|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Július 4.
Befejeztem a szíveket! Az ágyat teljesen elborította 175 rózsaszín
mézeskalács szív, Gretta és Jerry nevével ékesítve. Azt hittem, tovább fog
tartani, de nem volt annyira vészes. Úgy terveztem, több estét is eltöltök a
cukormázazással, de vasárnap délutántól este 10-ig festegettem, írtam őket,
jó zene és folyamatos tea utánpótlás mellett, és sikerült befejeznem. Ma
aztán összepakoltam őket, óvatosan, papírrétegekkel elválasztva egy nagy
dobozba, és Anna elvitte magával. Úgy döntöttek, hogy majd maguk rákötik a
szalagokat a szívekre, így ebből a munkafázisból kimaradtam. (Hála az
Égnek!)
* * *
Szombat este Verő kapcsolgatta a tévét, majdnem mindenhol a Live8
koncerteket mutatták. Egyik előadó sem kötött le, talán a Berlinből adott
műsorból néztünk meg pár percet, már-már mentünk volna aludni, amikor
feltűnt a Pink Floyd. Ezt muszáj volt nézni. Nagyon jó volt! Profi, és
amolyan mindent beleadó fellépés, amitől az embernek kicsit összeszorul a
szíve, és rájön, hogy öregszik. Az első, legeslegelső saját pénzből vett
lemezem a Pink Floyd egy válogatása volt, alighanem valami magyar vagy
jugoszláv nyomású Best of, de akkor is, féltett kincs lett, mert úgy
kuporgattam össze azt az akkor nekem bődületesen soknak számító 350 forintot
a 80-as években, amikor a zsebpénzem 120 forint volt. S megérte: öregecske,
Beethoven névre keresztelt NDK-s lemezjátszónkon sokszor hallgattam ezt a
lemezt. Verő lelkesebb rajongó volt, velem ellentétben nemcsak a zenére, de
a szövegre is odafigyelt. Neki többet jelentett ez a Live8 fellépés, mint
nekem, de jó volt együtt nézni egy kis rock történelmet.
Július 6.
Este meeting a marketen – még nincs konkrét ajánlat a developer-től, csak
egy illatos levélke jött, amiben a terveket vázolták, volt térképmelléklet
is. Innen tudtam meg, hogy a kedvencünket, az eperfarmot is megvették, s
építési terület lett belőle. Borzalom! Nincs több eper, málna, cseresznye!
Szinte körbe van véve a piac eladott területekkel, van néhány család, akik
nem hajlandók költözni, de a legtöbb beadta a derekát – jó pénzért,
valószínűleg.
* * *
Rose ma délután büszkén mesélte, hogy 40 %-kal emelkedett a deli forgalma
tavaly július óta. Csodás, örülök. Arról nem volt szó, hogy az elmúlt év
áremelései mennyit számítottak bele ebbe az emelkedésbe. A munkát, mint
tavaly, továbbra is ketten csináljuk, illetve hárman, Agatával és Susan-nal.
* * *
Néztem a tévét, a G8 kapcsán mutatott tudósításokat a tiltakozókról. Csak
tudnám, hogyan segít a világ éhezőin és szegényein, ha szétrombolunk békés
skót kisvárosokat, és rendőrökkel verekszünk? S biztos csak a szűk látókörű
kispolgári agyam mondatja velem, de nincs ezeknek az embereknek munkahelyük,
ahol meg kellene jelenni, ahelyett, hogy ott nyomulnak Skóciában, autókat
vernek szét, boltokat, s meg vannak róla győződve, hogy ezzel tesznek
valamit a világ jobbításáért? Ja, most nincs egyetem, szabadságot is ki
lehet venni egy kis rendbontás kedvéért... Talán egy kis charity work többet
segítene, de ez csak az én véleményem. S kispolgáré.
Július 7. London...
Mi jutott eszembe, mikor az első hírek befutottak a reggel óta bekapcsolt
rádión? Hogy jaj, nem, Istenem, ugye, nem. Aztán eszembe jutottak azok az
ismerőseim, akik ott élnek, akiket jobbára csak felületesen ismerek, vagy
ismertem: Angus-ék, akiknél bébiszittyó voltam. Erika. Manó, aki nemrég
költözött oda, s az esküvőjére készül. Susan nővére, és Derek, akikkel csak
egyszer találkoztam, s aki szintén Susan rokona. Fiatal srác, szépen ívelő
karrierrel, a City-ben dolgozik, s ahhoz közel él.
