|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Augusztus 1.
Ma sem másztunk hegyet, bár terveztük, hanem későn keltünk, ha bank holiday,
akkor legyen lusta bank holiday. Aztán elmentünk bevásárolni az esti
sütéshez, és átültettem a koktélparadicsomomat egy nagy virágládába, mert a
cserepét már kinőtte. Melléültettem a piacon kíváncsiságból vett ananász
illatú zsályát is, remélem, a konyhaablak után nem fogja megkínozna a szabad
levegőn való létezés. Levettem a (végre) megszáradt ruhákat a szárítóról, de
inkább újra kimostam őket, mert a fehér törülközőn gyanús fekete szemcsék
voltak – mégsem olyan tiszta az ír eső, mint gondoltam. Pedig milyen finom
illatuk lett a ruháknak!
Este majdnem 7 óra, mire jött az sms, hogy mit kellene sütnöm. Addigra már
beleélem magam, hogy talán nem is lesz rendelés, a lusta napot lusta este
követi. De aztán az érdeklődő sms-emre befut a rendelés, jókora. Visszaírok,
hogy már csak a felét van időm megcsinálni, nem akarok este 11-ig a
konyhában raboskodni. Megegyezünk, hogy felét megcsinálom ma, felét holnap.
Deal!
Este folytatódott a szupermarketekről szóló dokumentumfilm, ezúttal a
tejről, gyümölcsről és húsfélékről volt szó. Mint kiderült, korántsem
olcsóbb a szupermarketben vásárolni, időt azt megtakaríthat az előre
elkészített étel, de cserébe tele van nyomva mindenféle tartósítószerrel,
hogy sokáig elálljon, stb. Túl hosszú volna taglalni, de nem volt egy
felemelő élmény bámulni a saját piszkukban álldogáló teheneket, akiknél
mindenféle tenyésztési fogással érték el, hogy megtöbbszörözzék
tejtermelésüket az olcsó tej érdekében. Remélem, az íreknél nem ez van, de
valahol bennem motoszkál a gyanú: ahol szupermarket uralja a piacot, ott
ilyenféle termelésre lehet számítani.
Augusztus 2.
Az uram átszellemült mosollyal ül a tévé előtt, és a frissen érkezett DVD-t
nézi: Európa Kiadó. Az a bizonyos koncert, amin ott volt Budapesten, tavaly,
egy hajón tartották. Nem szabad hozzá szólni, elmerül az emlékeiben.
Ma váratlanul jött szünet, lehet házimunkázni, Anna és Michelle üzentek,
hogy ma rosszul ment a bolt, nem kell megsütnöm a tegnapi rendelés második
adagját. Hurrá! Tegnap Anna írta, hogy a kávézó októbertől februárig bezár,
mert vendéglőt alakítanak ki a helyén, aminek Michelle lesz a managere. Hát,
akkor ugrott a jó kis sütibizniszem. Vagy esetleg előfordulhat, hogy
desszertnek való tortát majd tőlem rendel Michelle? Reménykedjünk.
A szomszéd szobából döngő basszusok hangzanak át, és enyhén remeg a fal. Az
uram a fiatalságát idézi :-)
Augusztus 3.
Michelle az imént hívott, hogy esetleg főznék-e levest a kávézónak. 5 litert
alkalmanként, különféléket, de egyelőre egyszerre csak egyet. Öööö. Végül
is, miért ne. A polcon már régóta ott az „Irish soups” című kötet, a piacon
nagy hasznát vettem eddig is. Az írek levesei egyszerűek, majdnem csak arról
szól a dolog, hogy meg kell tisztítani a zöldséget, darabokra vágni, és
összefőzni levesporral, némi borssal és sóval. Hát persze, hogy főznék neki.
Sütés közben elrotyog a platnin, s ha van valami, amivel további hírnévre
tehetek szert, miért is ne? :-)
Augusztus 6.
