki figyelmetlenül lépdel a csúszós köveken. Én hálát adok az égnek, amiért kötöttem biztosítást indulás előtt, és a lábam elé nézve, minden lépést 2x is átgondolva lépkedem a Dolmen felé. Időnként megállok kicsit nézelődni. A táj lenyűgöz.

Végre az következik, amire már indulás előtt is vágytam. A Mohar sziklák. (Cliffs of Mohar) Az idegenvezető már jó előre figyelmeztet: iszonyú szél lesz, kontaklencsét (ha van) ki kell venni, mert belekap a szél, sapka tilos (mert elfújja), és nagyon kell vigyázni, mert minden évben történik baleset! Ja a lényeg: a szikla 200m magas, szinte függőleges szirt, 8 km hosszan a tengerparton. (óceánparton.) Itt fotózunk-videózunk a legtöbbet.
Mást nem is tudok írni róla, mert nem igazán találok olyan szavakat, amivel esetleg még csak körbe is lehetne írni azt a fenségességet, azt az alázatot, ami akkor fogott el, amikor megláttam a sziklát, és a lábán megtörő hullámokat. Ilyesmi csak ritkán adatik meg az életben. Nekem volt részem benne. Csak kicsinyes közhelyek jutnak eszembe... Nem vagyok én méltó arra, hogy ilyesmiről írjak...:-(
Sokáig nem tudtam utána megszólalni. (Úgy átfagytam...:-))

Mire a szikláknál végzünk már majdnem 3 óra. Visznek minket ebédelni. Mi a buszon sonkás kenyeret eszünk. Főként anyagi megfontolásból.
Doolin nevű kis faluba visznek minket. Egy völgyben van, ahol egy szép kis patak (az írek szerint folyó) vágtat a tenger felé. (óceán...) A falu apró, de azért van benne egy hostel! A kocsma, ahol megállunk, az O'Connor's pub. Híres zenei életéről (az útikönyv szerint is!) De amikor ott jártunk, csak rádió szólt. A belseje nagyon picinek tűnt először, aztán kiderült, hogy áll vagy 6-7 teremből! Tipikus ír pub! Egy csoda! Rengeteg régi relikviával, kandallóval fűszerezve. És ami érdekes, már több pub - ban is észre vettük - az asztalok nagyon sok helyen régi Singer varrógépek asztalai! Mindenki kiéhezve veti magát az ételre. Mi Guiness-t iszunk! 3.10 ? egy pint, ami ír viszonylatban olcsónak számít. A sör nagyon finom, nagyon jól esik. A hangulat a pub -ban családias, két helybeli iszik a söntés mellett, az egyik kávét, a másik sört. Majd cigaretta dohány kerül elő, és pillanatok alatt kész is a sodort cigi! Délután fél négy van.

Indulunk. Át a falun, le az óceán partjára.
Akkora hullámokat látunk, amiket eddig felülről, a Mohar -i szikláknál. Megigézve állunk az óceán parton. Iszonyatos szél. Borús idő. Víz permet. Haladó fotó - videó kurzus, gyakorló turistáknak. Közhelyek tolulnak fel bennem. Csak remélhetem, hogy a videó legalább egy töredékét visszaadja annak, amit itt láttunk.
Nehezen szánjuk rá magunkat az indulásra, pedig teljesen átfagytunk.

A buszból nehéz búcsú az óceántól, a szikláktól. Most már visszafelé visz utunk, de az óceán partján. Egy helyen egy világítótoronynál meg is állunk. Az idegenvezető szerint, itt júniusban delfinek szoktak játszani. Meg cápák. Bár rájuk nem a "játszás" szót használta. :-)
A part, ami elsuhan mellettünk csodálatos, nem győzzük kapkodni a fejünket. Közben a magnóból ír zene szól. A sofőr elég gyakran bele énekel. Néha leveszi a hangot, s csak ő hallatszik, néha vele együtt, néha pedig átkölti a nótákat, hogy bele illesszen mindenféle nemzetiséget. (pl. volt nekem ír szeretőm, angol, kanadai stb.) Hogy egy kicsit "ránk" szabja, hogy bevonjon minket. Szenzációs érzéke van mindehhez. Figyelmünk nem lankad. Sokszor kedvesen viccelődik.
Hamar elérjük következő megállónkat, egy 1200 -as évekből való kelta templom maradványt. Hatalmas. És tiszteletteljes!

