Írországi információk és élmények - magyarul

Kezdőlap

Beszámolók

Péter k1asszikusa

Not too bad

Ha egy írtől köszönés után (vagy a helyi szokások szerint - köszönés helyett) megkérdezzük, hogy hogy van, jó eséllyel azt a választ kapjuk, hogy "not too bad". Nem kell mindjárt arra gondolni, hogy az írek pesszimisták, vagy netán depressziósak, arról van csak szó, hogy amit az angolok a fine - nice - lovely - OK - alright - excellent - great - perfect - glamorous - stb. jelzők valamelyikével fejeznek ki, azt az írek három szóba tömörítik: "not too bad".

Az évszázadok folyamán az írek egy kicsit a saját szájízükhöz igazították az angol nyelvet: a "film" szót például "filöm"-nek ejtik, méghozzá úgy, hogy az "l" és az "ö" hang között egy pillanatra összetekerik a nyelvüket a szájukban. Bizonyos szavakban következetesen u-t ejtenek az a helyett - egy belvárosi kábítószerkereskedő először nem értette meg, mikor mondtam neki, hogy köszönöm szépen, de nem akarok drogot ("drag") vásárolni; aztán rájött, hogy mit akarok (és főleg, hogy mit nem akarok) és kijavított, hogy ő "drug"-ot árul.

Feltűnt, hogy a mellettem dolgozó ír srác rendre úgy fejezi be a telefonbeszélgetéseit, hogy "Thanks Milien". - Biztosan Miliennek hívják a barátnőjét, elvégre ha egy lányt hívhatnak Aislingnek, akkor hívhatnak akár Miliennek is. Csak mintha egy kicsit túlságosan is sokszor hívogatná a "madarat" ("the bird") a munkahelyéről. Végül megfejtettem a rejtélyt: szó sincs itt barátnőről, a srác azt mondja, hogy "Thanks (for) million", ami egy közkedvelt ír búcsúzási formula.

Az íreket hagyományos kutya-macska barátság köti az angolokhoz. "Ne haragudjon uram, nevezhet angolnak!" (Ezekkel a szavakkal kért bocsánatot a taxisofőr egy magyar sráctól, amiért először orosznak gondolta.) Az angolok pedig az írekről mesélik a rendőrvicceket. A legfontosabb összekötő kapocs azonban a közös nyelv. Az íreknek van ugyan egy ősi kelta (gall?) nyelvük, és az országban a feliratok kétnyelvűek (már meg is tanultam, hogy mondják keltául azt, hogy "városközpont"), mára mégis olyan kevés ír anyanyelvű maradt, hogy azokat a kulturális kormányzat valószínűleg formalinban tartja, és belépti díj ellenében mutogatja az érdeklődő nyelvészeknek. (A népszámlálási űrlapon, amit rejtélyes okból velem is kitöltettek, a kormányzat behatóan érdeklődött, hogy tudok-e, és ha igen, akkor kivel, hetente hányszor, stb. szoktam írül beszélni.) A kelta nyelv tehát olyan szerepet játszik az ír fiatalok életében, mint a miénkben annak idején az orosz: kötelező tanulni - mindenki utálja - senki sem beszéli. A hajdani ős-nyelvre ma már csak a kimondhatatlan ír keresztnevek emlékeztetnek: Deidre, Oonagh, Audry, Eilish, Aisling, Sinead, stb. (Ezek mindegyike női név.)

Az új nyelvért cserébe az írek alaposan besegítettek az angol nyelvű irodalomba. Oscar Wilde, G. B. Shaw és J. Swift mind ismert nevek, a "legírebb író" azonban James Joyce, akinek Ulysses című regénye nyomán túristák számára "irodalmi barangolásokat" szerveznek a városban, melyneksorán végigjárják azokat a helyeket, különös tekintettel a kocsmákra, amelyeket Joyce megemlít. (A könyv egyébként csaknem olvashatatlan. Habár, Örkény István szerint "végbélkúpba öntve a bélcsatornán keresztül húsz perc alatt felszívódik - magyar találmány".)

