|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Június
Még január végén bedobtak hozzánk (is) egy brosúrát, hogy aszongya,
akarunk-e a National Shopping Monitor tagjai lenni? A dolog érdekesnek tűnt,
így Levente rábólintott a dologra, én pedig visszaküldtem a lapot, adataimat
megadva.
Egy hét múlva csengettek, és egy fickó nyomta az orrom alá az igazolványát.
(Mivel a ház padlózata magasabban van a kocsibehajtó szintjénél,
ajtónyitáskor fordul csak elő, hogy magasabb vagyok a becsengetőnél…Máskor
nem.) Ő volt a panel küldöttje, maga is tag, s azért jött, hogy a
rejtelmekbe bevezessen.
A feladatom az lett volna, hogy bevásárlás után egy kis készülékkel minden
egyes áru vonalkódját „beszkenneljem”, s a kis kézi szkenner által feltett
kérdéseket megválaszoljam különféle gombok lenyomásával, illetve további
kódok használatával. „Looks like fun” – vagyis Jó mulatságnak tűnik! A
begyűjtött adatokat a telefonvonalon át heti két alkalommal egy központi
feldolgozóba továbbítja a műszer, amelynek egy telefonszerű alaptartóját
mindig a konnektorba bedugva kell tartani. A tőlem, és a többi kb. 1900
tagtól begyűjtött adatokat (mikor vásárolunk, milyen termékeket, mely
boltokban, milyen gyakorisággal) olyan cégeknek adják tovább (pénzért),
amelyek a termelésük érdekében tudni szeretnék, miből mennyit kell
készíteni, illetve mit keres leggyakrabban a vásárló. Nem ingyen kérik
tőlem, hogy ezt a viszonylag érdekes, szórakoztató, de hosszadalmas
feladatot elvégezzem: minden hónapban 450 pontot adnak a tevékenységemért
cserébe, amely év végén, vagy amikor kedvet érzek hozzá, bonra váltható.
Minden 450 pont 6 eurót ér. Egy külön füzetkében felsorolták, mely boltokba
válthatok bont, vagy ha kegyes kedvemben vagyok, mely jótékonysági
alapítványokat támogathatom az összegyűlt pontjaimért cserébe kapott
pénzzel.
Felettébb érdekelt a dolog. A fickó ezek után beírta egy egészen komoly
vastagságú könyvbe a személyes számomat, és bemutatta, miként működik egy
bevásárlás utáni szkennelés. Hogyan kell például az „egyet fizet – kettőt
kap” akciók során vett termékeket beszkennelni. Miként adhatom meg a gépnek
a vonalkóddal nem rendelkező áruk (gyümölcs, kenyérfélék) árait, stb.
Sajnos, az is kiderült, hogy sem a saját adataimat, sem az összesített
adatokat sem nézhetem meg, mindössze egy havi kimutatást kapok, hogy mennyi
pontom van, illetve hogy az 1900 ember/család közül ki nyert kisebb-nagyobb
pénznyereményt. Ugyanis havonta kisorsolnak egy-egy tagot, akit különféle
nyereményben részesítenek. A havonta kiküldött értesítő családias hangú,
recepteket, kis színes híreket is tartalmaz, de pl. egy-egy újszülött
megérkezéséről is beszámolhatnak a büszke tagok.
Már az első heti bevásárlás után rájöttem, hogy az a legjobb, ha elpakolás
közben szkennelek, miközben a számláról kihúzom az adott árut. S az is
kiderült, hogy legalább fél-egy óráig is eltart, amíg mindennel végzek.
