|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Szeptember 2. Városnézés a Barakásokkal
Ismét városnézés. Most nem vittem léggömböt, a piros esőkabátomat szántam
ismertetőnek. A csoportban szerencsére ezúttal nem voltak „vicces kedvű”
emberek, érdekes beszólásokkal. Az sem okozott gondot, hogy ezúttal magyar
sofőrt kellett navigálnom, nem tévedtünk el. Pedig ettől nagyon féltem! A
sok útfeltúrás miatt sokat változott a forgalmi rend. Sajnos, most is, mint
legutóbb, néhány érdekes tény, amit izgalmamban elfelejtettem, csak otthon
jutott eszembe… Bosszantó! Kicsit felkavarta az útvonal-rendet, hogy a
szokásosnál többször kellett megállnunk pisilni, de sikerült megnézni
mindent, ami tervbe volt véve. Még fogós kérdés is akadt: valaki az után
érdeklődött, igaz-e az a legenda, miszerint a Trinity College haranglábja
alatt csak a végzős diákoknak szabad átmenni? Majd utánanézek. Néhány
nyelvtanulással, munkával kapcsolatos kérdés is akadt, de azokra tudtam
weboldal-címeket ajánlani. Ezúttal már nem barátságból, hanem pénzért
csináltam a vezetést. Így egyeztünk meg a Baraka vezetőségével.
Az igazi élményt számomra a túra utáni ebéd jelentette Csilláékkal. Először
megjavíttattuk a csavarját vesztett szemüvegemet, majd – mivel még nem
próbálták sem ők, sem én – elmentünk Dublin legnevezetesebb (és legjobbnak
tartott) fish and chips (hal és sült krumpli) vendéglőjébe, a Beshoff’s-ba.
A helyet egy Ivan Beshoff nevű ember alapította, aki a még anno a Patyomkin
páncéloson szolgált, és a sorsa ide vetette, Dublinba. Leszármazottainak a
kifőzdéken kívül még ma is van egy ismert és kedvelt halas boltja Howth-on,
ahová egyszer besétáltunk, mégpedig Betti és Botond társaságában, a
réges-régen megesett Howth körüli túránk után. Ahogy ott bámészkodtunk, és
magunk közt magyarul beszélgettünk, az ajtóban odalépett hozzánk egy vihart
vert arcú ember, hogy milyen országból jöttünk. (Vagy talán eleve
rákérdezett, hogy magyarok vagyunk-e? Már nem emlékszem…) Amikor mondtuk,
hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy ő orosz, és Ivan Beshoff fia – ha jól
emlékszem. Olyan késő ötvenesnek- kora hatvanasnak tűnt. Amikor
elbúcsúztunk, oroszul köszönt el, mondván: „Ezt a köszönést maguk úgyis
ismerik!” Savanyúan mosolyogtunk… ki tudná feledni a 8 év orosztanulást,
jajj…
Az ebéd igen kellemes volt. A vendéglő ragyogóan tiszta, fekete-fehér
csempés helyiség, a személyzet kelet-európai (naná :-)), a kaja finom, s nem
csak halat- és sült krumpli lehet ám kapni, hanem kapni hozzájuk mindenféle
salátákat, kávét, üdítőket… Ebédelés közben érdekes embereket lehet látni a
vendégek soraiban: például egy bácsikát, aki torzonborz fehér hajjal és
agyonnyúzott kabátban érkezett, bottal a kezében. Megrendelte jókora adag
ebédjét, majd hosszan elvitatkozott az asztala melletti sarokkal – nem
tudtam eldönteni, imádkozik-e, vagy veszekszik egy láthatatlan alakkal.
Egy közbevetett megjegyzés: Ezt már júliusban akartam írni: már most lehet
foglalni a karácsony esti bulit! Hajrá! Annyi vendéglő, hotel hirdet
ilyenfajta rendezvényt, hogy csuda. Az első karácsonyi hirdetést július
végén láttuk a tévében (gyerekeknek, Santa’s Kingdom), aztán az újságban
hirtelen tömegével jelentek meg a „Most foglalja le karácsonyi esti
partiját, gyorsan fogynak a helyek”. Döbbenetes. Azóta is, majd’ mindennap
kétoldalas hirdetés van az újság közepén, csupa apró betűs, rikító színekkel
csalogató, kiugróan egyéni programot ígérő… na, hiszen.
