|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Március 2.
Ma – akár csak egy héttel ezelőtt –, teljes pánik uralkodott az utakon. Hja,
és fejetlenség. Mivel leesett 3 centi hó. A hegyekben ez több volt, ott még
megértem, hogy leállt az élet, na de itt, a völgyben? A főbb utakon hosszú
sorállás, a legtöbben két órát késtek, bosszús szülők tömege, akikre egész
nap rámaradt a gyermek, akit nem tudtak elvinni iskolába. A téli gumi itt
nem szokás, és ha néha esik egy kis hó – ismétlem, egy KIS -, akkor megáll
az élet, legalábbis megakad. General mayhem. A kenyerek rohanvást fogytak a
polcról, nyomott volt a hangulat, közben odakint szépen esett a hó, lehetett
csodálni. Legalábbis én csodáltam a boltajtóból, amíg rám nem morrantott egy
nő, befelé jövet, hogy egy óráig araszolt előre az úton, nem jutott
semeddig, elege volt, micsoda POCSÉK idő. Még jó, hogy nem szóltam neki oda
mosolyogva, hogy „Ugye, milyen szépen esik?”
Számos hóember is épült a környékbeli előkertekben, mert ugye, nincs iskola,
lehet szórakozni.
Nagy volt a tömeg ma, hajtós volt a munka, alig vártam, hogy vége legyen.
Jön az Anyák Napja, lehet tortákat tervezni, két konkrét megrendelésem is
van, hurrá. S kinéz egy keresztelői torta, sütikkel. A tervek máris készek,
legalább a délutáni unalmas takarítás ideje alatt volt mit tervezgetni, ha
éppen nem kellett megosztanom a figyelmemet a szendvics-készítés és a sütő
kipucolása között.
Közben alaposan megtárgyaltam magammal, hogy nem fogok én a Marks and
Spencer-nél dolgozni. Annyiféle dolog van, amit csinálok, ők pedig nem
fognak engem ilyen időbeosztásban, mint a mostani, alkalmazni. Pedig mentem
volna, a fizetés ígéretes volt, de szigorúbb feltételekkel, mint a mostani.
Kiera nevű kismanagerünk ment el hozzájuk dolgozni, majd ha megnyílik a nagy
bevásárlóközpont a közeli, Dundrum nevű városrészben, meglátogatom. Március
3-án nyitnak, óriási felhajtás és csinnadratta közepett.
Március 6.
Ma volt Anyák napja, angolszász szokás szerint. Két tortarendelésem volt, a
piaccal és a tortákkal el is ment a szombat. Kitettem magamért, egy
hosszúkás csoki tortát csináltam, rajta marcipán virágokkal, és marcipán
méhekkel. Persze az ötlet nem a fejemből pattan ki, hanem Nigella Lawson
legújabb könyvéből vettem. A siker azonnali és fergeteges volt. Lehet, hogy
marcipán figurákkal kellene kelendőbbé tennem a tortáimat? Pl. a
napraforgósat, aminek a sikere fakulóban? Egy napraforgófej alakú torta
biztos poénosan nézne ki egy marcipán méhecskével, amint az a tortavirág
közepén nektárt „gyűjt”...
* * *
Vitába keveredtem egy 22 éves magyarral, aki ki akar jönni, de olyan naiv
elvárásokkal/álmokkal indul neki, hogy rossz volt olvasni, s persze,
intettem, hogy azért nem olyan rózsaszín itt kint sem minden. Nem tetszett
neki, főleg azért, mert mások is – kint élők –, csatlakoztak hozzám. Adja
Isten, hogy megtalálja a számítását, de aggasztó, mert a) ennyire
elkeseredett, hogy bármit vállal, csak hazulról el, b) ennyire tájékozatlan,
hogy 8-10 ezer euró megtakarított pénz remél fél év itt töltött idő után. S
olyan állást keres, ahol nem igazán fizetik túl az embert...