Babrás, de megéri. Egyrészt azonnal kiderült, ha egy árunak megemelik az
árát (ezeket korábban nem szoktam figyelni), s lassanként megtanultam
azoknak az alapdolgoknak az árát is, amit már évek óta gondolkodás nélkül
emelek le a polcról. Fájó szívvel, de lemondtunk a Tropicana 100 %-os
gyümölcsléről, 5 eurót megközelítő ára miatt, ugyanezen okból adtuk fel a
kanadai juharszirupot, és korábbi nagy kedvencünket, a boili-t, vagyis a
kecskesajt-golyócskákat, borókabogyóval illatosított olajban – pedig milyen
finomak, pirítósra kenve! (Mielőtt bárki a szívéhez kap, egyik sem számít
luxusterméknek errefelé, sőt. Csak nekünk az, mert a 6-7 eurós ár bizony
húzósnak minősül, s éppen takarékoskodni szeretnénk, hogy később
utazhassunk…) S bizony engem, a háziasszonyt minősíti, hogy először vettem
észre ezeket az árakat, eleddig csak a végeredmény számított, hogy ennyit,
vagy annyit fizettünk-e egy bevásárlás után, hússal vagy hús nélkül
fizettem-e. Most azonnal feltűnik, ha pár centtel akarva-akaratlanul
átvernek a boltban, vagy slendrián a pénztárosnő, és narancs helyett a pár
centtel drágább mandarint üti be a gépbe. Ezek kis eltérések, de most
legalább észreveszem őket… Igaz, egy eset kivételével még sosem vettük
magunknak a fáradságot, hogy visszamenjünk panaszkodni. Amikor
visszamentünk, az azért történt, mert egy 5 eurós tétel szerepelt a számlán,
mondván, hogy vettünk öt tartós bevásárlószatyrot, darabját 1 euróért. De mi
nem is vettünk, ugyanis hatalmas gyümölcsös kartonládákba tesszük a vásárolt
holmit. Szó nélkül visszaadták a pénzünket.
A kecskesajt golyókat (amiket salátában szoktam felhasználni, de ahogy
írtam, kenyérre is lehet őket kenni) nem tudjuk pótolni, de a narancslevet
igen. Egy hazaköltöző Microsoftos eladta a konyhai felszereléseit, így
Levente olcsón szert tett egy elektromos narancsfacsaróra. Azóta megugrott a
narancsléfogyasztásunk Eddig csak kínkeservesen ettük a narancsot, mert
úgy gerezdenként nem rajongok érte, s Levente is órákig szokott tisztogatni
minden egyes darabot, mert egyszerűen nem hajlandó megenni, vagy kiadni a
kezéből, ha egy kis darab fehér héj is marad a gerezdeken. Már-már aberrált
élvezetet lel abban, hogy hegyes késsel az utolsó fehér darabkákat is
kibányássza a gerezdek közül – akárcsak apósom. Családi vonás – de ki bírja
azt kivárni? Ellenben most alaposan kiélvezem a kis kütyüt, ami
tulajdonképpen egy erős motorra szerelt facsarófej, körbe-körbe forog az
ember fél narancsot tartó tenyere alatt, az utolsó cseppig kifacsarja a
gyümölcsöt. A lé és a gyümölcshús egy kis tálba folyik, majd onnan,
állítható lyuknagyságú szűrőn át egy edénybe, amelybe 6 deci narancslé fér.
Ezt az edényt a facsarófej eltávolítása után le lehet emelni a motorról, van
teteje, be lehet rakni a hűtőbe, vagy tálcára téve kivihetjük a kertbe, ha
ahhoz van kedvünk. Csudás! Íme, életem apró örömei :-)
Punnyadás
Mostanában annyira lusta vagyok, hogy csuda. Néha semmihez sincs kedvem,
legszívesebben csak aludnék. Levente szerint ez már csak így marad, ő nem
akar állandóan a hátam mögött állni, és erős farba rúgásokkal munkára
késztetni. Nem is annyira a munkával van baj, hanem a többivel. Belekapok
ebbe is, abba is. A fényképek szkennelése csak tolódik, közben
boldog-boldogtalannak ígérek kinyomtatott képeket. A keresztszemes hímzések
nyögvenyelősen készülnek, eddig csak a sógornőm kislányának szóló képet
fejeztem be, amit MUSZÁJ volt elkészíteni az áprilisi hazautazás idejére.