Néha, ha volt egy lélegzetvételnyi időm a nagy sütés közepette, néztem a
SkyNews-t, hallgattam a rádiót. Őrület, őrület! Délután elugrottam a boltba,
vajért, tojásért, sikerült Susan-nal beszélnem: a nővére és családja
sértetlen, Dereknek sem esett baja, de a városban csak gyalogosan lehet
közlekedni, nincs tömegközlekedés, megállt az élet. Nem működnek a
mobiltelefonok, a nagy hálózatokat csak a mentők, rendőrség, az ún.
emergency services tudja használni. Tony Blair el-elakadó hangon nyilatkozik
Gleneagles-ből, mielőtt elindul Londonba, megnyilvánulásáról nehezen lehet
kideríteni, hogy élete nagy szerepe-e, vagy őszintén meg van-e rendülve,
olyan akadozva, hosszas szünetekkel beszél, mint aki keresi a szavakat. Az
ír rádióba betelefonálóknak ettől a beszédtől vagy a gyomra forog, vagy
szimpatizálnak Blair-rel, és őszinte felháborodással ítélik el az egészet, s
céloznak rá, hogy ez már igencsak közel van Dublinhoz, de őszintén? Ki
támadná meg Írországot, s miért? Mondjuk, Shannon repterén elég sok amerikai
harci gép áll meg, útban Irak felé, ez akár ok is lehet egy
büntetőakcióra...
Szörnyűség. Nem térek magamhoz, még jó, hogy nincs időm a tévé előtt
gubbasztani, vár a konyha, kávéval gerjesztem magam, mintha nem lennék még e
nélkül is eléggé felspannolva. Da Duffy-tól váratlanul beeső, ám örömmel
fogadott extra rendelésektől, a Londonban történtektől... Jaj Istenem,
remélem, mindenki rendben van...
Megáll az ember esze. S Levente 19-én megy Londonba. Ugyan akkorra már
biztos minden visszaáll a normális állapotába, amennyire lehet, ismerve az
angolokat, de azért bennem lesz a félsz.
Július 12.
Meleg van, meleg van, dögmeleg van. A hétvégén 29 fok volt, alig mentünk ki,
csak azért, hogy kiteregessünk, vagy beszedjük a rekordgyorsasággal
megszáradó ruhát. Kell a fenének ez a meleg. Tartok a naptól, éget, pirosít,
bágyaszt, bőrrák, foltok, fújj.
Anna hozott néhány fotót az esküvőről, a fiatal párról, ahogy két oldalról
rágnak egy szívet. S egy – valószínűleg a nászajándékból „megmaradt” -
kétszemélyes kávéskészletet is küldött Gretta és Jerry, köszönetképpen. Fura
kis kávéscsészék, porcelánból, de műanyag füllel, kicsit pop-artos
virágokkal az oldalukon. Igazi aprócskák, méregerős olasz kávéhoz valók. A
fotóalbumot megcsodáltam, alaposan kikérdeztem Annát a fogásokról. Ahogy a
képekről kiderült, visszafogott volt a lakoma és a hejehujázás – ellenben
Anna és családja (egyik testvére ötletének és pénztárcájának hála)
helikopterrel repültek az ország másik végébe, az esküvő színhelyére. „Budget
wedding, me arse” – ugrattam többször is, amúgy íresen, mivel a szervezés
hónapjai alatt egyre csak emlegette, hogy ez egy szolid esküvőnek indult,
minden kiadást igyekeznek bizonyos szint alatt tartani, a ruhák is
másodkézből valók voltak, de aztán a menyasszony mamája kezdett
szervezkedni, s elszabadultak a dolgok: így lett Dromoland Castle a vacsora
helyszíne, aztán helikopter a közlekedési eszköz... De a tortát azt már a
vőlegény mamája sütötte, nem valami fényes cukrászda!
* * *
A macska elhever a száradó lepedő árnyékában, s rengeteg vizet iszik. A
növények kornyadoznak. Amikor nyírom a füvet, szinte porzik. A
komposztálóban szauna-meleg. Inkább a hűvös szobában vagyok, William Trevor
legújabb könyvét olvasom, csodás. Legszívesebben előrelapoznék, hogy is
lesz, mint lesz? Erőnek erejével tartom vissza magam az utolsó oldaltól, kis
türelmetlen. The Story of Lucy Gault a címe, szívszorítóan szép.