Jaroslav Hasekről mesélik, hogy még sikeres és jól ismert író korában is többnyire kávéházakban és kis kocsmákban írta a könyveit, és ha átmenetileg meg volt szorulva, akkor néhány korsó sör fejében hajlandó volt beleszőni a történetbe a törzsvendégek rokonait. Szerintem James Joyce is valami ilyesmiben sántikálhatott, Dublin belvárosában sétálva ugyanis több kávéház vagy üzlet előtt is találni a járdán egy kis sárgaréz táblát, rajta az Ulysses odavágó idézetével.

Azok a dolgok, amelyek nem férnek be sem a "not too bad", sem az ezzel ekvivalens "fair enough" kategóriába, kivételesen a "grand" minősítést kapják. "Guinnes is grand" például. Erre a krémszerűen habos, fekete színű sörre az ír férfi vallásos áhítattal tekint. Péntek este pedig eme áhítattól vezérelve megrohamozza a város kocsmáit, hogy jópár pintet elpusztítson a grandiózus folyadékból.

Arthur Guinness 1759-ben megvásárolt egy pici dublini serfőzdét, hogy ott egy angol barna sörfajtát kezdjen el főzni, a "porter"-t. (A "porter" onnan kapta a nevét, hogy akkoriban a londoni Covent Garden portásai ittak ilyet.) A serfőzde egyike volt Dublin számtalan ilyen célzatú üzemének, és már tíz éve üzemelt, a siker legcsekélyebb jele nélkül.

Arthurnak azzal zavart mosollyal az arcukon gratuláltak a barátai, amit az emberek olyan alkalmakkor viselnek, amikor valaki éppen valami éktelenül nagy marhaságot csinált. Arthur Guinness azonban határozott üzletember volt, így a vállalkozás hamarosan virágzásnak indult, és sorra kiszorította vetélytársait a piacról. (Ne felejtsük el, hogy a XIX. század elején vagyunk: jobban tesszük, ha nem érdeklődünk, Mr. Guinness módszerei iránt.)

Arthur halála után fiai vitték tovább a vállalkozást, mégpedig a neves ős emlékéhez méltóan. A sörgyár ma már egy egész városnegyedet foglal el: tízezer tonna árpát és hatszáz tonna komlót dolgoz fel évente, hogy abból nem kevesebb, mint négyszáz millió pint Guinness sört főzzön. (A cégnek még saját tartályhajói is vannak a sör szállítására.) A gyár udvaráról készült múlt századi fényképeken látható hordóhegyek pedig arról tanúskodnak, hogy nem kispályáztak itt már akkoriban sem.

Mindezeket a dublini Guinness múzeumban lehet megtudni, ahol a belépti díj leszurkolása fejében a végterméket is megkóstolhatjuk. Nem derül ki azonban, hogy minek köszönheti ez a fekete színű, habos, és szerintem ihatatlanul rossz sör a népszerűségét? Minden bizonnyal a régóta tartó, következetes és ügyes reklámoknak. A múzeum tele van század eleji plakátokkal, amikből kiderül, hogy az egykori reklámszlogeneket ("Guinness for strength", "My goodness, my Guinness", stb.) ma is változatlan formában használják. Az ügyes reklámkampány és a Guinness nemzeti karakterének hangsúlyozása ("igazi ír sör") következtében ha egy ír bemegy a kocsmába (amit hetenként legalább egyszer megtesz), akkor kizárólag Guinnesst iszik.

Ebben az országban a kocsmába járás látszik a legnépszerűbb (és talán az egyetlen) társadalmi eseménynek. Magyarországon ha nem is szégyen berúgni, mindenesetre a szemtanúk másnap kajánul mosolyognak az emberre. Itt ez a férfiasság bizonyítéka, mint a dagadó bicepsz, a westerncsizma, vagy a csillogó autó. Ha figyelmesen járunk a belvárosban, a kapualjakban e társadalmi esemény tapintható bizonyítékait is megfigyelhetjük. "Minden hányásban van sárgarépa", tartja egy magyar közmondás. Meg kell állapítanom, hogy ez Írországra egyáltalán nem igaz, sehol a világon nem láttam még annyi egzotikus színű hányást, mint Dublinban. A fehér és a zöld teljesen hagyományos színnek számít, de egyszer még rózsaszínnel is találkoztam.