Ugyanakkor el is határoztam, hogy kéretlenül többet nem osztogatok
tanácsokat olyanoknak, akik csak a szépet akarják meghallani az itteni
munkavállalással kapcsolatban. Aki akar valamit, kérdése van, keressen,
megtalál. A többieknek pedig sok sikert. Mostanság jobb dolgom is van, mint
naivokkal és ostobákkal vitatkozni. Mert buta is akad, hajaj!
* * *
Eszembe jutott, mi hogyan kezdtük. Lényegesen könnyebben, mint akik most
jönnek ki, de egyes dolgokat illetően nehezebb is volt. Könnyebben, mert
Verőnek már volt munkája. Nehezebben, mert nekem nem volt, még munkaengedély
kellett, nem volt elég egy adószám. Négy hónapig laktunk kétbőröndnyi
holminkkal egy akkora szobában, amit mostanság Kart Kirsti nevű nővére
foglal el. Vagyis egy személyre szabott szoba volt, a kertre nézett, egy
ágy, egy éjjeliszekrény és egy akasztós-polcos szekrény volt benne. Az
egyszemélyes ágy keretén Verő aludt, néhány takaró enyhítette az ágy
keménységét, én a földön, az ágy matracán aludtam. Arccal a szekrénynek
fordulva. A szekrény ajtaját nyitva hagytuk, úgy raktuk elé a matracot, mert
ki- és becsukni nem lehetett volna az ajtaját a földön heverő matrac miatt.
Már nem emlékszem, de talán két, nélkülözhetetlennek tartott könyvet hoztam
ki a ruhák mellett, s egy plüssállatot, Sean-t, a majdnem ír színekben
díszlő birkát, akit otthon, egy aluljáróbeli ajándékboltban vásároltunk. Így
lett a birka családi totemállatunk. Hoztam néhány fotót. Ruhákat, a
jobbakból... Írtam naplót, amit néha nosztalgiázva visszaolvasok – tényleg,
így volt? Nahát!
Voltam takarítónő, először Verő munkahelyén hirdettem, egy olasz nő bérelt
fel. Nevetségesen alacsony árat kértem, s ragyogott az arcom, amikor az első
„próbatakarítás” után elfogadtak a házbeli olaszok, hogy a munkám „kitűnő”.
Annyira lelkiismeretes voltam – vagy hülye? -, hogy egyszer saját pénzemből
fogadtam fel egy fiút, hogy nyírja le a tűrhetetlenül magasra nőtt füvet az
olaszok bérelte ház kertjében. Óriási fegyvertény volt, hogy meg mertem
kérni a lányt, hadd főzzek egy igazi kávét magamnak a kis kotyogós
kávéfőzőjén – nekünk akkor ez még nem volt. A következő helyet, hogyan
szereztem, arra már nem emlékszem pontosan. Talán a boltban hirdettem meg
magam? Az ír fiatalasszony hálás volt, főleg akkor, amikor plusz egy óra
bérért (ekkor már öt fontért) a vasalást is felvállaltam. Egyedül Harry nevű
Yorkshire terrierükkel nem jöttem ki, s igen utáltam a kisgyerek joghurttól
maszatos keze nyomát levakarni-pucolni a nappali ajtajának üvegéről. A címük
(a riasztó kódjával együtt :-)) ma is megvan, bár már évek óta elköltöztek.
Büszkén mesélte, hogy Stillorgan-ba mennek. Egyszer megtaláltam takarítás
közben az eltűnt gyémántos gyűrűjét, 20 font borravalót kaptam tőle, s egy
csontropogtató ölelést, olyan boldog volt. Verő szerint csak tesztelt,
szerintem nem, akkor már hónapok óta dolgoztam neki.
