Írországi információk és élmények - magyarul

Négy nap meg egy maraton Dublinban

A filmben sötét utca, jellegzetes angolszász kisváros. Boltocskák cégtáblái sorakoznak egymás mellett, aztán lakóépületek, a lépcsők mellett vasrácsos díszkerítéssel. El sem hiszem, hogy nem a tévé képernyőjét bámulom, hanem a busz ablakán nézek ki :-))

Előkészületek és megérkezés

Különösebb okom nem, inkább csak ürügyem volt, hogy Írországban töltsem ezt a hosszú hétvégét. Talán a két év előtti izlandi utammal állítható párhuzamba - elég sok volt a hasonlóság. Egyrészt az angol nyelvvel készülhettem, amit ugyan csak alapszinten tudok, de azokban a helyzetekben, amelyekre fel vagyok készülve, nagyjából elboldogulok vele. (Ezúton is kérem elnézni az angol szövegeimben elkövetett helyesírási hibákat, nem mindig emlékszem jól.) Aztán a tenger közelsége, az időjárás, az itthonitól érezhetően eltérő kultúra - mind hasonlított a két esetben.
A maratont sem véletlenül rendezik ekkor: ideális a hőmérséklet (13-14 °C), és nagyszabású kulturális esemény zajlik mindkettő, úgy, ahogy Reykjavikban is volt. Október utolsó hétfője ünnepnap, de az egész hétvége - főleg az esték - a Halloween jegyében telik. A maraton létszáma a hírek szerint 10000 fő felett, így egy hónappal korábban már alig kaptam szállást. Alapjában véve nem nehéz a szervezés, ha az ember nem a kis vidéki bankjához van kötve. Így egy kis segítségre szorultam, de mindig akadt valaki, akire számíthattam, nagy köszönet jár érte!
A programot illetően úgy gondoltam, hogy két egynapos túra, és két Dublinban töltött nap fér az időmbe. Péntek este indulás.
A repülőút így másodjára már szinte "rutinosan" ment :-), az uniónak köszönhetően "interjút" sem kellett adnom a kinti reptéren úgy, mint Izlandon. Az esti gép 2 és fél óra alatt vitt ki, este 10 körül szálltam az Aircoach reptéri járatára. Elég drága (12 euró volt a menettérti jegy), de legalább tudtam, hogy az első megállónál kell leszállnom (nem lehetett eltéveszteni, a buszban videofilmen be is mondták, milyen helyek érhetők el könnyen ebből a megállóból), és visszafelé úgyis csak ez a cég hozott volna el a reggeli géphez.
A városba érve az O'Connell Street forgataga fogadott, rengeteg jelmezes, jókedvű járókelő.
A szállásom a Globetrotter nevezetű patinás hostelben, 12 ágyas, kényelmesnek mondható szobában. A szobához tartozik egy zuhanyzó, mosdó, WC. A berendezés nem új, de rendes és működik. Gondoskodtak kiegészítő sportolásomról: az ágy felső szintjét kaptam. Érdekes volt a "biztonsági zár": 5 gomb közül 4-et megfelelő sorrendben lenyomni, majd "kilinccsel" nyitni. Mire ágyba kerültem, helyi idő szerint is este 11 volt, így nem volt nehéz elaludnom.