Szeptember 5.
A vasárnap a csendes takarítás, ház körüli molyolás napja. A szerb
építőmunkások egyike a szomszédja házának ablakkereteit festi fehérre. Az
őrült nő szemközt a kocsiját porszívózza. Innen-onnan fűnyírók halk
zümmögése hallik. Én nemrég szedtem be a hőségben pillanatok alatt leszáradt
ruhát. Béke, napsütés, felhőtlen kék ég, nyugalom. Igazi hétvégi idill. Már
csak az ökörnyál hiányzik a levegőből…
Vagyis itt az ideje, hogy leszálljunk a földre. Íme, egy lista, miféle
dolgok ölik halomra az íreket egy adott évben:
7600 ember hal meg rákban,
6100 szívbetegségben,
4400 dohányzásra visszavezethető betegségben hal meg.
1500 az influenza okozta halálozások száma,
366 ember hal meg autóbalesetben (átlagosan egy évben, de csak most a
hétvégén 11-en haltak meg az utakon, szörnyülködött is az újság)
62 embert meggyilkolnak.
Ezen túl még:
Az újszülöttek 30 %-a házasságon kívül születik,
A legtöbb fiatal szüzessége elvesztésekor és/vagy teherbeeséskor részeg vagy
drog hatása alatt áll.
Legtöbbjük az (Angliában végrehajtatott) abortuszt tekinti megoldásnak a nem
kívánt terhesség esetén.
Ami a rákos betegségeket illeti, feltűnően sok eset van. Az utcánkban tudok
egy kislányt, 19 éves, agydaganata van. Eggyel lejjebb lévő utcában egy
40-es nő, szintén agydaganat. Eggyel feljebb lévő utcában él egy pakisztáni
férfi, szintén agydaganata volt, már felépült, de az arca furán el van
torzulva a műtétek miatt (az idősebb nőről írok majd még.) Szóval, aggasztó.
Tegnap hallgatom a rádiót, kijött egy új tanulmány, mely Észak-Írországot és
a Köztársaságot hasonlítja össze a mellrákos megbetegedések szempontjából.
Északon tíz éve nagy kampány kezdődött, amely a szoptatást népszerűsítette.
A kampány sikeresnek nevezhető, mert a mellrákos esetek száma 30 %-kal
kevesebb, mint a Köztársaságban, ahol a szoptatás mondhatni, nem divat. Zita
barátnőm babysitter volt egy nőnél, aki nem szoptatott, mondván, az olyan
„állatias”. A legszebb kapcsolat anya és gyermeke között szerinte állatias!
Aztán csodálkoznak, hogy a kisbabának alig van immunrendszere, elkap
mindenféle nyavalyát. De ami igazán megállított a mozdulatom közepén, az az,
hogy a Köztársaságban a rákos betegnek van a legkevesebb esélye a
felgyógyulásra az EU-országok (kivéve újonnan csatlakozottak) közül, s
lakosainak arányaiban itt fordul elő a legtöbb rákos megbetegedés, az USA-t
is számítva. Nem tudom, a magyar megbetegedésekkel hol állunk, de azt is
olvastam, hogy lakosainak arányait tekintve Írország Magyarország mögött v.
előtt áll eggyel az öngyilkosságok számát tekintve. Írországban a 20-30 év
közötti férfiak között rettenetesen sok öngyilkosság fordul elő, a legtöbb
ittas állapotban. Az ír férfi befelé aggódik, szenved, nem illik a
söröspohár felett szívet kiönteni. Ma már több fiatal férfi lesz öngyilkos,
mint ahányat halálos közúti baleset ér. Egy orvos úgy véli, hogy az egy
kocsit/motort és férfi utast érintő halálos balesetek legtöbbje talán nem is
baleset, hanem öngyilkossági, vagy túl jól sikerült kísérlet De ez elég
furának találom.
Ez csak néhány szemnyitogató adat volt, a 3.5 millió lakosú Köztársaságból.
