|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
No, lássuk, mi történik velem amúgy munkahelyileg. Tegnap zaklatott nap volt
a boltban. Először is, Tracy, a „segédmenedzser” műszakot cserélt Pattal, a
„nagymenedzserrel”. Aki műszakot cserélt Paul-lal, a harmadik menedzserrel.
Csak éppen elfelejtette megerősíteni ezt a tényt, és reggel nem volt senki a
boltnál, hogy kinyisson. Ó, áldott ír munkamorál! Jonathan-nal, a
kollégámmal, akit Fiona helyett kaptam, és Derekkel, aki a reggeli
pénztáros, ott dideregtünk ½ 8-tól ¾ 9-ig a bolt előtt, a kora őszi felhős
ég alatt. Végül ide jöttünk hozzánk, s teával melengettük átfagyott
önmagunkat, amíg egy másik kollégám, Bernie nem telefonált, hogy végre
rohanvást megérkezett Paul, és kinyitotta a boltot. A majdnem két órás
késést lázas munkával egy óra alatt sikerült behoznunk, s közben még „fél
kézzel” megbirkóztunk a reggelijükért sorba álló munkások rohamával is. Nagy
hajtás volt, de megoldottuk. Minden rendben lett volna, ha nem téved be a
boltba az a spanyol hölgy, akit ír férjjel áldott meg a sorsa, s a közelben
lakik. A hölgy a déli roham közepén érkezett, és balszerencsémre én
szolgáltam ki. Már ismerjük korábbról, az a fajta ember, aki mindig
elfelejti a „please”-eket beleszúrni a mondataiba. Nem mondhatnám, hogy
rajongunk érte, még a mindig kedves Fiona is igyekezett elkerülni a
kiszolgálását, pedig még csevegtek is korábban egymással a gyerekeikről.
Valószínűleg nem szándékosan, de bosszantó módon udvariatlan. Most is szinte
géppuskaszerűen lőtte felém, hogy mi mindent kér a szendvicsére, s közben
izgő-mozgó gyermekét próbálta megzabolázni: „Tonhal! Uborka! Kukorica!
Saláta!” Majd, amikor már átnyújtottam a szendvicset, s örültem, hogy végre
távozik a hangos, érces hangjával egyetemben, hadarva közölte, hogy fél
háromra tíz szendvicset „akar”: ötöt csirkével, ötöt sonkával. „Vágja félbe,
tegye tálcára” - vetette oda nekem, s amíg kapkodva egy darab papírra
felírtam ezeket, már el is tűnt, s gyakorlatilag egy másik vevőnek motyogtam
oda, hogy nincs tálcánk, majd zacskóba csomagolom a szendvicseket… Addigi
jókedvem odavolt, ez a kurta bánásmód agyoncsapta a munkakedvemet. Hogy jön
ez a nő ahhoz, hogy mint egy szolgának, úgy vesse oda az utasításokat? Kis
híján utánamentem, hogy „would you mind using the word ’please’ a bit more
often?”, de hát gyáva vagyok, és különben is, szendvicsre várt még
tíz-tizenöt ember. Amikor végre túlestünk a rohamon, még mindig ezen a nőn
füstölögtem, megfogadva, hogy én ugyan nem csinálok neki szendvicseket… Mert
ostoba vagyok, és hagyom, hogy egy ilyen neveletlen alak elrontsa a napomat.
Bementem a raktárba, hogy kihozzam a sütéshez a kenyereket. Lehajoltam a
dobozért és a következő pillanatban a felső polcról rám esett az ott tárolt
4-5 kilós sonkák közül egy. A vállamra esett, mire morogtam valamit, és
lehajoltam érte, hogy visszategyem a helyére. Ezután – mint egy rossz
burleszkben – két másik sonka követte, mind a kettő a fejemre esett.
Hirtelen elfogott a pulykaméreg, fájt a fejem nagyon, ez volt az utolsó
csepp a pohárban: a reggeli fagyoskodás, a kapkodó munka, az a bunkó spanyol
az utasítgatásával, s most a sonkák. Bőgni kezdtem, mint egy gyerek, Bernie
odajött hozzám, vigasztalt… Hosszú percekig nem tudtam lehiggadni. Amikor
végre összeszedtem magam – micsoda kis hülye, ott bőg, mert a fejére esett a
sonka! -, addigra már magam is nevettem magamon. Legalábbis próbáltam… De a
fejem egész este fájt, ma is tompán sajog, érzem még a helyét, hol
találkoztam a sonkákkal… S olyan rosszul esett a hiúságomnak, hogy napi 6.5
órában zuhanó sonkákkal, udvariatlan vevőkkel, valamint saját,
megzabolázhatatlan temperamentumommal birkózom meg, máskor pedig
idegenvezetősködöm, fordítok…
Megfogadtam magamnak, hogy többet ide nem nyavalygok a vevők miatt. A munka,
amit végzek, nehéz néha, de végül is én vállaltam. Tessék csinálni, nem
nyavalyogni folyton. Történnek bosszantó események, de kit érdekel. Vannak
ennél érdekesebb dolgok is.
Például a kert. Amit jelenleg a régen várt eső áztat. Két hétig nem esett, a
föld keményre száradt, nem tudtam elültetni a tulipánok, a nárciszok,
krókuszok és jácintok hagymáit. Na, majd most. Kiválasztottam néhány
különösen egészségesnek tűnő hagymát, ezeket karácsonyra fogom
kivirágoztatni. Már meg is beszéltem a többi lakóval, nem bánják, ha a
földszinti WC ablakát elfedem, s ebben a sötét és hűvös helyiségben fogom
meggyökereztetni, kihajtatni a gumókat. Még egy szép, viktoriánus krókuszt
hajtató edénykét is vettünk, aminek kék mázas teteje van, rajta kerek
nyílások, a kihajtó szárak számára. Két hete ültettem el őket,
egyiknek-másiknak már ki is bújtak a földből a hajtásai. 6 hét múlva kell
őket sötét, de melegebb helyre hozni, majd ha a bimbók is megjelennek,
bekerülhetnek a napos ablakpárkányra. Ha minden sikerül, színpompás és
illatos karácsonyi dekorációnk lesz. Alig várom!
Louis – a sokat emlegetett sziámi macska – eltűnt. Egyik hajnalban két
kandúr tépte egymást az ablak alatt, de nem tudom, Louis volt-e az egyik
harcos. A talált szőrcsomók alapján nem lehetett, de ki tudja… Már
elsirattam a kis szarost, biztos baja esett, megverték a kandúrok. Vagy
otthon lábadozik, vagy el is pusztult. Trish, ír lakótársnőnk vetette fel,
hogy lehet, hogy a gazdája nyaral valahol, és rábízta Louist egy ismerősére…
Addig az új izgalmat egy macskagyerek jelenti, aki rendszeresen megjelenik a
kertben, leellenőrzi a kajás edényeket, de mihelyt meglát, riadtan eltűnik.
Remekül lehet rajta szórakozni, mert mulatságos látvány, ahogy felkapja a
jókora húsdarabot, és fejét magasra tartva próbál rohanni a kert hátsó vége
felé, ahol át tud ugrani az alacsony falon… Most is itt volt éppen, a
szakadó eső ellenére. Most már mindennap elhozom nekik a boltból a kidobásra
ítélt cafatokat, így a kertben állandósult a vendégjárás.
Következő írás |