Szombat: kirándulás Newgrange-be

Időben mentem reggelizni (7-9-ig lehetett), nagy szerencsémre félig svédasztalos jellegű volt a kiszolgálás, a másik felén pedig megkérdezték, hogy "full breakfast"-ot kérek-e, és miután kimondtam a boldog "yes"-t :-), telepakolták a tányérom. (Ha meg kellett volna nevezni, melyiket kérem, melyiket nem, bajba lettem volna :-)) A társalgóban szokás szerint rengeteg prospektus, gyorsan megnézem, ajánlanak-e Newgrange-be túrát. Szerencsére hamar kezembe akad a Bus Éireann ajánlata: minden nap 10 órakor indul járat a buszpályaudvarról. A buszpályaudvar pár lépés a szállástól, és miután teszek benne pár tiszteltkört, inkább megkérdezem - a prospektust lobogtatva a kezemben -, hol kell jegyet venni. Adnak, s amíg a busz jön (bő félóra) gyakorlom a közlekedést. Az már előző este kiderült, hogy a gyalogosokat a piros nem nagyon hatja meg. Alapjában a lámpáik nyomógombosak, aztán vagy adnak zöldet, vagy nem. Kicsit nehezen ment megszokni a baloldali közlekedést, s mivel a belvárosi utcák nagy része egyirányúsított, komoly segítség a felfestett "Look left" illetve "Look right" felirat, további segítségként nyíllal kiegészítve. (Az viszont kényelmetlen volt, amikor a "Look both sides" utasítást elsőre egyidőben próbáltam teljesíteni az egyik nem egyirányú utcában :-))
A túrán a sofőr egyben túravezető is, és szinte egyfolytában mesél. A családjától kezdve az ír történelemig mindenfélét, időnként könnyen követem, máskor inkább csak a tájra figyelek, a szövegére kevésbé. Rövid megállás Drogheda nagytemploma előtt (igen kellemes kis "town"), aztán egy cottage, melyben látható rengeteg emlék(eztető) egy régi csatáról, de mindennapi dolgok is. Sajna az eső kisebb megszakításokkal, de folyamatosan csepereg, esik. Boyne Valley látogatóközpontjában időzünk, míg el nem jön a mi időnk, közben megnézzük a kiállítást Newgrange történetéből. Egy nagyon régi kultikus helyről van szó, az egyiptomi piramisokkal hozzák párhuzamba. Szép nagy, földdel borított, belül kövekkel kirakott építmény. Amikor odavisznek a tövébe, akkor esik legjobban az eső, jó kis széllel segítve, és sajnos "no shelter", amíg várjuk, hogy az előttünk lévő csoport kijöjjön. Aztán a szűk sziklaalagúton (méretes kövekből rakták össze) görnyedve és összehúzódva bepréseljük magunkat, majd következik pár perc mese és bemutató, hogy mellékesen hogyan is jelezte a tél végét az építmény. Aztán 10 perc múlva már ismét ázunk. A helyiek vigasztalásul megjegyzik: "not a great day" - ebből táplálkozik a reményem, hogy nem lesz végig így. Aztán következett Tara, amely - ha jól értettem - a régiek gyülekező, törvényhozó helye lehetett, ma leginkább birkák és turisták látogatják. Innen az út Dublinba vezetett, fél 6 előtt pár perccel értünk a buszállomásra.
Ez annyiból volt érdekes, hogy 12-18 óra között lehetett rajtszámot felvenni ezen a szombaton, és vasárnap. Azért szerettem volna végére járni. A térkép szerint a buszállomástól bő 2 km-re kellett mennem (Ballsbridge, Merrion Road), ezt szépen, óvatosan kocogva tettem meg. Középütt sok kiállító, vásárlási lehetőséggel (ez engem nem érintett, sem pénzt költeni, sem hazacipekedni nem akartam), a külső körön pedig rajtszám, chip és rajtcsomag felvétel, a nagy létszámra való tekintettel jól széthúzva. Viszont így az utolsó percekben már szinte senki, kényelmesen végigérek, pedig két helyen is meg kell állni beszélgetni. Kínos :-). Először az afterpartyra hívnának (dance meg minden :-)), de részint az anyagi vonatkozásaival sem vagyok tisztában, részint nem vagyok a táncparkett ördöge sem. De hogyan tudnám ezt szépen megmondani? :-)) Következő állomás: a klub éves programja, hátha többször is megfordulok Dublinban. (A programot elhoztam, ha valakit érdekel.) Aztán a csomagban egyrészt szép színes térképek a pályáról, leírva a fontos tudnivalók, meg egy kis ennivaló. Jól is jön, mert napközben nem ettem, és ezzel nagyjából megvan a vacsorám. Még egy kicsit járom a várost, aztán megyek aludni.