Utána már egyenesen hazafelé megyünk. Útközben még egy-két kedves poén, hogy mindenkiben kellemes szájíz maradjon! Profi volt ez a túra. Nem hiába, közel 20 éves rutin mit tesz.
Otthon még elmegyünk sétálni, és beülünk egy olyan pub -ba, ahol zene szól. A pub alacsony, félhomályos, zsúfolt, és fantasztikus. Ami nagyon tetszik: nem csak turisták vannak. Sok a helybeli. Munkásruhában ülnek be 1-2 sörre. Ők otthon vannak. Nekik ez természetes. Nem zavarja őket a sok turista. Látszik rajtuk, hogy ők is jól érzik magukat. Minket, mintha elvarázsoltak volna. Kábultan forgatom a fejem, azt sem tudom, mire figyeljek, mit nézzek. Guiness -t iszunk, és kérünk hozzá egy Jameson whiskey -t is. (Érdekes, az ír whiskey -t is "ey" -al írják, mint az amerikai bourbon -t. Amúgy úgy 4 ? körül van az ára. Mint a söré.)
A falon találunk egy eredeti plakátot, ami a Titanic indulását hirdeti, még a 3. osztályú árakat is feltüntetik rajta.
Amikor kellemesen elzsibbadunk a kocsmában, felállunk, megyünk vissza a szállásra. Másnap korán (05:40) -kor indul a vonatunk Killarney -ba. Szóval korán kelünk.
A szálláshelyen, a hostelben, előveszünk egy 5 perces egytál ételt, kezdetleges vacsorát készítünk. Szinte szégyelljük. Mások hatalmas főzéseket rendeznek. (Franciák, írek, spanyolok!) Ínycsiklandó étkeket készítenek, és szinte mindegyikhez bort isznak. Megadják a módját. Az illatoktól nagyon megéhezünk, úgy hogy felbontunk még egy halkonzervet. Utána egy kis pakolászás, ágyba zuhanás. 22:30 az idő. Hamar reggel lesz.

És hamar reggel is lett...:-(
Fél négy előtt kelünk fel. Ilyenkor még nem jár reggeli. Összeszedelőzködünk, indulás. A recepciós srác már reggelizik, adunk neki egy Debrecen képeslapot, amire pár kedves sort írtunk. A srác vigyorog, kicsit értetlenül forgatja a képeslapot, de látszik rajta, hogy jól esik neki a gesztus. Az állomásra hamar kiérünk.

Amint elindulunk, az előző nap vásárolt sörből felbontok egyet: Longbow. És, mint kiderül: almasör. Az első korty nagyon szokatlan, meg váratlanul is ér. Azután nagyon ízlik. Picit édes, picit savanykás, picit almaízű, de: sör! Kint lassan hajnalodik.
Fél 8 körül Kildare -be érünk, itt majd át kell szállnunk. Pici állomás, de tiszta. Az emberek itt is nagyon segítőkészek. Amíg várjuk a vonatot: elalszom a váróteremben, ülve.

Útban Galway -ből Killarney -be. Még leírni is gyönyörűség.
Miközben utazunk, olvasgatom a falvak, városok névtábláit. Lassan forgatom neveit számban. Ízlelgetem...
Utunk során megszámlálhatatlan mennyiségű birka egyedet látunk, köszönik, jól vannak. Lustán legelésznek a zöld fűből, élvezettel majszolják. Kis barikáik jókedvűen ugrándoznak köröttük. A legelő alacsony kőfallal védett. Mintha nem is a 21. században járnánk.

Dél körül elérjük Killarney -t. Már egy jó órával a megérkezésünk előtt megváltozik a táj. A zöldellő legelők buja fűtengerei mögött hegyek jelennek meg. Méltóságteljesen magasodnak a játékos legelők fölé. Sejtjük: Killarney nem véletlen Írország egyik turista paradicsoma.

Április 23. kedd, Killarney

Lecihelődünk a vonatról. És irány a Neptune hostel. Ami nem is olyan egyszerű. A hostel -lel történt levelezés alapján, ez kb 7 perces út. Érdekes egyébként, hogy Írországban nem különösebben szokás utcanév táblákat elhelyezni. Pedig ez nagyban megkönnyítette volna a dolgunkat!
Több mint 20 percbe kerül, míg eljutunk a New Street -re, a hostelünk lelőhelyére. Érdekes, hogy kb. 100 méterrel az utca előtt, egy helybeli nem tudja, hogy hol lehet a New Street. Amikor a hostel nevét meghallja, viszont felderül az arca, és megmutatja az utcát. He-he, úgy látszik mi is tudtunk neki "Újat" mondani!!!!