Két másik helyen takarítottam még: Geraldine-nál, és Brenda-nál. Geraldine
egyetemi oktató volt, bár meg nem mondtam volna, csupa rózsaszín háza és
nyafkás beszédstílusa alapján. Először Brendá-hoz szegődtem el (hogyan
szereztem, ezt sem tudom, de később ő ajánlott be Geraldine-nak), akinek a
férje bankár volt, a K & H Banknak is dolgozott, amely részben ír kézben
volt akkor. A férfi, Fintan, mindig magyarul köszönt nekem, én pedig mélyen
meg voltam hatva ettől. S mesélt egy magyar hölgyről, aki „majdnem szemben”
él velük, látogassam meg nyugodtan, milyen kedves, milyen rendes hölgy, ezer
éve itt él, ír férje volt... Az említett hölgy, akihez persze, sosem
rontottam be hívatlanul, bármennyire is bíztatott Fintan, Tomkin Júlia volt,
akinek később idegenvezetői „karrierem” köszönhettem.
Aztán véget ért a takarítói korszak (majdnem egy év), mert egyrészt súlyos
hátfájások jöttek, s mert Zita barátnőm szerzett nekem egy félig legális
pincérnői állást annál a hölgynél, illetve a hölgy éttermében, ahol Zita
bébiszittyó volt. Három hónapig tartott, napi 5 órában dolgoztam, hét
közben, 11-től 4-ig. De mivel esti műszakot nem engedélyezett a férjem
("naná, majd éjfélkor buszozz haza, miután a részeg vendégek után felmostad
a wc-t"), ezért rövid úton megváltak tőlem. Ezután hónapokig kornyadoztam
otthon, nem találtam a helyem. Végül bedobtak egy szórólapot, miszerint a
hamarosan megnyíló Londis boltba eladókat keresnek. Felhívtam őket, remegő
kézzel és gyomorral, kis cetlire (szokásom szerint) leírva, mit akarok
mondani, és időpontot kértem interjúra. Elmentem, ültem a kezemen, hogy ne
tűnjön fel a remegés. Kurta mondatokban (nehogy véletlenül hülyeséget
mondjak) beszélgettem azzal a Jason nevű emberrel, aki később első managerem
lett. Nem sokáig tartott az interjú, megkérdezte, melyik részén akarok
dolgozni a boltnak, mennyi tapasztalatom van, teljes- vagy részmunkaidőben
akarok-e dolgozni. Aztán hetekig semmi, majd egy telefon, hogy „tényleg
érdekel-e még a munkalehetőség”. Kis híja volt, hogy harsány „Igen! Igen”
kiáltásokat nem visítottam bele a kagylóba...
S ott voltam, hónapokig, szintén fél illegálisan, mert munkaengedélyem, az
nem volt. Elmagyaráztam nekik a kezdetén, hogy ez nekem kell, ezzel és ezzel
jár, ezt és ezt kell nekik csinálni, de inkább csak néztek rám, nem túl
okosan. Mialatt mindannyiunkat készpénzben fizettek, péntekenként, de jó is
volt! Aztán elmondtam, hogy akkor nagyon kellene már a munkaengedély, így
végre valaki – Mags – vette a fáradtságot, és utánajárt a dolognak. S
mihelyt kézbe kapta a formanyomtatványt az utasításokkal, haza is küldött,
mert nem dolgozhattam, amíg meg nem szerezték az engedélyt. 7 egész hétig
vártam. Néha rámtelefonáltak, be tudnék-e menni pár órára, mert áru jött,
kell a dolgos kéz. Mentem, hogyne, s ilyenkor zsebbe fizettek. S Mags
annyira félt az esetleges ellenőrzéstől, hogy még az aprócska névtáblámat
sem tűzhettem ki a pulcsimra, nehogy lebukjak, ha esetleg jönnének
ellenőrizni a Munkaügyisektől. Sosem jöttek... S utána, amikor meglett az
engedély, megkérdezték, nem bánnám-e, ha a delinél kellene dolgoznom, s nem
a pénztárnál, az újságoknál és a zöldségeknél. Ha nem tetszik, egy hónap
múlva visszahelyeznek.