Ja, és a nyilatkozó orvossal egyszer sem lehetett kimondatni, hogy ez azért
van, uraim, mert annyira POCSÉK a közegészségügyi ellátás. Habogott,
hümmögött, de erre a mondatra nem volt hajlandó.
Csókoltatom.
Nos, az idősebb nőről. Évekkel ezelőtt akkor láttam először, amikor bejött a
boltba. Kissé bizonytalanul járt, és féloldalasan mosolygott, amíg odament a
kávéautomatához, és készített magának egy kávét. Én, amilyen rögtön ítélő
fajta vagyok, azonnal kész voltam az ítéletemmel: részeg. Fényes délben,
micsoda szégyen. Aztán a színésznőnek készülő Lisa mesélte, hogy a nő
amerikai, a férje valamilyen lelkész, s a nőnek agydaganata van. Attól mozog
bizonytalanul és néz ki olyan furán. Én még életemben úgy, mint akkor, nem
szégyelltem magam… Azóta is sokszor látom, bejön a boltba, mindig szigorúan
ugyanazt veszi: egy mazsolás-kakaós csigát, és egy kávét. Egyre rosszabbul
néz ki, a járása egyre bizonytalanabb, szívet szakasztó jeleneteknek voltunk
tanúja, amikor pl. elesett a bolt előtti járdaszegélyen, s a munkások
elnéztek mellette, mert részegnek hitték. Bernie kiabált velük, mialatt
rohant oda segíteni, hogy „Hát nem látják? Rosszul van, szédül!” s ő kísérte
be a boltba ezt a nőt. A nevét nem tudom. Egyszer a feje tetején egy jókora
kopasz folttal jelent meg, biztos a sugárzás okozta. Majd pár hétre rá – s
ettől a látványtól bőgni szerettem volna – már a férjével jött, ő vezette
kézen fogva, mert sokszor megtántorodott. A haja le volt vágva, de valami
igen házilagos módon: mintha valaki megfogta volna marokra a haját, s egy
nyisszantással levágta volna az amúgy derékig éri copfot. Muszáj volt
elfordulnom, amikor megláttam. Legutóbb már egy kerekes járókeret és egy
kamaszlány kíséretében jött, az arca furán fel volt puffadva, mintha fájna a
foga. Félrehúzódó mosolya emlékeztetett a pakisztáni férfiéra, akinek –
ugyanabban az utcában lakó szomszédja mesélte – a műtét után változott el
úgy az arca. A nő nem hagyta, hogy a lány segítsen neki, ő kínlódta bele a
zacskóba a kakaós csigát, lassan, meg-megkapaszkodva a lányban, vagy a
járógépben.
Borzalom. Úgy szeretnék odamenni hozzá, megölelni, és azt mondani, hogy
drukkolok, szívem minden erejével, hitem minden kis morzsájával drukkolok
neki, hogy túlélje ezt a borzalmat, de biztos vagyok benne, hogy nem kér sem
az én, sem a mások szánalmából… A Jóisten segítse meg.
S a minap, egyik délután, borús időben bámultam ki az ablakon, papírokat
rendezgettünk Verővel, s csak félszívvel figyeltem oda. A sarki házból
kijött a beteg kislány, kapucnis pulcsiban, fejére húzott kapucnival. Lassan
és bizonytalanul ment. Talán csak levegőzni jött ki, mert pár perc múlva már
ment is vissza a házba – ugyanazzal a bizonytalan, lassú járással, mint a
miatt azt a beteg nőt először részegnek hittem…
Néha nem értem, hogy lehet ennyi kínszenvedés a világban. Tegnap bőgtem egy
sort Verőnek kétségbeesésemben – nem oldott meg semmit, de legalább
kiadhattam magamból. Először a híreket néztem végig (úgy kellett nekem),
Bezlan, a meggyilkolt gyerekek, a rengeteg síró asszony a temetésen,
szörnyűség…. Aztán a naplómban keresgéltem, hogy pontosan mikor is nyílt meg
a bolt, s kezembe került nagyanyám egyik utolsó fényképe, amit apám csinált
róla a betegágyán. S eszembe jutott, hogy az életben nem tudok neki
beszámolni a tortáim sikeréről, mert akármennyire hiszem, hogy ő ezt tudja,
azért mégis jobb volna, élőszóban, személyesen megbeszélni, mint a nagy
semmibe belesuttogni a mondandómat…
Most írhatnék egy szép listát arról is, mi minden borzalom történik egy hát
alatt a földön, de minek. Aki híreket néz, rádiót hallgat, az tudja. Izrael,
Szudán, Bezlan, most például szeptember 11.-e 3. évfordulója itt van a
sarkon… Őrület. Tényleg szeretnék valami távoli helyre elmenekülni, s élni
tudatlanul a szaros kis életemet, hát inkább, mint ezt!?