Romokban vagyok. Vagyis hát, inkább enyhe sajnálkozás tölt el. A hely, ahol
eddigi legromantikusabb (5.) házassági évfordulómat töltöttem 2003-ban (www.ardnamona.com)
eladó, nem fogadnak már több vendéget. Remek hely volt, a vacsora során az
amúgy közös ebédlőasztalnál szerencsére csak ketten voltunk, kézzel hímzett
szalvéta várt a terítéken, a kandallóban jókora farönkök és tőzegtéglák
parázslottak, jellegzetes illatuk betöltötte a szobát. A weboldalon
baloldalon látható nagy kádas fürdő volt a miénk, a szoba kényelmes volt,
noha a második éjszakát megzavarta egy ügybuzgón rágcsáló egér... A
tulajdonos felesége orosz, a szekrény tetején cirill betűs és angol könyvek
vegyesen, többek között Márai Sándor „A gyertyák csonkig égtek” regényének
Embers címmel az angol fordítása, valamint egy jókora kötet Berlin
felszabadításáról. A kert - vagy nevezzem inkább rododendron- és
bambuszerdőnek? - csöpögött a nedvességtől, a tóig le sem jutottunk, pedig
talán jó lett volna csónakázni. Pénteken későn indultunk el, a hatalmas
dugóban egy óráig tartott, míg eljutottunk az M50-esre, ami ide elvileg
tízpercnyire van. Valamikor este 10-kor értünk el a donegali házhoz.
Többszöri eltévedés után, mivel a weblapon adott útbaigazítás téves volt, a
vaksötétben telefonálgattam a tulajdonosnak, aki leírásomból próbálta
kibogozni, hol lehetünk. Végül csak odavergődtünk valahogy, a keskeny,
sövények, és falak szegélyezte útra egyszerre csak kiugrott egy borz,
Levente legnagyobb ámulatára, mert ő még sosem látott élőben borzot... Az
állat komótosan ügetett előttünk kicsit, aztán visszaugrott a sövény
védelmébe.
Régi metszetekkel dúsan díszített falak, a nappaliban tűz, recsegős padlók,
másnap délután leültem olvasgatni a szétrakott magazinokat, irodalmi
újságokat, könyveket, egyszerre megjelent egy hölgy, teát és friss süteményt
hozott tálcán... Lapozgattam egy könyvet, mely a régi nagyúri házak eltűnése
felett borongott, néha kinéztem a rododendron bokrok virágaira, a zöld
sokféle árnyalatára... Milyen szép ház, a bejárat elől a tóra látni, a
háziak öreg, fekete kutyája agyonrágott fadarabot pottyantott a lábam elé, s
éjjel az az ostoba egér, aki miatt sokáig álmatlanul meredtem a sötétbe, míg
Verő mellettem aludt, mert minek is aggódjon, egy akkorka kis dög miatt. A
hatalmas kád, amit azért rendesen kitöltöttünk ketten, néztünk, kifolyik-e a
hab, meddig tölthető, a forró víz szinte luxusszámba menő zubogása, amelyet
évek óta nem hallhattam, otthon csak zuhanyozni lehet...
Emlékszem, Verő még nem jött le a vacsorához, türelmetlenül, egyedül ültem
le a hatalmas az asztalhoz, ahová akkor este szerencsére nem vártak több
vendéget, noha még egy pár is volt rajtunk kívül a házban. Kintről kis
lámpák világították meg a ház frontját, a fény átvilágított a borostyánon,
néztem a falon lévő jókora tükör elé, a polcra állított szép, régi
gyertyatartókat, a csiszolt üveg szórta a halvány lámpafényt, megbámultam a
gondos terítéket, orromban a tőzegfüst illata... Muszáj volt bőgnöm egy
kicsit, muszáj volt végtelenül boldognak lenni egy kicsit. Aztán ettünk,
marhaszeletet, nagyot, zöldséget kaptunk hozzá és krumplit, de a többire már
nem emlékszem, csak a szalvétámra, amely áttetsző volt, és apró öltésekkel
varrták a közepére a hímzést magát.
S most eladó. Már egy fél éve láttam a hirdetést, akkor is belesajdult a
szívem, de akkor még volt vendégfogadás. Most már nincs. Valószínűleg soha
többet nem mentünk volna oda, annyi szép, meglátogatnivaló hely van még, de
így, hogy most már nem is mehetünk, nagyon sajnálom. Remélem, egy, a
növényeket rajongásig szerető, gondos ember veszi meg, aki ügyel majd rá, a
hangulatos berendezésre, az óriási kádra, és a sok rododendronra, a
járdaként lerakott rönkszeletekre, a süppedős gyepre, s remélhetőleg
megcsinálják a hepehupás behajtót is, rendesen. Valaki, akinek van rá 2.5
millió eurója, s még amennyi kell a felújításhoz.