Saját házasságkötésünkre emlékeztető ún. „wedding sampler”-t háromnegyedénél
abbahagytam, megint mást hímzek helyette. (A „sampler” tulajdonképpen minták
ismétlődéséből álló keresztszemes, amit kisbaba születésekor, esküvőre lehet
készíteni. A név/nevek és a születés-házasság dátuma szokott szerepelni
rajta, illetve virágok, madarak, betűk, számok, stb.) Egyre-másra gyűjtöm a
mintákat, két könyvjelzőt el is készítettem már. De közben felfedeztem a
spanyol eredetű „blackwork”-öt, vagyis fekete hímzést, ahol egy szállal,
egyszerű öltésekkel csodás szimmetrikus minták készíthetők a kongréra,
lenvászonra. Már el is adtam egy blackwork-ös könyvjelzőt! S mindeközben
bővíteni kellene a weboldal cikkeit, a fotógyűjteményt.
Már-már arra gondoltam, egy gyakorlatilag átaludt hétvége után, hogy valami
bajom van, de rendesen eszem, nincs semmi bajom fizikailag – leszámítva a
hájhurkákat a hasamon, ugye. Ja igen, tornászni is kellene, netán kirángatni
a biciklit a sufniból, megszereltetni, és esténként biciklizni. S írni, írni
– leveleket, cikkeket, beszámolókat. De abban a pillanatban, amikor a _kell_
szócska feltűnik a feladat előtt, elmegy a kedvem az egésztől.
* * *
A múltkor kimentem a kertbe, beszedni a ruhákat, és egészen belefeledkeztem
a hegy bámulásába. Olyan béke és nyugalom és öröm öntött el a láttán, mint
még soha. A nap lemenőben volt, és egészen alacsonyról, oldalról világította
meg a Three Rock nevű hegyet. A szinte arany napfény beragyogta a sötétzöld
fenyőerdők csúcsát, a sülzanóttal teli mezők zöldjét kiemelte, a házak
fehérje világított, a hegytetőn álló adótornyok ezüstösen fénylettek, akár
vihar előtt… Csak bámultam, megfeledkezve a zoknikról, pólókról, a
dörgölőzni odajött macskáról, olyan szép volt a látvány. Leírhatatlan. A
_mi_ hegyünk.
Aminek a tövében most, az egykori tehénlegelők helyén új lakónegyed épül
teljes erővel. Most már nem legelésző tehenekre vagy lovakra lehet látni,
hanem feltúrt földre, munkagépekre, félig megépült házcsontvázakra,
ideiglenes kerítésekre… Most már a mi környékünket is körbefolyja a város,
amely egyre terjeszkedik, egyre növekszik… Az itteniek nem szeretnek
többemeletes házakban lakni, mindenki kiskertes, kétszintes házat akar,
talán három-négyszintes apartman-blokkokba hajlandóak csak költözni… Így
aztán ennek a terjeszkedésnek a közelmúltban áldozatul esett kedvenc pitch
and putt pályánk, az említett legelősor az Enniskerry felé vezető út és a
lakónegyedünk határa között. Az eltelt öt évben négy új telep épül(t) a
környéken, és már kijelölték a következő helyét is…
„Azt írja az újság…” … hogy a kormánynak bizony pénzre van szüksége, és
fontolgatják a vízdíj bevezetését. De egyelőre csak „barátkoznak a
gondolatával”, ha bevezetik, 2005-től lehet rá számítani. Erre mondta egy
azóta hazaköltözött ismerősöm, hogy vízdíj nincs ugyan, de ha normális vizet
akar inni az ember (mert a csapvíz olyan, amilyen, az emeleten csak
ciszternából jövő víz van), bizony ásványvizet kell vennie, vagyis valahol
csak fizet azért a vízért…
Kis színes
Az imént hallgattam a rádiót – péntek van, főztem a piacra -, s éppen arról
volt szó, hogy a tegnapi Eminem-koncert mekkora dugót okozott, nemcsak a
koncert közelében, de szélesebb környéken is. Ugyanis a koncert szervezői
(egy MCD nevű cég) az utolsó pillanatban elhatározták, hogy a korábbi
gyakorlattól eltérően 5 eurót kérnek minden parkolni vágyótól. Na, ez ugye
azt okozta, hogy minden autóban lelkes kutatás kezdődött a pénztárca,
készpénz után, feltorlódtak a kocsik, a torlódás kiért az N7 főútra (annak
mentén, egy lóversenypályán volt a koncert), kiért a Dublinba bevezető elég
forgalmas utakra is, mintegy 50 ezer koncertre menő ember és a környékbeli
bejárók 15 mérföldes torlódásban üldögélhettek a füllesztő, vihar előtti
hőségben. A rádiós műsorvezető felhívta a koncert egyik szervezőjét, hogy
erre mi szükség volt, de a pasi csak kitérő válaszokat adott. Végül a
műsorvezető lényegre törően megkérdezte: „Uram, miért kezdtek el ennek a
koncertnek az esetében 5 eurós parkolási díjat szedni bejelentés nélkül?”
