|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
A miniszter kísérése előtti napot teljes stresszben töltöttem. Botond, aki
hivatásosan is tolmácskodott, adott néhány öltözködési tanácsot, így az
utolsó pillanatban egy elegáns blézerrel gazdagítottam ruhatáramat. A nagy
napon kiöltözve, frissen színezett hajjal (elrejtendő az ősz szálakat),
tyúkszemet kínzó magas sarkú cipőben (óriási hiba!!!) érkeztem a szálloda
előterébe, végig azon imádkozva, hogy ne verjen ki az allergia, ne felejtsem
el az évszámokat, és minden flottul menjen. Amikor az ír szervező, Ann
megérkezett, kicsit jobban éreztem magam. Rajta még jobban látszott az
izgalom, amint bevallotta, még sosem szervezett programot magas rangú
vendégnek, és kísérőt sem játszott még senki mellett. Fura módon az, hogy
csak magamra számíthattam, nagy erőt és önbizalmat adott.
A magyar nagykövetné is ott volt, mint kiderült, az ilyen „Damenprogram”-okon
mindig ő adja a kíséret egyik felét. Az ír kísérő – aztán jómagam is -
kicsit furcsállotta az ír minisztérium által a „hölgyek” részére kibérelt
kocsit, mely az alkalomhoz és a vendég rangjához képest kissé alul volt
méretezve: fura volt úgy fordítani, nevezetességeket ismertetni, ablakon
kifelé mutogatni, hogy hárman szorongunk a hátsó ülésen, míg elől ült a
sofőr és az ír kísérő… A miniszternek és kíséretének bezzeg elegáns fekete
limuzinok jutottak. Na mindegy, talán lesz még lehetőségem, hogy sokajtós
limuzinban utazzak, esetleg majd akkor, amikor megütöm a lottó főnyereményt.
Csak ne felejtenék el mindig szelvényt venni…
A szálloda halljában a következőket tudtam meg: az ír fél által javasolt
program „egyáltalán nem hölgynek való” (merték meglátogatásra érdemesnek
tartani a Jameson-múzeumot), ezért az utolsó pillanatban mindenféle
változtatásokat iktattak be. Megpróbáltuk egyeztetni a programpontokat.
Hasztalan. Nekem is más volt leírva, Ann-nak is, és a követségi alkalmazott
is másféle programot nyomott a kezembe. Végül Ann-nal összedugtuk a
fejünket, azzal, hogy mit tud egy fickó a jó damenprogramról, majd megyünk a
saját fejünk után, vagyis megkérdezzük mindenről a vendéget, elvégre ő dönt.
Így is lett, jó is lett. A miniszter felesége kellemes egyéniségnek
bizonyult, akit minden érdekelt, és ránk hagyott mindent. „Mutassák meg
nekem a várost, nem ismerem, vigyenek oda, ahová önök jónak látják”. Így
lett végül is a végső program a következő: St. Patrick-katedrális – Dublin
Castle – Chester Beatty könyvtár – ebéd – Book of Kells – Nr. 29 (örök
kedvencem). Utóbbi helyen még a követné sem járt, és mindkettőjüknek nagyon
tetszett.