Augusztus 7.
Anyagi helyzetünk továbbra is kielégítő, sőt, még tovább javult, most, hogy
így fellendült a sütibiznisz. Nem panaszkodhatunk. Ahogy írtam,
megengedhettünk magunknak pár könyvet, sőt, beszereztünk egy használt futont,
amin majd jól fog esni a lazsálás, amire egyelőre nincs időnk a sok meló
miatt. Verő kapott néhány új pólót, s új párnák kerültek az ülőgarnitúrára,
mert a háziúrtól és barátainktól örökölteket már elnyűttük, kaptam Nigellás
capuccino-készletet, míg Verő az autótisztításhoz való
porszívó-kiegészítőkkel ajándékozta meg magát. S ma olyan zabálást csaptunk
Anikóval délután, hogy csuda: vettünk finom sajtos, és kovászos kenyeret,
szeletelt sajtot, füstölt lazacot, hozzá egy kicsit túl édes spanyol bort,
került mellé újhagyma, német ecetes ubi, ropogós „cos” saláta (hogyan hívják
azt magyarul?), skót sózott vaj és darált húsgömbbe sült tojás. A
Discovery-n néztünk „Hogyan készül?” műsorokat, kacarásztunk, téptük a
kenyeret, semmiségekről és a carpirinha nevű ital káros hatásairól, valamint
Anikó készülő Nagy Utazásáról (Argentína) beszélgettünk, és úgy általában
nagyon jól éreztük magunkat. Anikó elmesélte, milyen fura kérésekkel és
igényekkel kell megküzdenie a repülőjegy rendeléskor, miket kérdeznek a
kuncsaftok, s miket kell rá válaszolnia az előírások szerint. Odakint
ragyogó idő volt, a macska elnyúlva napozott a betonon, béke és nyugalom...
Az ablaktisztítás ugyan elmaradt, de helyette jót ettünk. Aztán Anikó és
Verő elnyúltak a fotelekben, Európa Kiadó DVD-t hallgattak, én kisütöttem a
fasírtokat másnapra... Vasárnap délutáni idill, Dublin, 2005 nyara. Hála az
Égnek és igen kemény munkánknak, nincs panaszra okunk. Lekopogom!
Augusztus 16.
Feriék alighanem hamarosan el fogják hagyni Írországot. Az olasz
tulajdonosnak elege lett az írek henyéléséből, eladja a birtokot, s Feriéket
átinvitálta egyik olasz birtokára, Vecchio-ba. Feri hamarosan utazik
Alizzal, megnézni az új helyet. Lányuk, Kisaliz marad, elvégzi az Irish
National Stud bentlakásos iskoláját, mert az igen jó ajánló, akármilyen
lovas munkába is fog később, Annus azonban majd az olaszoknál fog iskolába
járni...
Már vevő is van a birtokra, egy amerikai, remélhetőleg neki több szerencséje
lesz a helyi munkásokkal, de talán jobban tenné, ha hozná az embereit is.
Nagyon örülök Feriék szerencséjének! Csak ne lenne olyan messze
Olaszország... Nem fogom bizony sűrűn élvezni Aliz finom főztjét! Hiányozni
fognak. Ízes beszédük, a remek társaságuk, bizony, messze lesznek, de talán
egyszer, hazafelé autózva, oda is ellátogathatunk. Már invitáltak.
Ma egyébként utálatos egy nap volt a boltban. Két problémás vevő, és a sok
problémátlan, akit kiszolgáltunk. Úgy eltűnt a kenyerekre, rollokra kent 2.5
kiló vaj, mint a csuda. Ezt a mennyiséget mind szendvicsekre használtuk fel.
Hogy húzós nap volt, s nem csak én éreztem annak, arra bizonyíték, hogy még
Rose is sokallta a vevők számát. Fél ötkor úgy jöttem el, hogy a sütőket
csak kitöröltem nedves papírtörlővel a rendes kimosás helyett, egyszerűen
nem maradt rá idő. Az ebédidő fél egytől fél háromig tartott, kettőtől már
egyedül szolgáltam ki, úgy eltűntek a baguettek a polcról, mint a huzat, s
csak nem fértem a sütőhöz, hogy gyorsan újabbakat süssek.
