|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Augusztus – hőség és búbánat
Az augusztus mindjárt egy hosszú hétvégével kezdődött, amit West-Corkban
akartunk tölteni. Ki is néztem két olyan szállást, ami a választott
településhez közel feküdt. De bizony hiába hívtam őket: ezeket a remek,
tengerparti helyeket már hónapokkal előbb lefoglalták a szemfüles látogatók.
Kezdtem sejteni, hogy a homokos tengerpartra néző szobából nem lesz semmi.
Egyre távolabbi helyeken keresgéltem a (célfalutól, Crookhaven-től) nyugatra
és északra, míg végül Glengariff-ban, egy lemondásnak hála kaptam szobát két
éjszakára. Utunkról a beszámoló majd a többnapos túrák között lesz olvasható
(ha egyszer ráveszem magam, s leírom).
* * *
Az augusztus nekünk főleg a Baraka utazási iroda látogatása miatt volt
nevezetes. (Róluk már korábban írtam, ír útjuk szervezésekor barátkoztunk
össze két túravezetőjükkel, Csillával és Cinivel). Buzgón készültem a nekik
ígért városnézésre, napokig magoltam az évszámokat, keresgéltem az érdekes
történeteket, amelyek nem szerepelnek az ismertebb útikönyvekben sem, s
készültem arra, hogy majd igen részletesen mesélek nekik Írországról. S
egészen a találkozásunkig simán ment az útjuk: mindössze egyszer láttak
esőt, végig sütött a nap, remekül érezték magukat a szokatlanul szép ír
nyárban – aztán eljött a dublini városnézés napja, s a buszuk a városba
jövet lerobbant a szállásadó Glendalough, és a közeli Roundwood faluja
között. Hiába vártam rájuk a megadott találkozóhelyen, csak telefonhívás
jött: a busz tönkrement, itt vannak az út szélén, tudunk-e pár céget, ahol
buszt bérelhetnének? A telefonkönyvből kidiktált címek/telszámok
segítségével ők buszt szereztek, mi pedig leautóztunk eléjük Roundwood-ba.
Ott a másik buszra várakozva igyekeztem megválaszolni a kérdéseiket, addig
Levente Cinivel, az egyik vezetővel elugrott egy közeli garázsba, ahol a
garázs tulajdonosa nagyon készségesen segített: beszerezték nekik a buszhoz
szükséges alkatrészt (szűrőt), bevontatták a buszt a garázsba, addig mi
várost néztünk a csoporttal. Cini egy üveg Tokajival ment vissza később a
garázstulajdonoshoz, remélhetőleg azóta már meg is itták a jóféle bort.
A városnézés egészen jól sikerült. Először is, amitől legjobban tartottam –
a magyar sofőr navigálása Dublin meglehetősen sajátságos forgalmában –, már
nem volt probléma többé: az ír sofőr ismert minden helyet, utat, kerülőt.
Ugyan az uram nagy ötlete, miszerint legyen nálam egy feltűnő léggömb, hogy
a csoport ne veszítsen el, kicsit visszaütött, mert fújt a szél, s hol az
utánam jövők, hol az én arcomba csapta a léggömböt. Sebaj, legközelebb
pálcára kötöm, úgy nem kell magasra tartott kézzel járkálni.
Azt hiszem, tetszett az utazóknak Dublin. A szokásos kört tettük meg: a
híres terek a György-korabeli házakkal, a Phoenix-park, csak röviden,
buszból inkább, aztán a Szt. Patrick, majd gyalog a viking múltat rejtő kis
terecskéhez, aztán a Christchurch katedrális, végig gyalog a Dame street-en,
a Tirnity College-hoz, s onnan ki-ki kedve szerint ment megnézni a Kells-i
Bibliát, vagy a város egyéb nevezetességeit. A hivatalos túra végeztével mi
Ciniékkel elmentünk enni, majd egy boltba, ahol Cini túrázóknak való
holmikat akart nézni. Útközben találkoztunk a csoport pár tagjával, akik a
híres The Kitchen klubot keresték, amely arról nevezetes, hogy Bono és Edge
hoteljének, a Clarence-nek az oldalában van. Leírhatatlan csalódással vették
tudomásul, hogy a helyet mindössze egy szerény ajtó, és a bejárat fölé
halványan bevésett The Kitchen felirat jelzi. Mindenesetre elkészült az
ottjártukat igazoló fotó…
Azt hiszem, elégedettek voltak velem, mert az írországi hosszú hétvégére is
felkértek városnézésre. Sőt, mind a 4 napra el akartak hívni, de időközben
mi programot szerveztünk vidékre (lásd szeptemberi beszámoló). Sebaj, majd
legközelebb, de ha minden igaz, a városnézésen ott leszek. Az utasoktól csak
annyi visszajelzés jött, hogy „aranyos” volt a városnézés – alighanem a
hosszúra sikeredett, néha befejezetlenül maradt körmondataim, és a
léggömbbel való idétlenkedésem váltotta ki belőlük ezt a kritikát. S
megkérdezte egyikük, hogy „bölcsész” vagyok-e… Nem tudtam, hogy ez elismerés
akart-e lenni, vagy éppen ellenkezőleg… Ahhoz képest, hogy mindjárt az első,
az oktatásra vonatkozó kérdésükkel megfogtak, egészen jól ment. Az út végén
bementünk egy boltba, s hamar vennem kellett egy új pólót, mert a szép
ünnepi ingem bizony alaposan rátapadt a hátamra… :-)
* * *
Augusztusban meglátogattuk Észak-Írországban, pontosabban Carrickfergus-ban
Csiperke Pannit. Neki ugyan nem ez a valódi neve, de nem hatalmazott fel rá,
hogy azt itt megadjam. Ő au-pair egy skót katonánál, aki Észak-Írországban
állomásozik, egy Aldergrove nevű katonai telepen. (Ami annyira titkos, hogy
a térképen csak egy pontként van feltüntetve, az odavezető utak már nem.