* * *
A ház kettesben való bérlésének egyik legfőbb előnye, hogy használhatjuk a
kádat a másik fürdőszobában. Már át is pakoltam az eddig még soha nem
használt, ajándékba kapott fürdősóimat, szivacsomat, Erzsébettől -
Kildare-ben dolgozó barátnénktól, akit csak Zsókaként emlegetünk -, kapott
gyertyatartót, amit a kád fölé lehet fellógatni (romantika rulez), és azokat
az illatos tusfürdőket, amelyeknél garantálom, nincs jobb a világon. A Boots
boltokban lehet kapni, Original Source névre hallgatnak, valódi növényi
illóolajokkal készült tusfürdők, fürdőhabok, kézmosók, ami szem-szájnak
ingere (www.originalsource.co.uk). A kedvencem a lime-os, és a fodormentás.
Vagy a citromos! Erős illatától egészen jó kedvre derülök, frissítő nagyon.
A levendulás vasárnap reggelre való, a mentás hétfőnként szemnyitogatónak. A
mentás annyira mentás, hogy néha borzongok törülközés közben, amint megcsap
a hideg levegő. (Egy ismerősöm nagy melegben így hűtőzött: mentaolajat
kevert össze kevés vízzel, azt kente a mellkasára, karjára, szinte fázott
utána.) A muskátlis tusfürdő kellemes kádbeli ázásokhoz való, ami után
szinte agyonütöttként lehet ágyba bújni és elaludni, mert a víz kiszívja az
erőnket. Még fent északon, Lisburn-ben sikerült olyan kézmosót vennünk ebből
a fajtából, ami habot pumpál az ember kezébe folyadék helyett. Roppant
takarékos! Azóta csak félig töltöm kézmosóval a palackot, összekeverem
vízzel, s ezzel a habbal mossuk a kezünket. Verő szerint így a baktériumölő
hatás elvész, de én nem bánom, nekem így tetszik.
* * *
Ma bent volt Da Duffy a boltban, s köszönte szépen a tortákat, amelyeket
múlt csütörtökön rendelt. Nagyon ízlett nekik a citromos. A napraforgós
mintájúból nem is kapott, mint mesélte, mert „befolyásos” barátja
Enniskillen-ből elvitte az egészet úgy, ahogy volt, lefagyasztani, mert jön
a lánya pár hét múlva, s őt akarja belőle megkínálni. Lassan ki kellene
raknom egy térképet a falra, hány helyre jutottak el a sütijeim: Man
szigetére, Budapestre, Stockholmba, Enniskillen-be, Wexford-ba, Londonba,
Dromoland kastélyába. Főleg a piaci kolléganőimnek köszönhető a „terjedés”,
unokáknak küldik a sütiket, vagy maguk viszik el oda, amikor látogatóba
mennek.
Július 15.
Ma táblákat helyeztek el a fürdőzőknek Seapoint-tól a Killiney strandig,
figyelmeztetve őket, hogy mérges csípésű medúzák találhatók a partközelben,
ne fürödjenek. Eddig három embert kezeltek medúzacsípéssel Dun Laoghaire
egyik kórházában. Jókora teremtményekre lehet számítani, amelyek bézs
színűek, ahogy öregszenek, kissé vörösek lesznek. A szakember szerint a
legöregebb példányok 180 centi átmérővel, s akár három méteres lebegő
nyúlványokkal is rendelkezhetnek, amelyeket a szokatlanul meleg idő csalt a
dublini strandok közelébe. Persze, ekkorát még nem találtak, de
levesestányérnyit igen.
Nohát...!
Július 19.
Levente elment Londonba. Szerdán egész napos konferencián vett részt, a késő
esti géppel jött haza. Este nyolckor már tűkön ülve vártam, erre csak
telefonált, hogy még csak most csekkelt be. Jó későn ért haza. Hozott nekem
meglepetést, egy üveg whisky-t a jobbikból: Lagavulin, 1988, Distiller’s
edition, double matured, 2004-ben palackozott, 46 fokos. Csak nézegetni
mertem, Verő bíztatott, hogy nyissam már ki, hát szagolgattam, az illata
fenséges, füstös, Skóciát idéző (milyen remek kis túránk volt tavaly
szeptember végén!). Végül ittam belőle, érdekes, nyelvet körülragadó íz,
kicsit szájpadlást zsibbasztó, csodás. Apósomék jönnek novemberben, lesz
kivel iszogatni esténként a nemes nedűt!