Mindennapok
Általában reggelente 5.30-kor felébredek. Van, hogy előbb, néha később.
Muszáj felkelni, kimenni a fürdőbe. Ilyenkor már pirkad. Két hete még
határozottan világos volt, most már csak félhomály köszönt fél 6 felé. A
varjak a környék magas fáiról (a sarki birtokon sok ilyen akad) ekkor
repülnek ki a dolgukra. Mostanság esténként úgy 8-kor, negyed 9-kor
gallyaznak fel, szinte ijesztő tömegben ülnek meg a fákon, vagy a
környékbeli háza tetején: mintha a Madarakat forgatná újra valaki.
Amikor ébreszt az óra, már világos van. Ez talán még egy hónapig lesz így.
Néha még a nap is besüt az ablakon, átsüt a vad rózsamintákon, amik a
függönyt díszítik, a háziúr ízlésének megfelelően. Amire lezuhanyozom,
kintről halk pöf-pöf-öket lehet hallani – a két házzal lejjebb lakó egyik
kínai srác túráztatja a motorját. Úgy fél hét után, amire befejezem az
öltözködést, a kínai srác iszonyatos zaj kíséretében elhajt dolgozni.
Lemegyek, reggelit csinálok. Tea, Béres-csepp, felvágott, sajt, paradicsom.
Megetetem Harry-t, aki ilyenkor már a konyhaablak párkányán kunyerál, fejét
néha neki-nekinyomva az üvegnek – simogassam. Kint hűvös van, lepöckölök
néhány pimasz meztelen csigát a virágaimról. A szarkák néha megjelennek,
nézik, mit adok enni Harry-nek.
A hegyen szép rózsaszín fény ömlik szét, a felhők is enyhén rózsaszínűek.
Visszamegyek a házba, bekapcsolom a tévét, a Sky News-t nézem, vagy az
Euronews-t, a szerint, melyik foglalkozik engem érdeklő hírekkel. 7-kor
felébresztem Verőt, ha még nem ébredt fel magától. Megreggelizünk. Néha
odaül a gép elé, csak röviden, mert menni kell.
7.25-kor elindulunk dolgozni. A szomszédos házból is ekkor indulnak el a
szerbek. Sokáig köszöntgettünk nekik, mire sikerült rávennünk az egyik
idősebbet, hogy visszaköszönjön. A fiatalabbak cigarettázva elballagnak az
utcácska végéig, ott veszi fel őket a sofőr.
A boltnál nagyritkán várnom kell, általában pontosan érkezik az aznap nyitó
manager. Nyolcig sütőt melegítek, és kenyeret sütök. Nyitáskor felhúzzák a
redőnyöket, ha nincs vevő, kicsit kiállok a boltajtóba, nézelődni, hogyan
világosodik ki a hegy, hogyan kezd – jó esetben – sütni a nap. Most, ahogy
egyre lejjebb kerül, besüt a boltba is, de csak rövid időre. Megbámulom a
telepről kirajzó autósokat, akik néha elakadnak a nagy forgalom miatt a
telep kijáratánál lévő kis körforgalomnál. A forgalom nyolcra óra felé már
elég sűrű kint a Kilgobbin nevű úton, fél 9 felé határozottan problémássá
válik – viszik a gyerekeket az anyák a környékbeli iskolákba. Fent, a
domboldalon, az építkezésen már mozognak a daruk, a boltig is elhallatszik
egy-egy gép ütemes dörgése, mormogása. Az egyik ovi előtt anyuka búcsúzkodik
a kisgyerekétől, aztán siet a kocsihoz, s besorol a várakozó autósorba.