Vasárnap: Breakfast Run

Reggelinél kiderül, hogy a hostel vendégei között igen sok a maratonista. 9 óra körül szórt csoportokban közelítjük meg a jó másfél km-re lévő Fairview Park wellness központját (ahol a felirat szerint Dublin első 50 m-es medencéje is található). Csak egy-két rendező jön szembe, elfoglalni a helyét, köszönnek mindenkinek. Ezen a reggeli futáson a külföldieknek ingyenes a részvétel, és a pólófeliratokat nézegetve tényleg elég sokszínű a társaság. A napocskának is megtetszünk: kisüt ránk. 9.30-kor rajt, körbefutjuk a parkot. Olyan "nászfutásra" emlékeztető tempó és hangulat: a néhány arra járó autós lelkesen dudál, a futók visszaintegetnek. Bő 17 perc alatt érünk körbe, aztán befelé megkapjuk a pólót, aztán kis csomagban az ennivalót (ivójoghurt, csoki és a lényeg: óriási csokis muffin! :-) Az óriási azt jelenti, hogy nagyobbacska, nem mini változat :-)), egy pohár vizet egyszerűen, de sorba lehetett állni teáért, kávéért. Az épület meglehetősen nagy, és megtelik. Közben két zenész játssza a kellemes ír számokat (veszek is tőlük egy unplagged CD-t). Fél óra múlva váltás, táncosok jönnek. Őket már nehezebb látni a tömegtől, valahogy pillanatok alatt megtelik a felső szintre vezető lépcső is, amely a páholy szerepét tölti be. A tánc nagyon klassz lehet, mert nagy a sikere. Közben megy a póló csere-bere. Amíg csak leírva láttam, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ilyen létezik. Nincs elég pólója az embernek? :-)) De jónéhányan vannak, akik lelkesen csereberélnek, nézegetik a feliratokat, pólóméreteket, és cserélgetnek. Nem csere, de felirat: "If you think running marathon is tough, try chemotherapy." (Remélem jól emlékszem a nyelvtani részre.) Aztán séta a városba. A mellettem haladó hölgy megkérdezi, hogy felkészültem-e a holnapi maratonra. Nem kenyerem a társalgás, de meglehetősen türelmes. Mikor kiderül, hogy magyar vagyok, a vele tartó férfi is bekapcsolódik: az ő nagyszülei magyarok. Szó szót követ: magyarul nem beszél, csak számolni tud meg pár étel nevét, viszont főzni azt magyarosan szokott.
Ebédidő közeleg, végigsétálok a Liffey bal partján amíg lehet (a kikötői részig), s a szép napsütésben elfogyasztom a csomag tartalmát. Estig járom a várost, most inkább a jobbparti részt. Műemlékek, vendéglátóhelyek, boltok - leginkább kívülről. A Grafton Street sétálóutcája, ahol 50 méterenként zenélnek a legkülönbözőbb stílusokban, a legkülönbözőbb hangszereken. Aztán beborul az ég, és a hangulatom is, amikor a szomszéd utcában egy 20 év körüli sápadt lány ücsörög a valószínűleg hideg járdán, a takarójául szolgáló vékony lepedőt igazgatja, mert elfújja az egyre erősebb szél, közben tartja a kezében a műanyagpoharat egy kis aprópénzért. Úgyis korán kell kelni jelszóval inkább elteszem magam, próbálok nem gondolni rá. A szálláson felirat fogad: reggeli kivételesen 6 órától, és sok sikert kívánnak a maratonistáknak.