Yeah, right.
Először is, a deli már akkor is a bolt egyik legstresszesebb helye volt,
tömeg, sok tennivaló két emberre. Délután kettőkor végeztem. Én, a
szerencsés. Margaret, a volt kolléganőm, aki az óta egy biztosítótársaságnál
dolgozik, s akinek a betaníttatásomat köszönhetem, délután fél ötkor
végzett. A takarítás nehéz volt, sok volt a vevő. Mertem én egy hónap után
azt mondani, hogy izé, mégsem, inkább a zöldségeket pakolnám, és az
újságokat ellenőrizném? Amikor egy hónap alatt remek kis team-mé
kovácsolódtunk össze, barátnők lettünk, és tudtam, ha otthagyom, kezdődik
minden elölről? Persze, hogy nem mertem.
S hát, ugye, azóta is a delinél dolgozom.
Március 15.
Migrén. Kétoldali. A szemem mögött, a homlokomban, mintha valami-valaki
kifelé akarna tolakodni. Rossz, nagyon rossz. Vasárnap, amikor a hazaviendő
holmikért autóztunk Wicklow városába, egy ismerőshöz, még havat láttunk egy
északi hegyoldalon, ma pedig 16 fok van, csodás, tavaszi idő, madárdallal és
virágokkal ékesítve.
S migrénnel.
(Ui.: Most sem volt március 15-i ünnepség a követségen. Vagy nem tudtunk
róla? A kokárdát kitűztük, mindkettőnknek ezer éve ugyanaz a kicsit
megviselt kokárdája van. Láttam Rose szemét rajtafelejtődni a kokárdán, de
nem kérdezett semmit.)
Március 16.
Ma reggel 13 fok volt, délben 17. S a napsütötte ablakban a melegtől
megvadult hőmérő 25 fokon állt délután fél 5-kor. TAVASZ!!! Harry, a macskám
már csak 4 naponta kegyeskedik hazajönni, s akkor is rövid időre. A háza
elhagyatott. Aminek örülök, mert ez azt jelenti, ha költözünk, lesz másik
helye, vagy már van is.
Bevittem 90 sütit a boltba, ingyen szétosztogattuk egy csinos kis tálcáról a
vevőknek, mert megmaradtak a Szt. Patrik-nap előtti szombatról, a piacról.
Hiába dekoráltam ki az írek nemzeti színeivel a birkákat, virágokat és az
obligát lóherét, a fele fogyott el csak a készített mennyiségnek.
Március 18.
Ma tavaszi fészkeket gyártottam. Nigella-recept alapján, természetesen,
erősen giccsbe hajló, de jópofa ötlet. Olvasztott csokit és vajat
összekeverünk úgynevezett shredded wheat-tel. Ez amolyan jaj-de-egészséges
reggeli itt, apró párnácskákká összenyomott, szétlapított, pörkölt
búzaszemekből álló valami, amit tejjel nyakon öntve esznek az angolszászok.
Ezeket a párnácskákat össze kell morzsolni, és össze kell keverni a
csokival. Mintha apróra darabolt csokis ágacskák lennének. Kis fészkeket
formázok belőlük, s hagyom, hogy a csokis massza megdermedjék. Amikor ez
megtörtént, apró, cukorral borított csoki tojásokat rakok beléjük, kis
papírtányérkára rakom őket, bezacskózom, s masnival bekötöm a zacskót.
Ideális húsvéti étel, gyerekeknek.
Március 23.
Ma egy néni megállt a pultnál, s megköszönte a múlt heti sütiket, mondván,
nagy sikerük volt az unokáinál. Dagadt a kebelem. Érdemes vóóóót....
* * *
Amúgy pedig: Szabadság, jövel. Megyünk Magyarországra, 3 hétre!
Következő írás |