Néhány perc múlva meglódul a sor, eltűnnek az autók. A buszmegállóban kisebb
tömeg. Behajt a zöldséges teherautója a parkolóba, megjött a friss zöldség.
A kenyérszállító és a tejesember már 8 után pár perccel megérkezik.
Kezdődik a nap. Minden nap, majdnem ugyanígy folyik le, annyi a változás,
hogy egyre sötétebb lesz, ahogy haladunk bele az őszbe. S télen már sötétben
megyek dolgozni, s sötétben megyek haza. S ha napközben nem viszem ki a
szemetet a konténerbe, nem látok napot…
Szeptember 11.
Csupa rossz hír: a 94 éves tagunknak, Allison Hallnak van egy nem sokkal
fiatalabb húga, aki nemrég kezdte csodás, kézzel kötött babáit árulni a
piacon. Nos, rákja van, s most, a műtét után visszautasított minden
kezelést, mondván, nem akar itt kínlódni, hanem találkozni akar az Úrral, ha
így rendeltetett, legyen: eleget élt, szépen és hosszan. Elsie, akivel egy
pultnál árulok, s aki elmondta nekem a hírt, mindjárt ezzel kezdte a
köszönés után a napot. Ami ezek után agyon volt csapva rendesen. Korábban
azt terveztem, hogy a családunkban születendő kisbabának rendelek egy ilyen
kötött babát (ha fiú lesz, bohócot, mert azt is köt, ha lány, akkor kalapos,
tarka szoknyás kislányt), de ezek után már oda sem merek menni Miss
Hall-hoz, hogy elvállalná-e a kötést a húga. Ki tudja, milyen állapotban
van, így műtét után, szembenézve a távozással… biztos nincs szüksége
ilyenfajta elfoglaltságra…
Majd hazajöttünk, s kiderült, hogy a kölkek megint leloptak két
nyomásérzékelőt a kocsiról, vagy tegnap éjjel, vagy ma kora reggel, s ezen
alaposan felbosszantottuk magunkat. Hiába próbáltam magam azzal vigasztalni,
amit Levente még a múltkori lopás után, egy higgadtabb pillanatában mondott:
ezek csak pótolható tárgyak, nem az életünkre törtek. S a kocsinak nem esett
baja. Mégis, nehezen dolgozom fel, hogy valaki puszta szórakozásból
(unalomból?) árt nekünk. S megteheti, mert nem tudunk mit tenni ellene.
Úgyhogy Levente valószínűleg megint rendel egy készlet pressure guard-ot
Angliából, s aggódhatunk tovább, mikor támad megint kedvük lecsavarni őket.
Már egy olyan eszközt is beszerzett, amivel gond esetén itthon is fel tudja
fújni a kereket, ha esetleg sikerülne a büdös taknyosoknak azokat
leereszteni.
Este azért megint elment a rendőrökhöz, ismét bejelenteni a lopást. Most már
hosszabban kérdezősködtek tőle, elmondta, hogy lefotózta az egyik gyereket.
Majd vigyen be egy példányt belőle, mondta neki az egyik rendőr, aki a nevét
is megadta, hogy neki hagyja ott Verő a képeket. Nem túl jól sikerült fotók,
féloldalasan látszik csak a kölyök a biciklijén – észrevette, hogy Verő a
nappali ablakából fényképezi – de talán valamire jó lesz.
Eh.
* * *
Este beszéltem Szvetával, aki váratlanul felhívott. Kiderült, hogy úgy
döntöttek, a fiúk és ő Írországban maradnak, Valentin pedig Seattle-ben fog
továbbra is dolgozni. Valami kehe volt a zöld kártyával, úgy vettem ki a
szavaiból, több évig tartana az intézése, s ő nem dolgozhatott volna, ezért
döntöttek a maradás mellett. Élhettek volna Seattle-ben, ha nagyon akarnak,
de ő mindenképpen szeretett volna dolgozni: ugye, azért két gyereket és egy
lakást fenntartani, kocsit, miegymást egy fizetésből elég nehézkes lenne
odakint. Vaszilijt, a nagyobbik fiút felvették az egyetemre, szép pontszámot
ért el, így szeptember végétől a UCD (University College of Dublin)
hallgatója lesz. Ivan, a kisebbik folytatja a középiskolát. De ez az egy
hónapos kint-tartózkodás arra jó volt, hogy Vaszilij is kedvet kapjon a
(későbbi, egyetem utáni) kiköltözéshez. Egyelőre úgy döntöttek, megvárják,
bejön-e hosszú távon Valentinnak a kinti munka, és az élet. Majd azután
döntenek. S addig marad az időnkénti oda-visszautazás, egymás látogatása.