:-)) Mivel a katona gyerekei a nyarat az elvált anyjukkal töltötték,
Csiperke Panni addig ideiglenesen egy másik családnál dolgozott, s így
történt, hogy Carrickfergus-ban találkoztunk. Remek, szinte már-már forró
nyári nap volt, a kellemes ebéd után sétáltunk a vár melletti mólón,
bámultuk a tengert, fényképeztünk, kifaggattuk őt az északír mindennapokról,
a családról… Kellemes ember, igazán jó volt beszélgetni, de amíg később nem
biztosított az ellenkezőjéről, azt hittem, kissé idétlen viselkedésünkkel
sikerült elijesztenünk. De nem, azóta is írunk egymásnak, s már
bejelentkeztünk, hogy meglátogatjuk a táborban – ha beengednek -, s majd ő
is jön Dublinba.
* * *
A hússzállító, Enda, akiről már írtam, augusztus 11-én tartotta az esküvőjét
Rómában. Még pápai áldásban is részesültek, ők, és még pár másik friss
házas. Olyan izgalommal készült rá, valahányszor jött, mindig emlegette: na,
már csak ennyi és ennyi nap van hátra. Ugrattuk mindig, hogy most majd
„bekötik” a fejét, nem lesz ám lazaság, fogni fogja az asszony – valójában
már több éve együtt élnek, vagy egy 4 éves lányuk, akit sajnos, nem vihettek
az esküvőre, mert nem lett volna senki, aki rajta tartja a szemét a
gyereken. Csináltam nekik fehér cukormázzal bevont szíveket, beraktam fehér
dobozba, szalaggal átkötve, a lányokkal írtunk kártyát hozzá, s szerény
nászajándékként átadtuk, meg volt lepve alaposan… Aztán hozott rengeteg
fényképet, a felesége hosszú, igazán mutatós fehér ruhában, óriási fehér
virágcsokorral, Enda is kiöltözve, ünnepélyes kifejezéssel az arcán, sosem
láttuk még ilyen komolynak. Büszkén mutogatta a képeket, de nem volt szabad
kézbe vennünk őket, csak messziről, hiába mostunk kezet, ígértük, hogy
vigyázunk, de erősködött, hogy nem, nem, ma viszi őket keretezni, félig
viccesen, félig komolyan mondta, hogy baj lesz, ha valamelyik „deli woman”
ragacsos ujjakkal összekeni a páratlan fotókat, megöli a neje…
* * *
Nemcsak vigyorgás és napsütés volt ebben a hónapban, hanem búcsúzás és némi
bánat is: augusztusban utazott el innen Bogi, aki ösztöndíjasként töltött
itt egy évet az University College of Dublin diákjaként. Igen
összebarátkoztunk, nehéz volt az elválás… Az utolsó hétvégén az Usher
Garden-be mentünk, vagyis csak mentünk volna, de délután, mire odaértünk,
már be volt zárva. Puff neki, hiszen ide nem tudott még eljutni korábban, és
amit lehetett, még meg akart nézni a távozása előtt. Hogy a kudarcot
enyhítsük, elmentünk a közelben lévő, szívemnek igen kedves étterembe, amely
egy vidéki fogadó: a Hunter’s hotel. Öt generáció óta ugyanaz a család
felügyel a fogadóra, és a hozzá tartozó étteremre. Folyóparton, öreg
tisztafák mellett áll, csodás kertje van, ahová – miután kiderült, hogy az
ebédidőről lekéstünk -, egy sör erejéig ki is ültünk. Levente kissé morcosan
papírrepülőt hajtogatott a menüből, mi pedig Bogival röhögcséltünk, hogy
mennyire nem tudunk viselkedni ezen a pompás, általa Jane Austen-inek
titulált helyen, s szinte hisztérikusan fel voltunk dobva a ténytől, hogy
aznap valahogy semmi sem jön össze… S akkor odalépett hozzánk egy szőke
lány, s megérdeklődte, hogy csak nem magyarok vagyunk-e? Mit mondjak, azt
sem tudtam, mit csináljak zavaromban, az összes idétlenkedésünknek fültanúja
lehetett, kapkodva próbáltuk elrejteni a megviselt menüt az asztal alatt, s
gyorsan innivalót kértünk. Kiderült, hogy szakmai gyakorlaton van itt, s
kissé csalódott, mert ő hotel management-et akart tanulni, a fogadóban pedig
pincérnőként dolgoztatják…
Zavart bennünket, hogy Bogi utolsó hétvégéje ilyen rosszra sikeredik, ezért
megegyeztünk, hogy másnap ismét lejövünk a kertbe, de korábban, s utána
ebédelünk a fogadóban. Lefoglaltam az asztalt, meghagytam a címünket a
lánynak, ha esetleg valamire szüksége volna, aztán irány Dublin. Másnap
pedig a kert és a remek ebéd. Jól sikerült, az idő is kegyes volt velünk.