Július 20.
Csütörtök reggel aztán megint a riasztó hírek Londonból. Az embernek néha az
az érzése, jobb a híreket meg sem nézni, ha lelki nyugalmat akar. S az
óriási megkönnyebbülés, hogy Verő tegnap hazajött, s nem maradt még egy
napot (szórakozni), mint a munkatársai.
Szerda este sütöttem Michelle-nek, mert annyi vendég volt a kávézóban, hogy
csuda, mindent megettek. Csütörtök délután félénken érdeklődő sms
érdekezett, hogy esetleg tudnék-e sütni péntekre is, mert a reggel kapott
szállítmány elfogyott... :-)) Lassan kezdek elhavazódni, de (még?) nem
bánom.
Július 24.
Pénteken este Galway felől megérkeztek Erikáék. Büszke voltam, mert leírásom
és a küldött térkép (amit egy ingatlanügynök weboldaláról másoltam) alapján
idetaláltak! Pedig elég nyakatekerten írtam le, szvsz.
Mindjárt egy fura meglepetéssel kezdődött Erikáék látogatása, bár a
meglepetés közvetve volt csak nekik köszönhető. Verő kiürítette a kocsi
hátsó ülését, kipakolta a kabátokat, esernyőt, hogy a szombati városnézésen
Erikáék be tudjanak ülni. Közben talált egy nekünk címzett borítékot az
oldalzsebben, benne köszönő kártya. M.-éktől. Ez még hagyján, milyen kedves
gondolat, de pénz is volt benne, nem is kevés. Hirtelen nem tudtuk,
bosszúsak, sértettek legyünk-e, vagy szomorúak. Esetleg mindhárom? Napokig
emésztettük a dolgot, majd megbeszéltem M.-val, hogy erre, ilyenféle
köszönömre nem volt semmi szükség, amúgy is hoztak Tokajit, sőt, a vadonatúj
Lonely Planet-et is megvette nekünk. Amit tettünk értük, túra a környéken,
városnézés néven botanikus kert látogatása, reptérre való kivitel, azt azért
tettük, mert szimpatikusak voltak, nem jótékonykodni akartunk, vagy
többletbevételre szert tenni. Oda-vissza magyarázgattuk az érzéseinket, de
nem nagyon jutottunk megegyezésre. Ki vagyok én, hogy megpróbáljam vele
megértetni, hogy adott esetben egy bankó borítékba csúsztatása inkább bántó,
mint kellemes meglepetés. Vissza akartam küldeni a pénzt, ez ellen
tiltakozott, végül megegyeztünk, hogy a pénzt odaadjuk az általunk
kiválasztott jótékonysági szervezetnek (Seal Sancturary, Dublin), s nem
emlegetjük a dolgot többet.
* * *
Erikáék nálunk tartózkodása amúgy jól sikerült, rengeteget nevettünk. Jó
volt hallgatni a négyesüket, látni, mennyire tudják élvezni az életet, jó
kedélyűek, összeszokott, baráti társaság. Vacsora közben egymás szavába
vágva mesélték a kalandjaikat, amelyek Cork-tól Galway, majd Dublin felé
menet-jövet estek meg velük a szállásaikon, vagy út közben. (Beszámolót is
ígért, ha kész, felrakjuk az Élménybeszámolók közé.) Nagy élményt jelentett
nekik a kertben lévő macskatányér tartalmát rendszeresen megdézsmáló
meztelen csigák látványa. Még fotó is készült róla, meséltem nekik, ha
kiöntöm a kaját, sugárirányban mindenfelől megindulnak feléje a fűben lapuló
nyálkások, s ott csócsálják a Harry-nek kitett darabos kaját...
A hétvégét városnézéssel telt, jártak a piacon, Powerscourt-ban, a
tengerparton, a vasárnapot pedig Newgrange-ben és környékén töltöttük.
(Megjegyzés: ha valaki kocsival megy Dublinból Newgrange felé, és Newgrange
feliratú táblát keres, hiába keresi: Brú na Boine felirat és egy csigavonal
látható a táblákon, amelyek a látogatóközpont felé mutatják az utat. Mi
megjártuk, tovább mentünk, mert Verő egyre várta a Newgrange feliratú
táblát, így egy kis csavarral, Slane felől közelítettük meg a halomsírokat.