„Erre a kérdésre nem válaszolok” – mondta a szervező. „Miért nem?” – jött a
kérdés. „Mert alapvetően rosszul van megfogalmazva.” – így a válasz. Döbbent
csönd a műsorvezető részéről. „De hát mi van benne rosszul megfogalmazva?” –
nyögte ki végre, mire valami habogás, és sietős „Most-mennem-kell”
hallatszott a telefonból, s megszakadt a vonal. A rendőrség másnap hajnalban
leült megbeszélni a dolgokat a szervezőkkel, mivel ma (a második
Eminem-koncert estéjén) lóverseny is lesz egy másik pályán, mégpedig elég
közel a koncert színhelyéhez, valamint az éppen folyó Speciális Olimpia
egyes versenyei is abban a térségben zajlanak. Szóval tömeg lesz az utakon,
káosz, és hasonlók. A rendőrségnek sikerült meggyőznie a szervezőt, hogy ne
kelljen fizetni a parkolásért, vegyük előre a magasabb szempontokat, az ég
szerelmére…
Hogy ezt most miért írtam le? Hm, nem is tudom, talán kis színesként… S
kissé nosztalgiázva visszaemlékszem első nagy koncertélményemre, amikor a
budapesti U2-koncert után már nem volt metró (véletlenül sem volt mondjuk
koncertjárat, vagy ilyesmi). Egy zord rendőr állt a metrólejáróban,
visszafordítva minden reménykedőt, és a Népstadiontól gyalog ballagtunk be a
belvárosba, az öcsém és barátai által kiválasztott Fekete Lyukig, ahol igazi
kisvárosi lányként duzzogtam egy lépcső tetején a hangos zenében és
fullasztó cigarettafüstben, amíg öcsém meg nem szánt, és haza nem kísért a
szállásunkra...
* * *
Tegnap este megérkezett az eső. Kitartóan szakadt hajnalig, aztán kevéske
napsütés után most ismét a csendes, apró szemű ír eső áztatja a kertet (és a
reménykedő macskát, aki az ablakból nézi sóvárogva a gulyásnak felszeletelt
húst a pulton.) Nem rajongtam ezért az izzasztó melegért, az ember
lezuhanyozott reggel, s mire leért a konyhába, már szakadt róla a víz.
Levente szerint nekünk Izland lenne az igazi, ott biztos nincs meleg… Ahogy
változik az időjárás itt is, az megdöbbentő. Egyre melegebb lesz a nyár, a
tél egyre nedvesebb… Minden előbb kezd virágozni, a költöző madarak később
mennek el… Az újság riogatja a jónépet, hogy az ír burgonyának egyre kevésbé
felel meg a megváltozott éghajlat, hovatovább veszélyeztetett növény lesz.
Ezt túlzásnak találtam, de lehet, hogy idővel valósággá válik.
Június 27. – Te jó ég, már hónap vége van?!
