|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Sikeresen teljesítettem Bailey’s-es küldetésemet, mindent tudtam a
Bailey’s-ről, kívülről, az összes adatot, és az egész „szereplésemet” csak
az allergiám tette tönkre. A prezentáció első néhány órájában vörös
foltokkal az arcomon fordítottam, s hiába szedtem az antihisztamin-tablettát,
csak nem múltak a ragyák a bőrömről. Később egyszerűen ignoráltam őket, s
igyekeztem a tolmácsolásra koncentrálni. Délutánra, amikor már a szabad
program, és a Guinness Storehouse látogatása volt soron, letisztult a bőröm.
Lehet, hogy az izgalom okozta? Vagy a szálloda előterében idegesen
felhörpintett tejeskávé? Valószínűleg szigorúbb diétát kellene tartanom, és
nem elkényelmeskedni a dolgot.
A prezentáció során nem csekély büszkeséggel állapítottam meg, hogy Michael
Foley az előadásába beépítette egy ötletemet. Az odahaza Jóbarátok címen
ismert Friends sorozat bemutatását Írországban a Bailey’s szponzorálja, s az
egyes részek előtt és után, vagy annak szüneteiben mindig Bailey’s-es
hirdetések vannak a tévében. Elmondtam Foley-nak, hogy ismerem a sorozatot,
s tudja-e azt, hogy a magyar tévé is vetíti kora este a Jóbarátokat. Mivel a
Bailey’s amolyan „szívet melengető” italként hirdeti magát, amely elősegíti
az emberek egymáshoz való közelkerülését, barátságát, meg kellene említenie
ezt a dolgot, és így a menedzserek is könnyebben megértik, mire lehetne
felépíteni egy reklámhadjáratot. Tetszett neki az ötlet, s nemcsak hogy
megemlítette a szponzorálást, de az előadás során videóról levetített néhány
percet a sorozat közti Bailey’s-es reklámokból, s magából a Friends-ből,
hadd lássák a látogatók, miről is van szó, miként lehetne otthon is
összekötni a Bailey’s reklámjait a melegséget, barátságot, családiasságot
sugárzó filmekkel.
A csoport 12 menedzserből állott, akik egy magyarországi szeszipari cég
dolgozói, képviselői voltak. Kiváló piaci eredményeikért jutalomként kapták
az ötnapos utat, amiből az írországi program 3 napot vett igénybe, 1-1 nap
pedig utazással telt (délután érkeztek, délután utaztak el). Igazi
menedzserek voltak, az ilyen embertípushoz tartozó viselkedéssel és
megnyilvánulásokkal. A januárban kísért borkereskedő-üzletember csoport
sokkal visszafogottabb volt, ezek a jobbára fiatal emberek már szinte
természetesnek veszik a mobiltelefonos, pénzköltős, éjszakai báros
életmódot, ahol nem számít a pénz. Legjobban pár negyvenes hölggyel és egy
fiatalabb lánnyal tudtam szót érteni, akiket minden érdekelt, s sűrűn
sajnálkoztak, hogy alig volt érdemi program: ugyanis mindent a Bailey’s
fizetett, s itt-ott szégyentelenül próbálták visszaszorítani a költségeket.
Ha belépőt igénylő múzeumba akartak menni a látogatók a városnézések során,
a csoportkísérő ír hölgy megpróbálta lebeszélni őket, folyton arra
hivatkozott, hogy az ebédidőt szigorúan be kell tartani, stb. Ugyanakkor a
csoport olyan vendéglőkben evett, ami nem két fillérbe került. Olcsóbban is
meg lehetett volna oldani, s néha morogtak is, hogy miért nem ugrunk be
inkább egy gyorsétterembe, hadd maradjon több idő a városnézésre.
Tökéletesen egyet tudtam érteni velük. Az egész program felületesre, amolyan
„Írország futtában” jellegűre sikeredett, nem nagyon tetszett a szervezés.
De legalább fel tudtam mérni, mit kell nyújtania egy idegenvezetőnek, és
örömmel állapítottam meg, hogy hasonló vezetést én is tudnék tartani az
érdeklődőknek – némi felkészülés után (évszámok!).