Bár Dublinban állítólag kilencszáz kocsma van, a pubok mégsem bírják a péntek és szombat esti terhelést. Este kilenckor a népek rendszerint már az utcán sorakoznak, bebocsáttatásra várva. Hacsak nem esik az eső, akkor odabent sokkal rosszabb a helyzet: meleg van, vágni lehet a füstöt; a tömegben mozdulni is alig lehet, nemhogy leülni; a zene pedig olyan hangos, hogy az ember nem hallja a másik szavát - végredményben tehát sokkal kellemesebb odakint sorakozni.

A dublini éjszaka sajátos színfoltja a "Bewley’s Oriental Caffe" üzletlánc (alapítva: 1840) Grafton street-i állomása. Az "Oriental Caffe" a kávéház, a cukrászda, a színház (!) és a gyorsétkezde előnyös keveréke. Mindenféle bizalomgerjesztő és kevésbé bizalomgerjesztő süteményeket, meleg ételt, valamint kávét és teát lehet bennük kapni. A kiszolgálás önkiszolgáló, nagyjából úgy, mint egy egyetemi menzán. Leülni olyan kis négyszemélyes asztalokhoz lehet, mint a McDonalds vagy Burger King éttermekben. A kávéházban időnként egyfelvonásos színdarabokat is előadnak, a jegy árában ilyenkor benne foglaltatik egy csésze tea és egy szendvics is. A Grafton street-i "Oriental Caffe"-t azonban mégsem ez teszi igazán egzotikussá, hanem a nyitvatartási idő: minden nap éjjel egyig, kivéve pénteket és szombatot, amikor hajnal négyig. Itt kötnek ki azon kevesek, akik nem isznak alkoholt, és azon sokak, akik az átlumpolt éjszaka után egy csésze kávéval készülnek fel a hazaúton rájuk váró megpróbáltatásokra. (Péntek és szombat este szinte lehetetlen taxit fogni, sokszor fel sem veszik a telefont a központban. A busztársaság éjszakai járatokat üzemeltet ezeken a napokon az alkoholizálásban megfáradt dubliniak hazaszállítására, de még ezek az óránként közlekedő buszok is alig bírják elszállítani a becsípett és álmos tömeget.)

Írország fővárosa Dublin, és mivel az ország 3,5 millió lakosából (amiből merőben magántermészetű megfigyeléseim szerint egymillió vörös hajú - rossz üzlet lehet Írországban vörös hajfestéket árulni) 1.5 millió itt él, erőteljesen jelentkezik a Budapesten is megfigyelhető "főváros-effektus". Ez lényegében azt jelenti, a főváros lakói hajlamosak azt hinni, hogy a főváros határain túl az országhatárig tartó lakatlan terület kezdődik, ahol nem nő egyéb mint fű; esetleg elszórtan birkák meg tehenek legelnek. Dublinnak egyébként egyáltalán nincs nagyvárosi jellege, és ez szerintem előnyére válik. Ha felkapaszkodunk a város déli határában emelkedő "Three Rocks Mountain" nevű dombocska tetejére, akkor jó időben egészen a város másik végéig ellátni.

A belvárost néhány, a hatvanas évekből származó vasbeton szörnyetegtől eltekintve neoklasszicista stílusban épült méltóságteljes középületek és a XVIII. század végéről származó elegáns lakóházak uralják. A tizennyolcadik század vége számít Dublin aranykorának: ekkor épültek a város háromszintes, vörös téglás házai. A dublini házaknak kétségtelenül a bejárati ajtó a legfontosabb részük: két oldalról oszlopokkal és mindenféle cikornyákkal díszítik őket. Minden ajtó más színűre van festve, amiről az angolok biztosan azt a rosszmájú viccet gyártották, hogy az írek másképp nem találnak haza. Sebaj, az ajtók tényleg szépek, lehet is olyan posztert kapni, amin különféle dublini ajtók fényképei vannak. A házaknak egyébként rendszerint már csak a homlokzatuk a régi: úgy újítják fel az épületeket, hogy a homlokzat mögött mindent lerombolnak, aztán felépítenek egy teljesen új házat, ami kifelé továbbra is a régi arcát (és ajtaját) mutatja.