De így legalább meg tudtuk mutatni, ha csak távolról is, a híres rock
koncertek színhelyét.)
Newgrange-ben, míg ők a halomsírral ismerkedtek, én az ajándékboltot bújtam,
Szt. Bridget keresztje után. Emesének ígértünk egyet, legyen egy igazi ír
nádkeresztje, ami majd a bejárati ajtója fölül vigyáz rá és a házára. Közben
találtam egy szépséges és roppant hasznos szakácskönyvet, Irish Heritage
Cookbook címmel, amit azóta is sűrűn forgatok. Nemcsak recepteket tartalmaz,
de le van benne írva, miért jelentős ez vagy az az étel, gyümölcs, húsféle
az írek számára, milyen ünnepeik vannak, amelyek étkezéssel kapcsolatosak,
mik a legjellegzetesebb ír fogások, melyek azok, amelyek világhírre tettek
szert. Azt hiszem, ebből a könyvből már bővíthetem a receptoldalt (khm,
remélem, nem csapnak le rám a jogdíj miatt :-))
A városnézést walkie-talkie-val csináltuk, amíg azok el nem romlottak. Rá
kellett jönnünk, hogy ezek a kis készülékek nem alkalmasak hosszas
folyamatos működésre. Így a fő terek és a György-korabeli lakóházak
bemutatása után elég sok épület mellett elhajtva nem tudtam elmesélni az
érdekességeket. Este kellemesen megvacsoráztunk az Elephant and Castle-ben,
a szokásos csirkeszárnyas, Cézár salátás összeállítást ajánlva Erikáéknak.
Azt hiszem, ízlett nekik az is, az egyéb megkóstolt kaják mellett.
Az egyedüli hiba az volt, hogy megpróbáltunk a városban ír táncot nézni egy
ismert helyen, az Arlington hotelben. Az alagsori helyiségben sötétség és
füllesztő meleg, a színpadon négy, középkorú úr poros popszámokat idézett,
és kissé részeg lányok mórikálták magukat a színpadon, a lámpák fényében.
Verő már az ajtóból visszafordult, azzal, majd otthon találkozunk, én
maradtam Erikáékkal, táncos műsorban reménykedve. Öt percig reménykedtünk,
aztán elindultunk haza, alig valamivel Verő után érkezve a házhoz. Arlington
hotel, leszerepeltél, de az is lehet, várni kellett volna, vagy megkérdezni
egyet a pincérek közül, mikor kezdődik az igazi műsor. A weboldalunkon csupa
szépet ígérnek (www.arlington.ie), Kart is oda vitte a mamáját, de arról nem
szólt, hogy mikor kezdődött a tánc...
Hétfő reggel én dolgozni mentem, Verő pedig elkísérte Erikáékat
Glendalough-ig, s ott vettek búcsút egymástól. Nem tudom, az országról
milyen véleményük alakult ki az itt töltött szűk egy hét alatt, kíváncsian
várom a beszámolót. De azt hiszem, tetszett nekik, legalábbis a mesélt
sztorikból ez derült ki számomra.
Július 28.
Esik. Vagyis szakad. Tegnap késő este optimistán kiteregettem a mosást, ma
reggel pedig esőre ébredtünk. Mintha november lenne, hűvös van, erős szél
fúj, s eső veri az ablakot. Harry mélyen behúzódott a dobozába, amin erős
elázás jelei mutatkoznak, de nem tudom kicserélni, mert – esik! S a párnája
is vizes már a szélénél. A hirtelen hideg miatt már arra is gondoltam, hogy
beveszem a muskátlit az udvarról, de végül hagytam, hadd szokja a hűvös
időt. Komor, felhős ég, alacsonyan szálló felhők, a hegyet nem is látni...
* * *
Májusban, amikor megkaptuk a házat, kicsit aggódtam, hogy kuporgatnunk kell,
mert számításaink szerint elég kevés pénz maradt volna a fizetésből, a magas
lakbér miatt. De az óta több mint megduplázódott a piaci bevételem, hála
Michelle rendeléseinek, szinte rendszeresen jöttek tortarendelések, és az
egyik cég, amelyiknek néha lektorálok, több kisebb munkát is adott. Szóval
remekül állunk, ahhoz képest, hogy mennyire aggódtam. Könyvekre is futotta,
vettem is párat (kis wish-list-em a hűtőszekrényen ékeskedik, még van rajta
pár kötet, de majd azokat is beszerzem, idővel. Ne legyünk telhetetlenek.)