A hostel egy sikátorban van eldugva. Amilyen kedvesen leveleztünk egymással (vagy 4 levelet váltottunk), olyan kedvetlenül fogadnak. Bár a hostel hallja nagyon hangulatos, a szobánk még sem olyan, amit az előző tapasztalataink alapján várhatnánk. Meg reggeli sincs. (ami nagyon nem keserít el, hisz 16 ? -t fizettünk fejenként/éjszaka, ami eszméletlenül olcsónak számít) Szóval annyira kicsi a szobánk, hogy 1 emeletes ágy van benne, ami mellett, annyi hely sincs, hogy hátizsákkal a hátamon megforduljak. De tiszta, és egyedül vagyunk! Ja, az ajtó! Mágneskártyával működik. Ez nekünk újdonság. (a Dublin -i szálláson gombokat kellett nyomogatni, ott olyan kód volt, Galway -ben igazi lyukkártyát kaptunk)
Ez legyen a legnagyobb bajunk.
Érdeklődtünk túráról is, egyből ajánlottak egy bicikliset. 10 ?/fő. Egyedül. Utólag már nem bánjuk. Kb. 30 km -t kellett volna kerekezni, és inkább hegynek fel, mint le, plusz műúton. Másnap reggel választottunk egy buszos túrát. (Ahol azt is megnéztük, amit biciklivel néztünk volna meg.) Szóval elhelyezkedtünk, magunkra aggattuk a fotó-videó apparátot, és elindultunk felfedezni Killarney -t. Rögtön a szállással ellenben van egy szupermarket, egy Tesco. Nézzük meg! Megnézzük! Az első észrevétel (a mérete jóval kisebb, mint az otthoni), az alkohol tartalmú italokat külön árulják, és külön is kell fizetni! Kenyeret már találunk 0.66 eu -ért, üdítőt 0.95 -ért, salátát (fél kiló!) 2 eu -ért, felvágottat 350 grammos 2 euróért. Ezek ott olcsónak számítanak.
Sörök. Ja igen. Az alkoholos részen több mint 80 féle sört számolok össze! Miután bevásároltunk, irány Killarney!
Első benyomás: tényleg a turistákra hajaznak! Egy kicsit Siófok szaga volt. De csak kicsit, és nagyon gyönyörű volt minden! Csodás kisváros. És a városközponttól kb. 10-15 percnyi gyaloglásra ott a nemzeti park! Sikerült bekeveredni.
Szenzációs "túrát" csináltunk a parkban. Ez kb. 8-10 km -t jelentett. Mert mindig csak egy kicsit akartunk menni, és persze az lett a vége, hogy akkor még egy kicsi, meg még egy kicsi. A túra célja egy kastély (amibe nem mentünk be végül is, csak az udvarára), a Killarney -i tavak partján, mögötte hegyek. A látvány lélegzetelállító. A fényképezőgép izzott a kezeim között! :-)
A park egyébként is csodálatos, kis folyó keresztül rajta, bricskás turisták (mármint lehet bérelni bricskát), szabadon lévo állatok (azért egy jelképes kerítés az volt): bivalyok, tehenek, ozek, szarvasok, fácánok, vadkacsák. Tiszta levego, erdo, legelo, hegy, tó, patak/folyó! Teljesen kicserélodünk! Feltöltodtünk. A szívem itt tényleg könnyu volt! (csak azt sajnáltam picit, hogy nem hoztam magammal egy söröcskét) Érdekes, az erdoben bárki is jött velünk szemben, mindenki köszönt! Akár gyalog, akár bricskával, akár babakocsival találkoztunk. Apropó babakocsi: itt is találkoztunk kismamákkal, párosával jártak, mint Belgiumban. És akkorákat léptek, hogy még én sem tudtam velük lépést tartani! Nem siettek ok, csak a lépésüket elnyújtották! De nagyon!

Amikor hullafáradtan kikerültünk a parkból (úgy 3 óra hossza után), irány vissza a szállásra. Vacsorakészítés, egy kis leves, meg konzerv hal. Mire mindezzel végeztünk, megint kedvünk lett egy kis sétára. Uccu neki.
Killarney gyönyörű. Galway nekem jobban tetszett, mert kevesebb volt a turista, de Killarney, az csak Killarney.
Sétánk során Éva kitalálta, hogy együnk osztrigát. Ja. Persze. Azt sem tudtuk (mármint én), hogy rák, kagyló, csúszó-mászó, vagy mi. De kis idő elteltével kisakkoztuk, hogy az angol oyster szó fedi a magyar osztriga szót. Addig mentünk, amíg nem találtunk olyan pub -ot, ahol az étlapon ilyesmi szerepelt. Ott aztán bementünk. Kértünk étlapot. Meg Guiness -t. (Húúúúú, de finom volt!) És egy adag "oyster" -t, pezsgő-mártásban grillezve. Ez 6 db osztrigát jelentett, "soda" kenyérrel (olyan barna kenyérszerű, finom valami), meg vajjal, citrommal. Mi még életünkben nem láttunk/ettünk ilyesmit. Csak a filmek/könyvek élményei alapján éreztünk késztetést arra, hogy belemerítekezzünk a kulináris élvezetek ilyentén mélységeibe, és merítsünk egy kanállal a tenger gyümölcsei által nyújtott felejthetetlen élvezetekből! Megérte.
A pub kirakatában lévo jókora akváriumban lévő összezárt, gömbölyded, majdcsak ököl méretű kagylók közül emeltek ki szemünk láttára jó néhányat. Majd el a konyhába. Úgy negyedóra múlva megjelentek egy tányérral, amin 6 db félbevágott kagyló volt, valamilyen fehéres mártásban. Mondhatom gusztusos volt, bár így kívülről egy kissé "nyálkásnak" tünt a kagyló belseje. De amikor megkóstoltuk, bizony igen kellemes meglepetés ért! A kagyló maga nagyon porhanyós húsú, omlós volt! Enyhén tenger és hal ízű, ami a pezsgőmártás tejszínes ízével párosult, ehhez adjuk még hozzá, a finom, vajas barna kenyér semmivel sem összekeverhető ízét, és adjunk még hozzá egy nagyon kevés citromot! Nos, felejthetetlen ízharmóniák organikus keveréke! Reflexszerűen is csettintettem a nyelvemmel megelégedettségemben! Felejthetetlen volt! Csak ajánlani tudom! Osztrigát mindenkinek!!:-)