Nos, nem hoztam szégyent az ajánlómra, Júliára. Ugyan féltem, hogy majd egy
hivatalos, merev, netán rosszkedélyű hölgynek kell végigmutogatnom Dublin
szépségeit, de nagyon kellemesen csalódtam. A miniszterné mindent
végignézett, videózott, érdeklődő volt, családi történeteket mesélt,
beszélgettünk a borokról, a sörökről, amiket fia utasítására végig kellett
(volna) kóstolnia (jaj, miért nem mentünk a Guinness-múzeumba! Jaj, miért
kellett kihagyni a Jameson-t?), sőt, ebédnél még halas recepteket is
cseréltünk. Az ebédbeli társalgásba még Ann-nak is sikerült bekapcsolódnia,
de tevékenysége jobbára abból állt, hogy sok-sok telefonszámmal
felszerelkezve és mobiltelefont szorongatva jött utánunk, és fizette a
belépőket. Valamennyi helyet sikerült megnéznünk, igaz, a Chester Beatty
könyvtárban kicsit igyekeznünk kellett az idő szorossága miatt. Még soha nem
voltam itt, és csak ámuldoztam a sok csodás kézirat, használati tárgy és
apró csecsebecse láttán. Nem hittem volna, hogy ilyen csodásan díszített
kéziratokat lehet látni ebben a városban. Sajnálattal állapítottam meg, hogy
a Book of Kells, amit mindenkinek ajánlunk, bizony eltörpül a Korán-kötetek,
és japán selyemtekercsre festett képek mellett. Vagyis hogyan mondjam: nem
kevesebb, de máshogy értékes, érdekes, mint ezek. A Koránok apró, mértani
pontossággal megfestett illusztrációi ugyanolyan szenzációsak, mint a
Kells-i bibliáé, csak talán még jobban… No, ki vele: az írek – vagy minden
nemzet? – nagy ügyességgel tudja menedzselni, eladni azt, amije van. Legyen
az a Guinness, a whiskey, vagy egy díszes Biblia. Ők egyetlen kötet köré
alakítottak ki egy egész múzeumot, a Chester Beatty könyvtárban tucatnyi
hasonló szépségű könyv nyújt ugyanilyen élményt, kevesebb felhajtással, de
nagyobb hatást elérve.
A Nr. 29-t valósággal kierőltettem. Szerencsére hűvösre, esősre fordult az
idő, így a Phoenix-parkot nem lett volna érdemes megnézni, mert ki sem
tudtunk volna szállni a kocsiból. Nagyon szeretem ezt a múzeumot. Egy igazi
György-korabeli ház, korabeli berendezéssel, tárgyakkal. Most legalább
sikerült nem végigrohanva, hanem a fordítás miatt egy kicsit ráérősebben
megtekinteni. Sikert aratott! Ráadásul azt is megtanultam, hogy ahány
tárlatvezető, annyiféle teória, történet bukkan fel a tárgyakat illetően.
Gondolom, ahogy az idegenvezetők is különféle sztorikat mesélnek a
nevezetességekről, úgy a tárlatvezetőknek is megvannak a maguk kedvenc
történetkéi.
Amikor kiderült, hogy ki a vendég, a múzeum igazgatónője lejött az
irodájából, és apró ajándékokat adott át négyünknek. Egy hárfa-zenét
tartalmazó CD-t kaptunk, amelyet a múzeum egykori alkalmazottja készített,
aki az óta hárfázásra adta a fejét, szép sikert aratva zenei körökben.
Kedves gesztus, egészen meghatódtam, hogy még Ann-ra és rám is gondoltak.
Ekkorra már fél öt volt, ideje volt visszasietni a szállodába, hogy a
miniszternének legyen ideje kipihennie magát az esti program előtt. A cipőm
kegyetlenül törte az egyik lábamat, de csodás módon a kiütések (amelyek a
múltkor, a Bailey’s-es túra idején olyan csúnyán elleptek), most nem
fenyegették a „fellépésemet”. A szállodába visszaérve, a miniszterné
megkért, hogy ugyan, írjam le neki pár sorban, mit láttunk ma, hol jártunk.
Megígértem neki, hogy leülök egy kávéra, és leírom a látottak rövid
összefoglalóját. Elbúcsúztunk, és a szakadó esőben kb. fél méterrel a föld
felett lebegtem a parkoló felé, ahol Lev várt. Soha még nem éreztem ilyen
diadalt, hogy sikerült ilyen zökkenőmentesen és magabiztosan lebonyolítanom
egy vezetést. Ahogy Botond tanácsolta, magamat adtam, és ez be is vált.
Hurrá! Megtaláltam Verőt, nagy örömmel ugrottam a nyakába, aztán visszamenve
a szálloda kifogásolható minőségű kiszolgálással rendelkező (értsd:
csigalassúságú és felettébb átlagos) kávézójába, ott leírtam, mit láttunk
aznap, és leadtam a recepciónál. Ezután hazatértünk, és másnap
visszatérhettem a földre, boltbeli karrierem mindennapjaihoz.
Következő írás |