Hétfő: Dublin City Marathon

Fél 7-re megyek is reggelizni, és szinte telt ház fogad. Igyekszem tisztességesen enni, még többet, mint az előző napokban. Az időjárást kémlelem, továbbra is borult az ég, de nem vizes az utca. 8-kor elindulok a rajthelyre. Szinte azonnal rákezd az eső is. Szépen csendben, de kitartóan. A Merrion Square-en a ruhamegőrző, addig sétálok a tömeggel. A vizes dzsekit be a szombaton kapott zsákba, narancspólóban ázva tovább. Még meg kell kerülni egy jó nagy tömböt, hogy a Nassau Street-en beállhassak a rajthoz, ezért megyek és ázok, nem állok be fedél alá, mint néhányan. Így is elég későn érek, a 3,5 órás tábla után nemsokkal eldugul a továbbhaladás. Mindegy, úgy sem lesz ebből már nagy futás, nem tolakszom előrébb. (Aztán amikor a rajt után 5-6 perccel még sétáló embereket érek utol, eszembe jut, hogy tán mégiscsak előrébb kellett volna mennem.) A rajt 9 órakor, futás közben kicsit jobban viselem az esőt, de az első negyed óra még nem az igazi. Annak ellenére, hogy a belvárosban futunk, rengeteg a néző, és nagyon biztatnak. Aztán szép lassan kifelé kígyózunk a városból, egyre hullámosabb a pálya. De ezt azért szelíden, érzékien teszi, nem durván. Az egyik legkellemesebb rész a Phoenix Park, nagy, hangulatos - és itt kezd elállni az eső, bő háromnegyed órával a rajt után. Aztán ismét a házak közé érve egyik szobatársam tűnik fel - neki is fut ismerőse a maratonon.
A kiírásból nem úgy emlékeztem, de végül is minden mérföld volt kitáblázva, és emellett 5 km-enként volt jelzés. Mivel én a mérföldekhez annyira nem vagyok szokva, inkább az 5 km-eket mértem. Az első öt 23:48, a második 19:40, aztán 21:19 és 21:28 Mindezekből úgy sejtem, hogy az 5 km-es tábla kicsit későn jött, és alapjában véve 4:20 körüli tempót mehettem. A frissítés egy darabig nem érdekelt - 15 km után meg már késő volt, a félmaraton után pár perc alatt teljesen pocsékká váltak a lábaim, nem akartak működni. Pedig ekkor a napsütésben már szép szivárvány is díszítette az eget, a szurkolók továbbra is lelkesek voltak, sőt némelyikük cukorral, csokival látta el a futókat. A hivatalos állomásokon csak üveges víz és időnként valamilyen sportital volt. A sétáló fázisaimat igyekeztem úgy időzíteni, hogy minél kevesebb néző legyen, így nettó 3:33 alatt értem a célba. (Az eredménylista szerint 1200. körül a 8000 célbaérkezőből.) Először a chiptől szabadítottak meg, aztán kaptam egy szép nyakbavalót és egy FINISHER feliratú pólót (amelyről itthon anyám megállapította, hogy hosszúujjú - nekem akkor csak az tűnt fel, hogy milyen kellemesen meleg :-)), aztán kis kaját (csokiféle), italt; előbányásztam a gondosan vizesre konzervált dzsekimet, és egy szélvédett, napsütötte kerítésre akasztva szárogattam. Közben páran odajöttek, váltottunk pár szót, hogy is sikerült a maraton. Mikor már megszáradtam, kiálltam az út mellé, tapsolni az érkezőknek. Jó 5 óra telhetett el a rajttól, amikor lassan visszamentem a szállásra. A recepción azzal fogadtak, hogy van leves az étteremben a számomra, ha kérek. Nem tudom, hogy ez mint maratonosnak járt volna vagy sem, de valahogy nem voltam rákészülve. Inkább mentem zuhanyozni, rendbeszedtem magam, aztán még egy kicsit kimentem a városba. Láttam néhány futót, gondoltam milyen lelkesek, levezetnek, de utóbb kiderült, hogy az utolsó beérkezők 7 és fél órával jöttek, szóval lehet, hogy a mezőny végét láttam. Vettem a boltban egy kis péksüteményt, aztán mentem aludni. Ezen az éjszakán már nem volt fél ház sem a szobában, viszont a tűzijáték hangjai ugyanúgy megvoltak, mint az előző estéken.