A vacsora után még sétáltunk egy keveset. Megnéztük az esti Killarney -t. Szép volt így is. Itt jegyezném meg egyébként, hogy érdekes mód, áprilisban este kilenckor még világos van!

Április 24., Killarney - A Ring of Kerry túra, busszal

Negyedtizenegyre hirdették az indulást, a recepció elől. De csak fél 11 után jött egy úr szólni, hogy induljunk. Kimentünk az utcára, ott egy taxi várt ránk. (Éva, én és egy spanyol lány - ezt csak utóbb tudtuk meg.) A lányok hátra ültek. Én pedig előre. És majdnem a sofőr helyére, már nyitottam az ajtót, amikor Éva szólt, hogy mi szólnék hozzá, ha engedném a sofőrt vezetni? Irány át a baloldalra.
A főtéren egy Mercedes busz várt ránk. Tömve turistákkal. Éppen 3 üres hely volt. Persze szétszórva. No sebaj. Induljunk. A sofőr itt is az idegenvezető szerepét is elvállalta. Bár sokat beszélt, de nem annyit, mint az előző túránkon lévő. És eléggé monotonon mondta az ismertetőket, viszont ugyanilyen hangszínnel, csempészett bele 1-2 poént. És ő már inkább a vaskosabbakból. Attól sem riadt vissza, hogy egy comedy-kazettát is betegyen. A busz nagy derülésére. (Én max. 2 viccet értettem meg. Nem volt valami nagy durranás. Sőt.) Alapvetően össze sem lehetett hasonlítani az előző túrával. Bár itt is volt egy kis humor, mégis jobban látszott a megszokás, mint a törődés. Hatszor álltunk meg. Ebből egyszer ír kávét inni (tényleg finom volt), egyszer ebédelni (mi csak söröztünk!), egyszer egy cd boltnál. (Csak ír zene volt! Itt mi is vásároltunk.) A maradék háromszor fotózni. Alapvetően inkább az utazásra volt helyezve a hangsúly, és az utazás közbeni tájbambulásra, ami ettől függetlenül csodálatos volt! (Azért azt megjegyzem, hogy minden olyan helyen, ahol ittunk/ettünk valamit, a sofőrnek bejárási joga volt a konyhára, azaz úgy járkált be és ki, mintha otthon lenne. És úgy is szolgálta ki magát! Amúgy nem volt nagyon drága hely egyik sem, csak így vesztett a "varázsából", úgy is mondhatnánk, hogy mintha az egész túra arra ment volna ki, hogy mi ezeken a helyeken megálljunk. Mert mindegyik helyen legalább egy órát kaptunk "nézelődésre". Egyébként megálltunk a Ladies View -nál, a Killarney -i tavakat, hegyeket fotózni, meg még kétszer óceánt, hegyeket fotózni.
A látvány csodálatos volt. Az idegenvezetés pedig "futószalagos".
Fejenként 16.5 euróba került. (Az előző túrán a diákjegy volt 20euro/fő)