Egyvalami zavart, de az nagyon. A csoportból egy túlbuzgó menedzser leányka
egyfolytában közbefordított a szövegembe, vagy később, a buszos körút során
előreült, és beledumált a fordításomba. Elérkeztünk egy épülethez, Imelda
Fitzgibbon, az ír „guide” elmesélte halkan, mit látunk, én hangosan
fordítottam a mikrofonba, miközben a leányzó a képembe bámulva figyelt, majd
hátrafordult, és némileg szlengesítve elmondta ugyanazt. „Mindjárt
megsasolhatjuk…” - mondta egyszer egy épület kapcsán, és ekkor végleg
besoroltam őt a megfelelő osztályba. A végén egyszer fel akart tenni egy
kérdést angolul, amivel már nem tudott megbirkózni, és hozzám fordult, hogy
ugyan már, kérdezzem meg az idegenvezetőt helyette. Nem vagyok profi,
bosszantott a beledumálása, ezért rámosolyogtam, és közöltem vele: Kérdezd
meg magad. Hamarosan hátraült, és többet nem szólt közbe.
Szóval, van még mit tanulnom önuralom terén (khm-khm), elismerem a hibámat,
aki vendég, az vendég, még ha neveletlen is. Egy idegenvezető, vagy egy
tolmács nem ítélkezhet a vendég felett; figyeltem a két ír nőt, Imeldát és
Josephine-t, irigylésre méltó profizmussal, rezzenéstelen arccal viselték el
a vendégek – főleg a férfiak - néha megkérdőjelezhető megnyilvánulásait,
soha nem tettek megjegyzést, még ott sem, ahol helye lehetett volna.
Josephine is csak egyszer tett egy megjegyzést, aminek jelentését csak
órákkal később fogtam fel, meg, annyira lefoglalt a fordítás. A férfiak
(fiúk?) már az első este felfedezték a város egyetlen lapdancing klubját, s
mindkét este oda mentek szórakozni. (El is késtünk minden reggel egy-egy
másnaposságát kialvó fickó miatt…) Amikor másnap ebéd közben a magyar
csoport angolul tudó vezetője beszámolt Josephine-nek az élményeikről,
elmesélte, hányféle náció képviselői táncoltak a klubban: ázsiai, néger,
olasz és angol lányokat láttak, s némileg ízléstelen megjegyzésekkel
jellemezte a lányok külsejét. Jo egy darabig mosolyogva hallgatta, majd
megkérdezte: „Kelet-európai nem volt a lányok között?” Csak amikor
Leventének meséltem a „beszólást”, s felszisszent rá, akkor esett le a
tantusz. Kínos!! De Josephine arcára sosem ült ki a valódi véleménye, mindig
mosolygott, és e megjegyzésén kívül semmit sem árulta el, mit gondol
valójában a vendég férfiak mulatozásairól. Csak annyit mondott nekem később,
hogy a dublini jómódúak számára „very uncool” egy ilyen klubban mutatkozni,
oda csak az „alsóbb osztálybeliek” járnak… Igazán kihagyhatták volna ezek a
fickók a mulatozást…
A Wicklow megyében tett pár órás buszos körút során sikerült mindenről
mesélnem, amit kérdeztek, az írekről, a történelemről (bár ezen a téren van
mit pótolnom, szerencsére csak vázlatosan érdekelte őket a dolog, és inkább
a tájra koncentráltak.) Később Imelda csak megkérdezte, ismerem-e ezt vagy
azt a helyet, aztán intett, hogy na, akkor beszéljek róla a vendégeknek.
Igen büszke voltam magamra!
Később kérdezte, mióta vagyok idegenvezető. Be kellett vallanom, hogy nem
vagyok az, sőt. Javasolta, végezzek el egy tanfolyamot, mert akkor már
papírom lesz a dologról, és nem kell arra várnom, hogy magyar csoportok
kérjenek fel vezetésre, angolul is tarthatnék két-háromórás vezetést. Hm.
Már meg is vettem a könyvet, amit ajánlott, Pat Liddy „Walking Dublin” c.
könyvét, amelyben sétautakra vannak felbontva a nevezetes helyek-épületek,
így nem csak buszos, de gyalogos séták során is ismertetni lehet a
látványosságokat.
Utánakérdeztem, ilyen tanfolyamokat éppen Beatrice-ék is tartanak (lásd
korábbi bejegyzéseimet). Már meg is írtam érdeklődő email-emet, ha lesz a
közeljövőben ilyesmi, elmegyek rá. Addig pedig lássuk Pat Liddy könyvét!
Következő írás |