Kedd: Powerscourt Waterfall

Kicsit hűvösebb (de nem hideg), szép, napos reggel fogadott. Remek idő a kirándulásra, de először egy kis elintéznivaló. Régi ír érméket akartam venni, de mire megtaláltam a legjobb boltot a Cathedral Street-en (egy sportboltból nyíló emeleti helyiség; másikat nem találtam széles Dublinban), majdnem elment a délelőtt. Amíg válogattam, a tulaj egy másik érdeklődővel beszélgetett, aztán mikor sorra kerültem, megkérdezte, hogy nem futottam-e a maratonon tegnap. Valahogy rájött a mozgásomból :-)
Az utcán egyébként az ingyenes Metro reklámújságot osztogatták szép nagy fotóval az elején a maratoni mezőnyról "WINNERS ALL" felirattal. Később a buszon még betekintést "nyertem" a The Irish Sun keddi számába is, amely két teljes belső oldalát szánta a témának (ha jól láttam a szomszéd ülésen utazó kezében :-)). Meg egyébként is tele volt a város FINISHER pólókkal.
Tehát utolsó nap kipróbáltam, milyen is az ír emeletes buszon utazni. Összekuporgatott eurócentjeimet behajigálva a dobozba megkaptam a jegyet Enniskerry-ig, ami egy órás utazásra - és az ezzel egybekötött emeleti nézelődésre jogosított fel. Nem volt rossz, ahogy ez a "böhöm jószág" a keskeny, kanyargós utakon száguldott :-) Aztán Enniskerry-ben eléggé el nem ítélhető módon a Poppies helyett a Spar-t választottam (ha tudnék angolul beszélni...), vettem egy kis péksüteményt és innivalót, és a pénztárostól megkérdeztem, merre is kell elindulni a vízesés felé. A hölgy csodálkozott. Erősen. Aztán végül kibökte, hogy 6 mérföldre van, és hogy melyik úton. Kicsit meglepődtem, mert én 6 km-ről tudtam, ennyire terveztem be az időt. No mindegy. Körbejártam tehát a falu igen kellemes főterét, aztán nekiindultam az útnak. Szerencsére hamarosan táblát is találtam, amely alapján már nem volt kétségem. Közlekedni viszont körültekintően kellett, mert keskeny az út és a padka, és azért volt forgalom is. A vidék kellemes, bár minden birtokon Private-ék laknak, csak némelyik van Beware of dog tulajdonában :-)) Végülis a kutyákat megúsztam, a vízátfolyásokon is átevickéltem, leszurkoltam a 4,5 eurót a belépéshez, és elácsoroghattam egy negyed órát a sziget legnagyobb vízesése tövében. Ácsoroghattam volna többet is, mert a hely nagyon szép, de vissza is akartam érni valamikor, ráadásul minden felhőtől megijedtem... Séta visszafelé is 1 és negyed óra, tehát a táv bő 6 km lehetett. Aztán visszabusz Dublinba, bevásárlás, alvás és reggel reptér. Repülőút Budapestig 2,5 óra, vonatút Budapestről hazáig 4 óra. Nincs is olyan messze ez a Dublin :-)

Visszatekintés
Nagy élmény volt. Izlanddal persze nem hasonlítanám össze, de kár lett volna, ha kimarad az életemből. Nem hiszem, hogy rászánom magam mégegyszer dublini útra, de akinek van lehetősége rá és kedve hozzá, annak tiszta szívből tudok javasolni egy hasonló kirándulást (főleg ha bulizni is szeret, és jól kommunikál angolul :-)). A város szeretnivaló és a város szereti a maratonját. Én legalábbis így éreztem.
Anyagilag egy havi pedagógusbéremet költöttem el (ugye milyen jól keresnek a pedagógusok? :-)), szűk 50000 Ft a repülés mindennel együtt, 107 euró a szállás (kicsit spártai, de aki jobbat akar, foglaljon korábban) bőséges reggelikkel, 30 euró a buszos kirándulás, a városi busz 1,85-ért visz a környékre és ugyanennyiért hoz vissza a városba, 50 euró a maraton nevezési díja két pólóval, éremmel, 3 kis kajacsomaggal, zenés műsorral stb.
Persze amikor kiválasztom az úticélt, nem a pénzt számolom először. Nyáron mondták, hogy a montenegrói hegyek között a világ egyik legszebb tája található. Azt meg már régóta tudom, hogy Podgoricában április elején szokott lenni a 100 km-es verseny. :-))