Este mire vissza értünk, eleredt az eső, megvártuk, míg eláll, majd elmentünk sétálni. Aminek az lett az eredménye, hogy Évának vettünk egy kelta mintázatú ezüst gyűrűt. Na, nem nagy dologra kell gondolni. Aranyos, kedves. Legalább húsz percen át válogattunk mire megtaláltuk az igazit.
Ezután, felbátorodva a hirtelen jött vásárlási lázon rögtön be is tértünk egy audio-video-hifi-játék-videokölcsönzobe. Csak, úgy, hogy nézelődjön az ember. Csupa hasznos és fontos dolgot nézegetve, hiszen nagyon fontos ám tudnunk, hogy, ha Írországban járunk vajon mennyiért adnak egy discman -t, esetleg egy 128 Mb -s flash memóriát, uram bocsá' egy asztali dvd lejátszót. És mi mással is lehetne elütni az időt egy ilyen festői környezetben lévő turista paradicsomban? :-) Szóval nagyban bambulunk, osztunk, szorzunk, kalkulálunk, amikor a játék részre keveredünk. Egyre érdektelenebbül bámuljuk a Power Rangers -eket, felhúzható Barbie - babákat, gördeszkákat, amikor megakad a szemünk egy halom dobozon! Nosza, nézzük meg, mi az, ami az íreknek nem kell! Az nekünk még jól jöhet. Nos a dobozokban kb. 30 cm hosszú, gumiból készült halak voltak, a felirat szerint: macska halak. Ja, gondolom, így már más, ott van nekik az óceán, miért vennének hát gumisat? Ekkor akad meg a szemem a többi szövegen: a hal 20 szenzációs mondatot tud, valamint a Bad to the bones című nóta eléneklésével sincsenek nehézségei! Ez már döfi, gondolom. Ki lehet oly hülye, hogy vesz hazulra egy beszélő-éneklő halat? Pont ez a magasröptű fejtegetés közepette zavar meg békés bámészkodásomban egy helybeli, mondván, van a hal alatt rejtve egy piros gomb, nyomjuk meg és nevessünk! Persze, persze! Megvárom, míg elmegy, majd nyomkodás! A hatás fenomenális! A hal "derékból" kifordul, és száját élethűen mozgatva válogatott trágársággal bombáz! Vagy pedig az előbbiekben említett slágert énekli, miközben "táncol" hozzá! A nevetéstől majdnem ráborulok a hal halomra! Percek kérdése az egész, és egy beszélő-éneklő hallal gazdagabban, és 7.95 euro -val szegényebben távozunk a boltból. Az utcán azonban rögtön eszembe ötlik, hogy amikor haza érkezem, és megkérdezik tőlem, ugyan már mit hoztam a távoli Írországból? Milyen, az írekre oly jellemzően sajátos ajándékkal leptem meg magam? Guiness mintás törülköző? Leprichant figurás nepp? Lóhere alakú bézból sapka? Mire én büszkén válaszolom: ugyan kérlek, hoztam egy beszélő-éneklő halat! Végig cipeltem fél Európán.

Ezt megünnepelendő beülünk egy pub -ba, rendelünk egy Guiness -t, majd ki-ki saját ajándékában elmerülve gyönyörködünk új szerzeményünkbe. Ekkor lép hozzánk a pincér és kedvesen érdeklődik, hogy nem éheztünk -e meg? Mi nem, köszönjük. Kis idő elteltével ismét arra jár, ismét érdeklődik. A válasz mindig nem, de valamit mintha sejtene (talán észrevette a halat?), mert megkérdezi, honnan jöttünk. Mondjuk a választ, Hungary. Mire ő: melyik részéből. Hmm. Ez furcsa. Nem mindegy az Neki? Mondom: Keleti. Mire ő kinyújtja jobbját, és ezt mondja: "Scott vágyok!" Na, úgy meglepődtem, mint aki beszélő halat látott! Rövid csevely után kiderül, eltöltött egy kevés időt Mo.-n. Aha. Így már érthető. Majd meghív bennünket este kilencre, mondván, élő zene lesz, ne hagyjuk ki. Mi ígérkezünk, és vágtatunk haza kajálni. Majd kilencre vissza. Szerencsére volt nálunk 2 pici, féldecis Unicum, meg képeslap otthonról, mindegyikből zsebre vágunk egyet. Majd miután megérkezünk, mondom Scott -nak, szeretnék neki apró ajándékot adni. Mire ő (magyarul) csak ennyit kérdez vigyorogva: "mikor?" Most. Na, én így embert még nem láttam örülni Unicumnak! Nagyon meglepődött, és jól is eshetett Neki, mert kisvártatva megjelent két koktélos pohárral a kezében mosolyogva: ez a "Belfasti boma" mondja. (gondolom bomba lett volna) ír whiskey + Bailey's. Nagyon finom volt. Miközben iszogatunk, elkezdődik a zene is. Fél tizenegyig bírunk fennmaradni. Utána takarodó. Szomorúan búcsúzunk. Oda adjuk még a képeslapot, amit Ő rögvest ki is tesz a falra, csinálunk egy fényképet, aztán irány haza. Ágyba esés. Reggel korán kelünk, fél nyolc után indul a vonatunk Dublinba.