Apropó, új kolléganőm van: Maria Smulá, Lettországból, egyébként orosz. Ha
jegyzetel, oroszul teszi, de beszél angolul, lettül is. 21 éves lesz,
egyetemista, egyetemi évei közben van egy év ún. gap year-je, amikor
megszakítva tanulmányait azt csinál, amit akar. A pénzkeresés és a
nyelvtanulás mellett döntött. Szokatlan előrelátással Rose őt vette fel,
egyenesen Lettországból, egy ügynökségen keresztül, hogy minket
helyettesítsen, ha szabadságon vagyunk. Amúgy Maria a pénztárnál fog
dolgozni. Így nyugodt lélekkel utazom majd Új-Zélandra (kopp-kopp), nem gond
az egyhónapos szabadság, s mellettem és Susan mellett is lesz valaki, ha
Agata megy szabadságra. Hurrá!
Az uram utána nézett a repülőjegyeknek Új-Zélandra. Először nem kaptam
levegőt, majd géphez ültem, mondván, biztos van olcsóbb is. Én kis naiv. Az
az ország nem csak messze van, de drága az odajutás is. Azt hiszem, nem fog
ártani, ha kicsit megpróbálok többet sütni Karácsony táján, mert a
félretehető pénzünk nagyobbik részét a repjegy fogja elvinni.
Augusztus 17.
Ma megtudtam, hogy mi is az az épület, ami - az amúgy privát kézben lévő –
Powerscourt birtokon épül. Már korábban is nézegettük a Sugarloaf
(Cukorsüveg) hegyre néző fémvázat, a behajtóról, ami az épülethez és a
kertészethez vezet, éppen rálátni az építkezésre, s arra gondoltunk,
alighanem lakótömb lesz, de nem. A Ritz-Carlton szállodalánc épít ott
szállodát, nem is akármilyet, hanem méregdrága szállóhelyet, félköríves nagy
épületet, 120 millió euróért. Az újságban számítógép készítette kép volt
látható, hosszas lelkendezés, hogy mi mindent élvezhetnek majd a szálloda
lakói Slazenger-ék birtokán. Akik nyilván nem akárkik lesznek, mert egyetlen
éjszaka az elnöki lakosztályban (reggeli nélkül) háromezer euróba kerül. S
egy ilyen drága szállást nem engedheti meg magának az egyszerű ember, az
biztos.
Ebből a pénzből éppen el tudunk repülni ketten Új-Zélandra.
Augusztus 19.
Anyámék 40. házassági évfordulója. Ami azt jelenti, hogy én 39 éves leszek
az idén. Jajj! A minap ráálltam a mérlegre, aztán le is léptem róla, hogy
hitetlenkedve újra fellépjek rá. Micsoda? 54 kiló? Valaha 44-45 volt a
versenysúlyom, no igen, 20 éves koromban. Fogyni kellene.
Augusztus 23.
Ma hosszú cikk a magyar fogorvosokról az Irish Independent-ben. Kicsit
savanyú a szőlő-hangulatú írás. Árakkal bizonyítják, hogy érdemesebb
Magyarországra (vagy Észak-Írországba) menni fogorvoshoz, de ugyanakkor
egyfolytában azokat a veszélyeket hangoztatják, amelyek külföldi kezelés
során érik-érhetik az embert. Két nyilatkozó volt a cikkben, mindkettő
megelégedéssel beszélt a magyarországi kezeléséről. Egy bizonyos Kreatív
Klinikát emlegettek a cikkben: www.kreativde.ie
Augusztus 25.
Reggel rohanás a városba, bevinni az extra levest Michelle-nek, amit előző
este rendelt (Levente segített krumplit pucolni, így másfél óra alatt készen
is lettem, sőt, még egy heti bevásárlás is belefért munka után). Aztán
kínosan lassú autózás a reggeli forgalomtól eltömött utakon a belvárosba,
egyfolytában kérdezem Verőt, ugye nem baj, ugye nem fog elkésni... A Kitchen
Complement még zárva, addig átrohanok egy könyvesboltba, megvenni Márai
Vendégjáték Bolzano-ban könyvét, Annának ajándékba. Legnagyobb bosszúságomra
keményfedelű kiadás már nem volt, vettem egy puhafedelűt, majd megkapja az
én példányomat, és pedig megtartom ezt a kisalakú, nem túl mutatós olcsót.