Megmutattam Boginak a fogadó ablakába vésett magyar nevet 1956-os dátummal,
megnéztük a kertet, elkattintottuk az utolsó fotókat, beszélgettünk a
jövőről… Bogi aggódott, hogy milyen lesz otthon a légkör, szívesen maradt
volna még, sok ismerősre, barátra tett szert a diákok között, ígérte, hogy
amint lehet, ismét ellátogat Írországba, decemberben diplomaosztó ünnepség,
talán arra ki tud jönni…
S aztán alig utazott el, ismét vendégeink jöttek, Levente egy régi
osztálytársa, velük sokat autózott a környéken. Newgrange, Glendalough,
Sally Gap, vízesés – minden sorra került, amit egy-egy délelőttbe bele
lehetett szorítani. Míg ő túrázott a vendégekkel, én dolgoztam, vagy
buzgólkodtam a piacon, ugyanis egyik szombaton dupla piacot tartottunk: a
mellettünk lévő faluban, Stepaside-ban ún. „fun fair” volt, amolyan mini
vásár, lovaspóló bemutatóval, számos árus eljött, minket is meghívtak. Az
egészet azért tartották Stepaside lakói, hogy felhívják a lakosság
figyelmét: a rögbipálya és a körülötte lévő mezők területét építési
területnek akarják minősíteni, és házsorokat akarnak rá emelni. Alá is írtam
a tiltakozó levelet, csak most a környéken 3 új telep épül, lassan már nem
lesz egy talpalatnyi zöld folt a környéken. A kertünkből még hétvégén is
mást sem lehet hallani, mint a mellettünk készülő lakópark félig elkészült
házai körül buzgólkodó munkagépek zaját, éjjelente hatalmas lámpák
világítják meg a területet, elnyomva a holdfényt, s mezők helyett már
építési területre láthatunk az emeleti ablakból… Kell a fenének még egy
telep, hová járnak akkor a fiúk rögbizni, focizni??
Egy hosszú fedett asztalsorra pakolhattuk ki a holmijainkat, annyian
voltunk, hogy alig fértünk el. Vittem én is sütiket bőven, sajnos, nem sok
fogyott, 8 zacskónyit adtam el. Morogtak is az árusok, hogy nagyobb reklámot
is csinálhattak volna a fun fair-nek, ugyanis egy eldugott rögbipályán volt,
s az odavezető úton csak egy aprócska, A4-es méretű tábla jelezte, hogy na,
errefelé van a rendezvény. Nagyszerű idő volt, ilyen nyár nem volt már
régóta, izzadtunk, jártunk egyfolytában hűtött üdítőkért az árushoz, s
pihegve üldögéltünk a sátor árnyékában. A lovaspóló bemutató nagyon tetszett
– még nem tudom, milyenek lettek a készített diák -, rengeteg gyerek volt,
de nem elég vevő. Egyedül Bella, a lekvárfőzőnk csinált nagy üzletet, de hát
az ő lekvárjai mindig nagy sikert aratnak.. Egy angol fickó felvásárolta az
összes damson lekvárját, mondván, ilyet a boltban nem talál, milyen
szerencse, hogy eljött a rokonokkal erre a fun fair-re… Közben a sütijeimet
alaposan szemügyre vette egy nő, aki a Roundwood-i piac tagja, s
megkérdezte, nem akarok-e oda is szállítani, mert az ilyen cukormázas
sütikre náluk lenne kereslet. Átgondoltam alaposan a dolgot, le is mentünk
egy vasárnap meglátogatni a piacot, de őszintén szólva, nem akarom
elveszíteni a szabad vasárnapjaimat… Nem mondom, ha a piacozás jelentené az
egyetlen bevételemet, s nem lenne a bolti munka, talán, de így nem. Azért
hízelgett az érdeklődése… Öcsém szerint igazán bele kellene vágnom, a
McDonalds is így kezdte valamikor.
Következő írás |