Április 25., Dublin - utolsó nap

A reggel korán eljön. Álmosan botorkálunk le a recepcióhoz kijelentkezni. Ami annyit tesz, hogy visszaadjuk a kulcsként szolgáló mágneskártyát, és visszakapjuk a cserébe letétbe helyezett 2 eurót. Azaz, mindezt, csak feltételes módban. Mert a portán nincs senki. Hiába nyomjuk a csengőt. Nem jön a kutya sem. Reggel 7 előtt. Igaz a kanapén alszik egy srác, fel is keltjük rögtön, de kiderült, hajnalban kizárta magát, azóta ő is a portásra vár. Hét óra után elunjuk a várakozást. Zsebre vágjuk a mágneskártyát, lemondunk a juróról, és irány az állomás!
Útközben egy korosodó hölggyel váltunk pár szót. Kiderül, hogy kanadai. És neki is vannak magyar ismerősei. Kicsi a világ.
Az állomáson meglepő kép fogad. Mind a 2 sínpárnak itt van vége, pedig Killarney nem fejállomás! Ez apró aggodalomra ad okot, de amikor megjön a vonat, megnyugszunk. (túl megy az állomáson és visszatolat.)
Dublinig nyugodt az út. Hol alszom, hol sörözök, hol eszek. Jó dolog a vasút. Egyébként pont a vonat ablakából figyelem meg, szinte minden állomáson hatalmas plakát hirdeti, hogy elnézést kérnek az utazóközönségtől a kellemetlenségekért, de felújításokat végeznek. Melynek 85% -át az EU fizeti! De jó.
Dublinba pontosan érkezünk. Busz helyett a sétát választjuk. 20 perc hátizsákkal a szállásig. Meg is jön az étvágyunk!
Ugyanabba a hostelbe igyekszünk, ahol szombaton szálltunk meg. A recepciós lány kedvesen érdeklődik, hogy nem találkoztunk -e már?
A szoba, ahol helyet kapunk nem tetszik. 20 személyes, de egy teljesen nyitott teremben van, ezért szoba csere. Picivel drágább, de legalább az ágyak kettesével el vannak választva egymástól egy fallal. Irány fel a harmadikra!

Elindulunk, hogy utolsó délutánunkat eltöltsük Dublinban. A Guiness Store House felé vesszük az irányt, ami nem más, mint a sörgyárnak egy hét emeletes múzeuma. Ami mindent bemutat, elmond a Guiness -ről. Sőt még kóstolót is kapunk a végén, a hetedik emeleten lévő panoráma bárban, amiről egész Dublin -t be lehet látni. A belépő kicsit borsos, 12 eu/fő, de aki szereti a Guiness -t, annak kötelező!
Nagyon érdekes egyébként. A belépésnél mindenki kap egy átlátszó műanyag kört, aminek a belsejében van egy egyforintos nagyságú barna valami- egy csepp Guiness! Meg van benne egy fémszál, a hetedikre felérve ezt kell odaadni a csaposnak, aki ezt egy érzékelő előtt elhúzza, majd adja a sört, és Guiness - cseppet is, amit többször már nem tudsz felhasználni. Tolünk nem veszi el egyből a "sörjegyet", hanem kérdez: Honnan jöttünk? A válasz nem elég neki, jön a következő: hogy mondom: egészségedre? Erre is felelek, difficult, ingatja a fejét, de nem adja fel: köszönöm? Ez sem elég könnyű neki. Megsajnálom: thanks - kösz! Erre már felvidul a képe! Többször is elismételi, és visszaadja sörjegyünket. Egy körre a vendégei vagyunk!
Jó háromnegyed órán át gyönyörködünk az alattunk elterülő Dublinban. De amikor minden sör elfogy, elindulunk hazafelé.

Hat óra felé jár, mire visszatérünk a hostelhez, de előtte még betérünk egy büfébe és kérek egy fish and chips -et. 6.95 eu -ba kerül, és a súlyából ítélve jókora adag lehet. Nem tévedünk. Elég lett kettőnknek vacsorára. Nagyon finom volt. A halban 2 db szálkát találunk csak. Elégedetten indulunk újra sétálni.
Elmegyünk a Trinity College -be. De csak az udvarra, megnézzük a Gömb a gömbben szobrot, kicsit bámészkodunk. Majd mivel már 7 óra felé jár az idő, indulunk visszafelé. Utoljára még betérünk egy pub -ba, most nem Guiness -t kérek, megpróbálom a Carlsberg -et, de nem nagyon ízlik. Pedig biztos nagyon finom! Szomorkodunk. Keserű a szám íze is. Ez az utolsó esténk Írországban.

Nyolc körül visszaballagunk a hostelhez. Pakolászunk, tusolunk és lefekszünk aludni.