Szeptember 12.
Tegnap Szipolyka kérdezte, milyen az idő, őszül már? Bizony, őszül.
Színesedő leveleket még nem látok, de meghidegedett az idő, egész nap esik,
apró szemű, csendes eső esik – vagyis esne, ha nem lenne hozzá erős szél.
Így nem esik, hanem vág, szúr, bök. A szél pedig naggggyon erős. A
fel-felcsapódó levélbedobó nyílás nyikorgása a bejárati ajtó felől téli
estéket idéz, időnként össze kell szedni a szétfújt papírokat a kertből (a
zöld kukának, ami a papíroknak van rendszeresítve, állandóan felcsapja a
szél a tetejét). A másik kukát megint nem vitték el a szemetesek pénteken,
biztos nem tudtak bejönni az utcába a kétoldalt parkoló kocsik miatt.
Kellemetlen, mert Martin cuccaiból mindig van pár zacskóval a konyhában,
amik a megüresedő kukára várnak. A macskadoboz fél métereket vándorol
ide-oda, hiába van lenehezékelve. Harry eltűnt, valószínűleg egy
biztonságosabb helyen tölti a napot. Néhány cserepem feldőlt, volt,
amelyiket ide-oda gurigázta a szél, muszáj volt őket egymáshoz szorítani,
sűrű kis csoportban állnak most a konyaajtó előtti placcon.
Kacérkodom a régóta nem használt kandalló begyújtásával…
* * *
Apropó, mióta Harry a Martin párnájával kibélelt új, nagyobb dobozában
lakik, tartom tőle a kellő távolságot. Legfeljebb egy kis fejvakargatás jut
neki, semmi több. Ugyanis már nem Harry-, hanem Martin-szaga van… S különben
is, alig látom. Mintha új lakhelyet talált volna magának. Legutóbb három
napig nem jött haza, már izgultam, aggódtam. Egyszerre csak megjelent az
ablakpárkányon. Megetettem, bár nem volt sovány. Utána visszaült az ablakba,
én kezdtem simogatni, de láttam, egyre jobban mereszti a bajuszát, végül
halkan, torokból, fenyegetően nyávogni kezd. Megdöbbentem, mert máskor
valósággal a nyakamba mászott, követelve a babusgatást, most pedig
fenyegetőzik? Megutált?
* * *
Szeptember 15.
Ma 5 éves a bolt. S milyen születésnapunk volt? Semmilyen. Ehelyett volt egy
roppant kellemetlen vevőnk, aki nehezményezte, hogy nem árulunk friss
tükörtojást a reggelihez (van bolt, amelyik árul, de mi nem.) Utána az volt
a problémája, hogy miért nem melegítem fel a szeletelt kemény tojást a
mikroban (!), nem hitte el, hogy a mikro hetek óta rossz. (Rose akart
felmelegíteni benne egy adag tejet, mire a mikro pukkant egyet, s az óta nem
működik.) Ragozhatnám, hogyan csinált jelenetet, s vágta a pofákat, míg a
felesége bíztatta, hogy vegye meg tojás nélkül a reggeli baguette-t, majd
hogyan vont emelt hangon kérdőre, de annyit nem ér az egész. Sokáig
füstölögtem, Bernie néha odajött, hogy melegítenék-e neki egy kis kemény
tojást, úgyhogy a végén már röhögtünk az egészen, de sajnos, ilyen is van.