A városban egyedülállóan izgalmas dolog tájékozódni, különösen a külső kerületekben: az utcanév-táblákat ötletszerűen helyezik el (már ha van egyáltalán), a házszámok pedig gyakran ismétlődve, vagy véletlenszerűen követik egymást. (A régebbi házakon nincs is házszám, hanem csak a ház neve.) A tanácstalanul fel-alá autózó taxik látványa mindennapos jelenség. Szerintem ez lehet az oka, hogy több levelem is elveszett - a postások egyszerűen nem találták meg a borítékra írt címet.

Dublin főutcája az O’Connell steet (egy magyar barátom tömör jellemzése szerint "olyan, mint a Rákóczi utca, csak rövidebb"): kétszer két sávos sugárút, az út közepén egy gyalogosoknak menedéket nyújtó járdaszigettel. Az ír gyalogosok nem hagyják magukat holmi zebrák vagy gyalogos-rendőrlámpák által befolyásolni: ott és akkor mennek át az úton, ahol és amikor kedvük tartja. Egyszer tanúja voltam egy jelenetnek, amint egy gyanútlan biciklis egy gyalogos átkelőhely felé közelített. A lámpa ugyan neki mutatott zöldet, de az nyilván elkerülte a figyelmét, hogy a járdán hirtelen annyi átkelni szándékozó gyalogos gyűlt össze, hogy az már meghaladta a "kritikus tömeget", vagyis azt a lélekszámot, ami felett a gyalogosokat már nem rettenti vissza egy közeledő kerékpáros látványa. Nekivágtak hát a zebrának, és szabályosan elütötték szegény biciklist. A gyerek csak annyit tudott kinyögni, hogy "Jaj Istenem", mikor egyszerre ellepték a gyalogosok. Ez a sajátos közlekedési szokás valószínűleg onnan ered, hogy a gyalogos lámpák vérlázítóan hosszú ideig pirosak, és ezzel a legönkéntesebb jogkövetők türelmét is próbára teszik. A közlekedési lámpák programozói bizonyára abból a felismerésből indultak ki, hogy a gyalogosokat úgysem izgatja a lámpa színe, tehát teljesen felesleges zöldre kapcsolni. Az írországi gyalogoslámpák tehát az evolúció következtében hamarosan ki fognak halni.

A várost a nyugat-keleti (dagálykor kelet-nyugati) irányú Liffey folyó osztja ketté. Alig ötven méter széles az egész, ezért érthető, hogy egymást érik rajta a hidak. Nekem a múlt századi kovácsoltvas gyalogoshíd, a "Ha’ penny bridge" ("félpennys híd") a kedvencem, ha tehetem, mindig ezen megyek át a túlpartra. A híd a szóbeszéd szerint onnan kapta a nevét, hogy a régi időkben fél penny hídpénzt kellett fizetnie annak, aki át akart kelni rajta; manapság inkább arról van szó, hogy ennyi pénzt kell adni a híd közepén ülő koldusnak.

A város sétáló- és bevásárlóutcája a Grafton street ("olyan, mint a Váci utca, csak hosszabb"); itt vannak a legelegánsabb üzletek, és napsütéses szombat délelőttökön itt tanyáznak az utcai zenészek, mutatványosok, bűvészek és egyéb csepűrágók. A zenei teljesítmény változó: láttam olyan szaxofonost, akinek délben már hallhatóan jobban ment a játék, mint két órával korábban, amikor először jártam arra; van kuriózumszámba menő szájharmonikázó-doboló-gitározó szakállas öreg hippi bácsika; és van egy tizenéves gyerekekből álló zenekar, akik alig látszanak ki a virágtartók közül, de betéve tudják a Beatles repertoárját, és olyan profin játszanak, hogy többször is körbejártam őket, nincs-e valami stikli a dologban.