Április 26., Dublin - Brüsszel

Tanulva az indulásnál elkövetett szarvashibából, korán kelünk. Háromnegyed hétkor már reggelizünk. Az utolsó reggeli. Írországban.
Finom. Minden egyes falattal közelebb kerülünk az induláshoz. Aztán csak nem tudjuk elodázni. A recepciósnak is adunk egy képeslapot. Vigyorog. Mi kevésbé. Búcsút intünk. És kilépünk a reggeli Dublinba.
Az Eden Quay -re kell elcapplatnunk, onnan indul a 41 -es busz a reptérre. A csomag nehéz. Mintha Dublin is búcsúzni akarna, kisüt a nap. A King Edwards vége felé egy velünk szembe jövő rendőr ránk köszön! Meghökkenek, de még az utolsó pillanatban fogadom köszönését.

A péntek reggeli Dublin csendesebb, mint vártam. Lassan ébredezik a város. Az utcán mindenütt az előző este maradványai. Elérjük a negyednyolckor induló buszt, a pontos viteldíjat már előre elkészítettem, ahogy tanították!:-)
Fél óra az út. Nyolc órakor már a Dublini repülőtér épületében vagyunk. Szétnéztünk, sőt, én még a wc -t is kipróbáltam.
Az elsők között csekkolunk be. Semmi probléma, irány a Duty Free Shop. Csalódás, ha nem EU -n kívülre megy a gépünk, akkor bizony kell vámot fizetni. Már pedig, mintha Brüsszel még azon belül lenne. :-(
Megkeressük a kaput is, ahonnan majd a gépre lehet felszállni. Még kapok egy búcsú sört, Blumers -t kérek, almasör. Finom volt.
Hamarosan felszállunk a gépre. Isten Veled Írország!

Belgiumban esik az eső. A repüléssel nem volt gond, bár jó pár ír srác végig ordította az utat. Amikor földet értünk úgy tomboltak, mintha legalábbis mi lettünk volna az Airport valamelyik részének főszereploi. :-)

A vámnál semmi baj. A csomag is jön hamar. A buszra sem kell sokat várni. A 68 -assal megyünk vissza. Most is vagy 10 perc az út. Érdekes módon, a vasútnál is van csatlakozás. Perceken belül indul a vonat. Egyből elővesszük az Írországban vásárolt kenyeret, az otthoni májkrémeket, vagdalt húst, és jól megebédelünk. A háromnegyedórás út hamar eltelik.
Brüsszelben is esik. Először is a központi pályaudvarnál érdeklődünk. Mosolyogva közlik: A Midi Station felé percenként indulnak a vonatok, és 3 vágányról is! Nem örülök ennek a válasznak, mintha csak le akarnának rázni, meg aztán a konkrétumokat is jobban szeretem. Így megnézzük a menetrendet: és tényleg, ha nem is percenként, 2-3-5 percenként indulnak a vonatok! Hát ez bámulatos! Keresünk egy csomagmegőrzőt, az öt csomagunkért elkérne vagy 12 eurót, ő ajánlja az automatát. Megússzuk 3.30 -ból! Megkönnyebbülünk, és a szemerkélő esővel mit sem törodve elindulunk, hogy Brüsszelből is lássunk egy apró szeletet.

Az utcán jól eső érzéssel nyugtázom, hogy az emberek ismét a kocsik megfelelő oldalán fogják a kormányt!