Ellenben bejött a nagyfőnk, Basil, akit Bernie emlékeztetett rá, hogy ma
vagyunk 5 évesek, mire elnézett a semmibe, hogy jé, tényleg, egy csütörtöki
napon nyitottunk, és ennyi. Már több hete elhatároztam, hogy sütök egy
tortát magunknak, a nagy nap örömére, hát ekkor még jobban megerősödött
bennem az elhatározás. Ha ők nem emlékeznek meg erről, majd mi fogunk. Első
évben még vacsora egy olasz étteremben, másodikban is, aztán már semmi…
* * *
A nyár végét biztosan jelzi, hogy a zsiráfpálmám levelei sárgulni kezdtek.
Az egész növény megereszkedni látszik. Zsiráfpálmának nevezte az, akitől
kaptam, így ismerem magyarul, a latin neve: Amorphophallus konjak.
Legalábbis hosszas keresgélés után találtam egy weboldalt, amin sokféle
Amorphophallus szerepel, s az enyém éppen úgy néz ki, mint az A. konjak.
Állítólag 15 évenként virágzik, és dögszagú virága van. Interneten
utánanéztem, a beszámolók nem túl reményt keltőek: a virág annyira büdös,
hogy általában a szabadban szokták hagyni őket, mert a ház megtelik
dögszaggal, de még szabadban is annyira erős a szag, hogy a tulajdonosoknak
a környező kertek lakóival is meg kellett küzdeniük, a szagon túl. Hm…
Rokonságban áll a világ egyik legnagyobb, legbüdösebb virágot hozó
növényével, mely szintén igen ritkán virágzik, s amelyet Titan arum-nak
hívnak. Amúgy igen szép növény, sötétzöld szárú, világosabb, szabálytalan
foltokkal (innen a zsiráf elnevezés, gondolom), három levélszáron ujjszerűen
szétterülő levelei van, amelyek engem valahogyan a béka ujjaira
emlékeztetnek. Íme, egy kép, az enyém is ilyen:
http://www.aroid.org/gallery/kozminski/Amorphophallus/konjac.html Télire ki
kell venni a gumót a földből, amikor már a levelek elhervadtak, s a szár is
elszáradt. A gumót előző tulajdonosa utasításai alapján egy másik növény
cserepébe szoktam tenni, s amikor azt a növényt öntözöm, a gumó is hozzájut
egy kevéske nedvességhez. Tavasszal aztán megint elültetem, s meglepő
gyorsasággal szokta az új hajtást produkálni, ami mindig egy mérettel
nagyobb levél-együttest hoz. Verő már most fenyegetőzött, hogy ha a növény
virágzik, s büdös lesz, kirak vele együtt az udvarra. Hát, más megoldás nem
lesz úgysem…
Szeptember 16.
Tegnap megsütöttem a csoki tortát, rákentem az összes csokoládékrémet (30
deka), ünnepi feliratot sikerítettem rá (Happy 5th birthday, Unit 4!), majd
ma diadalmasan bevittem a boltba. Catriona kerek-perece lehülyézett, hogy
ekkora tortát áldozok rájuk. De kérem, öt éve itt dolgozunk, a kezdő
csapatból ugyan már csak Bernie és én vagyunk ott, hát hadd ünnepeljünk? 12
szelet sikeredett, egyet félreraktunk Rose-nak, a többit papírtányérokon a
kantinban hagytam, jusson mindenkinek, aki aznap dolgozik. Kart
panaszkodott, hogy majd este sokat kell edzenie a gym-ben, ha ezt le akarja
dolgozni, míg én a törmelékekből falatoztam csak…
Amikor annakidején jelentkeztem a bedobott szórólapra, Verő nem volt
elbűvölve. Egy boltban akarsz dolgozni? De akkor már elég sok ideje meló
nélkül voltam, bármit csináltam volna, csak pénz legyen, csak ne üljek egész
nap tétlenül… S most tessék, kis szünettel ugyan, de mégis 5 éve vagyok ott…
Szeptember 22.