Nagy meglepetés ért minket a múltkor. Egy haverunkhoz mentünk éppen, hogy az
aznap esti jótékonysági koncert előtt nála találkozzunk, amikor parkolás
közben egy ismerős arcot pillantottam meg a sétálók között. Laca, vagyis
Péter László volt az, aki feleségével és kislányával tavaly decemberben
költözött haza, hogy aztán februárban kétéves kiküldetésre Új-Zélandra
költözzenek. Volt meglepetés! Laca sokat mesélt Új-Zélandról, ahol felettébb
kellemes az élet, a táj csodás, a tömegközlekedés példás pontosságú, közel
laknak a tengerhez, és eddig a sűrűn fújó erős szélen kívül más
kellemetlenséget nem tudott felfedezni. Tegnap ismét találkoztunk, amolyan
búcsúestet tartottunk, pizzázással, kártyázással – ez nem nekem való játék,
egy darabig hallgattam őket, olvasgattam, aztán csak elszunyókáltam a
kanapén. Megcsodáltuk a családi kirándulások képeit, ajándékokat cseréltünk
– így most büszke tulajdonosa vagyok egy kivikkel dúsan díszített köténynek,
amit a mai főzés során fel is avattam. Mi pedig – főleg Laca feleségének
Írország iránti honvágyát enyhítendő -, mindenféle hamisítatlan ír apróságot
készítettünk össze. Laca mosolyogva mesélte, hogy míg itt hozzászokott a
több ezer éves halomsírokhoz, addig Új-Zélandon a legrégibb (igaz, európai
eredetű és nem maori) építmény mindössze 200 éves vagy még annyi sem…
Nonprofitok
A kandalló tetején van egy képeslap, amely a Nyugati-pályaudvart ábrázolja.
A magukat „nonprofitok”-nak nevező csoporttól kaptuk emlékül, találkozásunk
alkalmából. Mörk Péter, a már megszűnt Ír Gulyás főszerkesztője küldött egy
mailt, hogy itt van Budapestről egy csoport magyar, akik mindenképpen
találkozni akarnak velünk, az Ír Gulyás egykori alkotóival. Blackrock-ban,
egy kocsmában vártak ránk, tizenhatan. Vezetőjük bemutatott bennünket az
iddogáló csoportnak, és hosszú percekig úgy éreztem magam, mint valami
kiállítási tárgy, akit mindenki méregetően gusztál. Furcsa érzés volt, annyi
szem kereszttüzében. Azért jöttek Dublinba, hogy a munkanélküliek képzését
irányító-végző cégek, szervezetek munkáját tanulmányozzák. Szerencsére
hamarosan megérkezett Péter is, oldódott a hangulat, és hogy beszélgetni
tudjunk (s ebédelni is), átmentünk a szemközti vendéglőbe. Ott már asztalok
köré ülve csoportokra oszlottunk, és egy kisebb társaságban beszélgetni
kezdtünk a tapasztalataikról, illetve arról, miért írtuk az Ír Gulyást,
milyen itt élni stb. Vegyes benyomásaik voltak az írekről. Egyáltalán nem az
elbűvölt turista szemével szemlélődtek. Mi is elég sok hátrányos dolgot
meséltünk – de ugyanakkor felemlegettük, hogy Dublin alapján nem lehet
megítélni Írországot, és a vidék szépsége továbbra is lenyűgöző, nem
beszélve az ott élők kedvességéről, nyitottságáról. Egy-egy kedvetlen
adminisztrátor vagy udvariatlan buszsofőr el tudja ugyan rontani az ember
kedvét, de nem ad hű képet az egész népről… Beszélgetés közben sikerül
belekóstolnom egy sűrű, meglepően finom és laktató ír gulyásba (ha már az Ír
Gulyást képviseljük, ugye), ami annyira nagy edényben érkezett, és olyan
tömős volt, hogy csak a negyedével tudtam megbirkózni.
A társaság másfél óra étkezés-iszogatás-beszélgetés után oszladozni kezdett
– másnap korán indultak haza, fáradtak is volt a város bejárása után. A
vendéglő előtt csoportkép készült, ajándékokat is kaptunk, gyulait és
szilvapálinkát, egy CD-t, amely Salgótarjánt mutatja be, valamint a már
említett lapot, amit aláírtak a résztvevők. Azóta nézegettem a weboldalukat,
de csak egy kurta mondatban emlékeztek meg a hivatalos látogatásról.
Következő írás |