Első benyomás: Brüsszel tetszik. Picit hasonlít Amszterdamra. Főleg a régebbi részei. Mi a Piactér felé vesszük először is az irányt. Útközben óhatatlanul is besodródunk egy vegyeskereskedésbe: sör kánaán! Bizony, Belgium sör nagyhatalom! Megszámlálhatatlan fajta sört gyártanak, a legkülönbözőbb fajtákból! Nagy divat a fehér sör (ezt citrom karikával szokták inni, és a habjába egy kevés rizst szórnak), van is belőle vagy 2 tucatnyi, és rengeteg gyümölcsízesítésű sör is van: meggy, cseresznye, málna ízek. Nagyon finomak a barna söreik is, és inkább édeskések kicsit. De vigyázat, a belga sörök erősek! 7 foktól fölfelé a dobozosak, üvegesben az átlag a 12 fok! (A Borsodi pl. 4-5 között van valahol, a Bailay's pedig 17 fokos!) Már 2-3 üveg sör is erősen érezteti hatását!
És az árak, végre már 1.50 -ért is van sör! :-) (Pedig ez csak egy kis kereskedés, a nagyobb szupermarketek biztos jóval olcsóbbak.)
Tovább haladva a Piactér felé egyre sokasodnak az ajándék boltok, teli mindenféle belga jellegzetességgel, főhelyen kiemelve a pisilő kisfiú (Maneken piss) mindennemű reinkarnációját! Meg csipke bolt is akad rengeteg, és csokoládé boltok! Belgiumban nagyon nagy hagyománya van a csokoládénak. Rengeteg a kézzel készült, finomabbaknál finomabbak! Mi kagyló alakúakat veszünk! Megszólalásig hasonlóak az igaziakhoz!
Miközben nézelődünk, észre se vesszük, de elérjük a Piacteret. Csodálatos épületek veszik körbe! Valóban lenyűgöző, még így esőben is. Videó, fotó, majd irány a Maneken piss. Hamar észre vesszük, arról a tömegről, ami körbe veszi. Most fehér pizsama van rajta. Sokan nem tudják, hogy külön ruhatára van, amelyet egy nagy hírű divatház készít számára. Volt Ő már mindennek felöltöztetve pl.: Mikulás, Elvis Presley, mindenféle nemzetek katonája stb. Egyébként nem olyan nagy, kb. egy méter magas lehet. Gyors fotó a tömegben (itt hallunk egy kis magyar szót is: "Anyukám ezt le kellene fotóznod, ez Brüsszel egyik híressége!") Gyorsan tovább állunk, és egy pár méterrel arrébb álló kis kocsmába beülünk egy pohár Stella Artois -ra. 1.30 eurót kérnek érte. Nem Írország. A sörön is látszik.
Miután egy kicsit pihegtünk, felhörpintettük a sört, elindulunk visszafelé, útközben még veszek egy kis "útravalót" (persze hogy belga sört!).
A vasútállomáson meglepetésben van részünk: az egyik sörgyár reklámoz - ingyen söröket osztogat, mellé egy kupon, ami vásárlás esetén további engedményt ad! Mi (lévén magyarok :-)) mindketten sorba állunk! A kedvem szemmel láthatólag egyre jobb.
Lemegyünk a csomagokért, majd találomra odaállunk egy vágányhoz, ahonnan sejtünk vonatot. Az elsőt elszalasztjuk, a második viszont két percen belül megjelenik. Hamar odaérünk a Midi Station -höz. A vonat 19.10 -kor indul, addig a csomagokra felváltva vigyázva bóklászunk a hatalmas állomáson. Idáig ez a legnagyobb állomás, amin valaha is voltam! Majdnem eltévedek. :-)

Félórával az indulás előtt már bent van a vonat. Elhelyezkedünk - van helyjegyünk. Sört bontunk, megisszuk az utolsó korty konyakot, és amint elindul a vonat békés falatozásba kezdünk. A fülke üres, majd Köln -ben szállnak fel mellénk. Nézelődök, sörözgetek. Mikor leszáll az éj, úgy döntök ideje aludni.
Tíz óra körül ébredek, megjöttek a vendégek. Két srác, magyarok. Nem állunk le velük beszélgetni, alszunk tovább.

Április 27., Bécs - Budapest - Debrecen

Fél kilenckor borús időre ébredünk. Első gondolatom, az erre az alkalomra félre tett fél decis Unicum. Amikor úgy ahogy felébredek, megkeresem, felbontjuk és jó ízzel elfogyasztjuk! Na ettől egyből felébredünk! Még másfél óránk van Bécsig, ott viszont csak 12 perc az átszállásra, kérdés, késünk -e?
Nem késünk. Osztrák precizitás. Sietve átszáguldunk a másik vágányra, megkeressük a kocsinkat. A hellyel kis probléma van, az osztrák sógorok elég nehezen akarják megérteni, hogy az adott szék száma magán a szék támláján van rajta, és nem az előtte ülőén! Minket is megpróbálnak felállítani, mire megértik, miről is van szó. Egy kicsit ingerült leszek tőlük. Mikor belátják, hogy nekem van igazam, faképnél hagynak, annyit sem mondanak, fapapucs! Bezzeg Írországban!

A vonat elindul. Én szomorkodva bámulok ki a szürkeségbe burkolózó osztrák tájra. Már söröm sincs! :-)
Hamar elérjük a határt, és amint begördülünk Hegyeshalomra, a telefont átállítom a hazai szolgáltatóra, és hazaszólok rajta.
Pestig semmi érdemleges nem történik. A Keletibe pontosan érkezünk, alig bírom elhessegetni a taxisok, hotelesek hadát. Felszállunk a 73 -as trolira, és meg sem állunk a Nyugatiig. Itt veszek egy Népszabadságot, kávét, Évának cigit (már régen elfogyott neki, és Írországban nem akart 5.60 euróért venni), illetve veszek még a haza útra 3 Kobányait (145 Ft/sör!!)
Szolnokig újságot olvasok, sörözök. Zuglónál két idős asszony jön be a fülkénkbe. Be nem áll a szájuk. Akaratlanul is mindent megtudok róluk, a fiúkról, az unokákról, az urukról, arról, hogy mennyi disznót vágnak, mennyi pálinkát főzetnek, hogy albérletbe adnak ki szobát, hogy melyik gyerekük mennyit keres. Karcagig kritizálnak mindent és mindenkit, akik nem olyanok, mint ők (már mint nem úgy élnek!). Onnan már szinte számoljuk a kilométereket! Hamar hazaérünk, és az állomáson már várnak ránk...