Liffey nem csak földrajzilag, hanem társadalmilag is kettéosztja a várost: a "north side" a szegényebb, a "south side" pedig a gazdagabb oldal. Én a déli oldalon lakom, három írrel együtt, egy apró kis házban, ahol a nappali szobában elektromos fűtésű kandalló van, "ízléses" műlángokkal, az emeletre vezető lépcső pedig olyan meredek, hogy átmenetet képez a lépcső és a létra között: felfelé menet le szoktam rakni a kezem a lépcsőfokokra. A lakótársaimnak nincs tisztasági neurózisuk, ezért általában én szoktam mosogatni utánuk, amikor már az összes evőeszközt elhasználták, vagy amikor az edényhalomban nem találom a vízcsapot. Egyébként jól kijövünk, ritkán látom őket, mert sokáig alszanak (szombaton és vasárnap úgy kb. délig, de van, hogy tovább is). Hazaérkezés után mindjárt teát főznek és leheverednek a TV elé. A tea a legkomolyabb táplálék, aminek az elkészítésétől annak bonyolultsága miatt nem rettennek vissza; különben FKMSB és PRTH típusú kajákon élnek. (FKMSB = Fagyasztóból Ki Mikrohullámú Sütőbe Be, PRTH = Pizzarendelés Telefonon, Házhozszállítással.)

A Guinnes sör mellett az ország másik nagy exportcikkje az ír népzene. Errefelé elterjedt szokás, hogy a kocsmákban esténként "with no cover charge" zenélnek, és egy kis élőzene nagyon fellendíti a hangulatot, és vele együtt a sörfogyasztást is. Bár a dublini kocsmákban mostanában inkább az "Oasis" nevű angol rockzenekar számait játszák (a helybelieknek valószínűleg már a könyökén jött ki Molly Malone), de Killarney-ben, az ország túrisztikai fővárosában esténként minden kocsmában igazi ír zene szól. (A túristákat becsalogatandó, néha még az utcára is kitesznek egy hangszórót.) Az ír zene egy kicsit a skót népdalokhoz hasonlít, és az amerikai country zenéhez, ez utóbbinak valószínűleg az egyik őse. Nem tudom, mennyire lehet "nép"-nek jelezni ezt a fajta zenét: a zenekarok ugyanis fittyet hánynak Bartók "csak tiszta forrásból" elvére, és össze vissza játszanak múlt századi balladákat, saját szerzeményű dalokat, illetve más népzenekarok dalait, és a kavarodásban nagyon nehéz eldönteni, hogy mi régi és mi új. Például a dubliniak himnusza, a taligáját tologató halárus kislányról, akit elvitt a láz - műdal.

Nem lehet teljes egy írországi beszámoló az időjárás említése nélkül: ha a taxisofőrnek nem jut más eszébe, akkor az "Ugye milyen szép/pocsék idő van ma?" kérdéssel próbál beszélgetésbe elegyedni az utasával. Nos, Írországban nyáron hideg van, télen pedig meleg. A Golf áramlat jótékony hatásának köszönhetően a hőmérséklet ritkán megy fagypont alá, így csak az eső ("folyékony napsütés") szemerkél kiszámítható rendszerességgel. A tavasz első jelei március elején mutatkoznak, ekkor áll el az egész télen tomboló ernyőszaggató szél, és az esős napok is megritkulnak. Egyéb látható jele azonan nincs a dolognak, így egész május végéig érdemes könnyen elérhető helyen tartani a télikabátot. A nyár - ha egyszer végre eljön - igazán kellemes: vakító kék ég, szikrázó napsütés, bárányfelhők az égen, a hőmérséklet pedig illedelmesen sohasem emelkedik harminc fok fölé. Augusztus elején azután rendszerint egyhetes hadgyakorlatot tart a tél: napokon át esik az eső, és olyan hideg van, mint március elején. A szeptemberi vénasszonyok nyara ismét makulátlan, csak egy kicsit olyan, mint amikor a házban túlságosan lecsavarják a fűtés szabályzógombját. Október elején azután, amikor már kezd gyanúsan hamar sötétedni, egy szép napon feltámad a szél, és fúj, fúj, fúj - egészen jövő márciusig.

Ez minden, amit a "Milyen hely Írország?" kérdésre érdemes röviden elmondani. De ha élőszóban teszik fel nekem a kérdést, válaszul mégsem kezdek a fenti kétszáz sor mesélésébe. Annyit mondok csak: "not too bad".