Sikerült megrendelnem Zita barátnőmön keresztül a szép flanel
ágyneműkészleteket, így megszabadulhatunk majd az utolsó, másoktól
megörökölt régiségektől, s vadonatújban alhatunk. A régieket majd a
vendégszobában „vetem” be. Csak legyen, aki elhozza őket...
Jól vagyunk. Nagyon is. Néha fura eufória fog el, túlcsorduló hála, amiért
élünk, békében, nyugalomban, megvagyunk egymással és a jobbára a világgal
is. Legutóbb egy kora reggeli teregetés alkalmával tört rám ez az érzés.
Minden csendes volt, Harry a közelben mosakodott, az építkezésnél még nem
kezdték el a munkát, helikopter sem keringett a fejem felett (mostanság
sűrűn történik ez, talán felmérnek, vagy fotózzák a közeli út- és lakónegyed
építéseket). Teregettem a kora reggeli hűvösségben, béke volt, nyugalom, s
hirtelen olyan öröm tört rám – ez lenne a boldogság?
S nagyon szorítok, hogy ne történjen semmi. Mert mondják, egyszer fent,
egyszer lent.
* * *
Este szemnyitogató sorozatot nézünk a Channel 4-on, Supermarkets’ secrets
címmel. Szemnyitogató. Arról szól, hogyan lehetséges, hogy ennyire olcsó a
szupermarketekben kapható csirke, egyéb hús, mennyi só és zsír van az
egészségesnek kikiáltott készételekben... Vacsoráztunk közben, de csak
ímmel-ámmal rágtam, szörnyű volt. Beszéltük magunk közt, lehetséges, hogy az
ír szupermarketekben is ez van? Túl gyorsan, túlságosan nagyra növesztett
mellű csirkék, íztelen, csupa csont bárányszeletek? Vízzel megdolgozott,
tartósítószerrel telenyomott sertésszeletek? Csirkék, amelyek nem bírják el
saját súlyukat, mert a mellük annyira nehéz, hogy csak guggolnak egész nap,
s a lábuk bőrébe beleég saját trágyájuk? Mert guggoláson kívül mást amúgy
sem tudnak csinálni a szűk, hangárszerű lakhelyükön, ahol egy épületben
elvileg 28 000 madár lehet, de inkább több van?
Íziben eldöntöttük, hogy kerül, amibe kerül, de inkább a közeli hentes, Colm
Leavy boltjában fogunk vásárolni, csirkét pedig a piacon veszek. Stuff it,
az egészségem, az állat egészsége többet ér.
Július 29.
Az IRA bejelentette, hogy nem folytat többé fegyveres harcot, gyakorlatilag
beszüntet mindenféle erőszakos megmozdulást. Erre Susan csak annyit mondott
– s sokak éreznek ugyanígy -, hogy „hiszem, ha látom”. Magam is ezen a
véleményen vagyok. S kettőn áll a vásár, meddig bírják türelemmel és
visszavágás nélkül, ha a lojalisták csinálnak valamit? Ezt a harcot sajnos,
nem lehet így elintézni, de azért ez is valami. Talán ez egy újabb, ígéretes
fejezet lehet az északír konfliktus megoldásában, amihez a tyúkagyammal és
teljes politikai naivságommal nem tudok mi magyarázatot hozzáfűzni, bár
sokan kérdezték, miért is ölik egymást ott a népek? Írtak róla számos
könyvet komoly politikai elemzők, a könyvesboltokban ma is tucatnyi kötete
talál az, akit ez a téma érdekel.
Július 31.
Tegnap délután végre elállt az eső. Ma délutánra már sütögetett a nap, de
elég felhős volt az ég. 21 fok. S igen, most este 7-kor, nos, megint esik. S
terveink ellenére nem mentünk északra sem, aludtunk, olvastunk, tévéztünk
egész nap, éppen csak a boltba mentem el, újságért, minekutána rájöttem,
elég hülyén venné ki magát, ha felhívnám a kollégáimat, hogy ugyan már,
tegyenek nekem félre egy újságot... Inkább erőt vettem magamon,
kikászálódtam az ágyból, s elmentem a hétvégi olvasnivalóért. Egy igazi
lusta, lazsálós vasárnap volt.
Következő írás |