A szombati piacon Elsie megint lesújtó hírrel fogadott: Miss Hall húga még
azon a szombaton meghalt, amikor hallottam a betegségéről. Ma adtam fel a
piac nevében egy kondoleáló kártyát Miss Hallnak. Mit mondjak? Hogy hála
Istennek, elment szenvedés nélkül, hónapok hosszú keserve nélkül? Próbálom
így felfogni, de akkor is…
Kiderült, hogy Sandráék még nem találtak megfelelő lakást. A tallagh-it
mégsem ítélték elég jónak. Tovább keresgélnek. Pedig mi már mondtuk
Kart-éknak, ha gondolják, költözzenek be szeptember utolsó hetére, mert a
körül Sandra kiköltözik. Na, ebből nem lesz semmi, ahogy elnézem. Ráadásul
Paul is hozzánk költözött, minden holmijával, mert az ő szobabérlete már
lejárt. Sandra pirulva kérdezte, bánjuk-e, mondtuk, hogy jaj, dehogy, de
aztán elég furán kerülgettük egymást, ő minden este főzött, amikor sütiztem,
eléggé ki kellett számolni, melyikünk „uralja” a konyhát De Kart-ék azt
mondták, nem bánják, nagyon elegük van már a lakótársaikból, egy
homoszexuális (s elég hangos nemi életet élő) fiúpárból, és egy hanyag
leányzóból, aki sosem takarított - valószínűleg inkább kihúzzák azt az egy
hetet a padlón, a kisszobában, mint hogy ott lakjanak.
Apropó. Van a közelben egy műköves cég, a Murphystown Road-on, szellemesen
Murphystone-nak hívják őket, a tulajdonosa egy Tom Murphy nevű késő
harmincas ember. Látásból már jól ismerem. Az ő felesége az a kellemetlen
spanyol hölgy, aki egyszer 15 szendvicset rendelt nálam, a maga keresetlen
stílusában. Azóta is sűrűn jár a boltba, kiszolgálását igyekszem elkerülni.
A fickó ellenben igen kedves, udvarias, a nemrég bekövetkezett választásokig
ő volt a helyi tanácsban az egyik területi képviselőnk. Az apjától örökölte
a funkciót, ha jól tudom, aki nagyon népszerű egyéniség volt, két évvel
ezelőtti haláláig. Megkérdeztem, készítenek-e márvány gyúródeszkákat, mert
vennék egyet. Menjek csak át, mondta, majd „néznek nekem valamit”.
Sejtettem, hogy ez lesz, de átmentem. Az lett a vége, hogy pár nappal később
kaptam egy általam kiválasztott színű (fekete) hatalmas márványlapot,
lecsiszolt széllel – majd’ belerokkantam, mire hazacipeltem! Még régebben
olvastam, hogy higiénikusabb, mint a fa, vagy a műanyag, s gyúrni is jobban
lehet rajta, mint a többi lapon. A késeknek ugyan nem tesz jót, de úgyis
csak gyúrásra használnám. Nem engedte, hogy fizessek, pedig igen erősködtem.
Egy csokoládétortával akartam nekik kedveskedni, de azt mondta, erősen
diétázik, ne tegyem. Ezért elhatároztam, hogy csinálok a gyerekeinek
Halloween-ra sütiket. Amúgy is kell hamarosan gyúrnom egy jó adagot,
fotózásra. Ugyanis elhatároztam, hogy hirdetni fogom magam a boltban, a
környéken, először Halloween-es sütikkel, megemlítve, hogy tortákat is
sütök. Majd Leventével fogalmazunk egy kellően szellemes szöveget, s
megkérem a tehetséges testvéremet (www.imagegrafika.hu), tervezzen nekem
logót, csinálok fotókat a sütikről, s egy A4-es lapon meghirdetem magam a
boltban, és a környékbeli ovikban. Hátha!
Szeptember 25.- október 2. Skóciába megyünk
Úgy döntöttünk, nem megyünk haza idén harmadszorra, hanem „nyaralunk”.
Skóciában. Már alig várom. Holnap indulunk. Feltétlenül szeretnék újra
eljutni Aviemore-ba, amely egy felmérés szerint a „legrondább hely
Skóciában”, de nekem életre szóló emlékeket adott. 10 éve voltam ott,
tolmácsként, egy tájfutó csoporttal, egy világversenyen. Meg szeretném nézni
megint a kisvárost, bemenni a vendéglőbe, aminek magyar tulajdonosa van,
megköszönni az egykori ingyen ebédet, megnézni a kempinget, ahol
sátoroztunk, ahol a sátor előtt éjjelre kint hagyott gombalevest megették a
mezei nyulak… mennyi emlék!
Következő írás
|