Egye fene!
Aztán vissza a Kitchen Complement-be, ahol végre kedvesek és segítőkészek
voltak, ott megvettem az ételfestékeket és a tortaalátétet Anna és Caít
születésnapi tortájához, futólag megnéztem a vaskos, vasból készült
griddle-ket (mi ez magyarul?), ami steak sütéshez majdnem nélkülözhetetlen.
Árat nem láttam rajtuk, de talán jobb is. Utána haza, majd be a Londisba,
megcsinálni a rendelést hétvégére. Az utóbbi hetekben Jenny és Ellen szinte
állandóan elszúrták a rendelést, így egyszer nem bírtam tovább, s
felajánlottam, inkább bejövök a szabadnapomon, s megcsinálom ezt a pár
percet igénylő munkát, de így legalább biztos leszek, hogy minden lesz
hétvégére.
Apropó, esik. Pedig itt vannak a Barakások, jó volna, ha szép idejük lenne.
Jövő csütörtökön városnézés, sütit is ígértem, lóheréset, birkásat. Kedd
este Laragh-ban összefutottunk Cini-vel, most már szinte hagyományosan a
Wicklow Heather nevű étteremben, ahol ismét jaj, de jót ettünk! Gyors volt a
kiszolgálás, jó kedélyű pincérlányt kaptunk, gyorsan és szinte csicseregve
szolgált ki bennünket. Cini mutatott norvégiai útjáról képeket,
beszélgettünk arról, miként képzeli a jövőt, új üzleti vállalkozásba akar
kezdeni a munka mellett. Sokat dolgoznak Csillával, a házuk felújításával
nem haladnak, annyi a munka.
* * *
Amúgy a szombat esti születésnapi parti jól sikerült, Anna beszámolója
szerint. Alig nyolc után érkeztem, ő már pár barátnőjével, barátjával ült a
kocsma egy félreeső részében. Átadtam az ajándékot, széket kerítettek alám,
s a zavaromat oldandó, gyorsan elmentem sörért. Mindegyikük legalább egy
tízessel fiatalabb volt nálam. Többen gratuláltak a sütikhez, az egyik lányt
pohárköszöntőt javasolt, gyorsan ittak egyet a tortakészítő egészségére.
Amikor már nem lehetett tovább orromat a pintes pohárba dugva ülni, beszédbe
elegyedtem a mellettem ülő szőke, vékony leányzóval, kiderült, hogy ő
Jessica, s már találkoztunk: a kávézóban, Michelle-nek dolgozik. Az este
folyamán csak vele és a barátjával Sean-nal beszélgettem, mégpedig üvöltve,
mert az első félóra után a kocsma - hipp-hopp - bárhangulatot öltött,
kicserélődött a vendégsereg, a korábban Annának lelkesen Happy Birthday-t
eléneklő negyvenes-ötvenes férfitársaság eltűnt, s megjelentek a fiatalok,
jöttek mulatni. Szinte egymás arcába hajolva, rekedten üvöltve lehetette
csak „beszélgetni”. Szóba került az Internet, a férjem, a számgépes játékok,
a piac, a férfiak öltözése, a vevők kiszolgálása, az ezzel kapcsolatos
élményeink, amin átmentünk Jessicá-val, és a mélytengeri halászat, amit Sean
űz a haverjaival. Közben kis falatkákat ettünk, Anna még délelőtt egy csomó
kaját vett a piacon, azokat szolgálta fel, ízlésesen, jókora tányérokon.
A társalgás során egyszerre csak rádöbbentem, hogy valami félelmetesen
vidékies akcentussal beszélek (kiabálok) Jessicá-nak, tág magánhangzókkal,
beszédemet „like”-okkal, „you know”-kal megtűzdelve, szörnyű. Mint egy
culchie, egy igazi városba szakadt. Gyorsan befejeztem a mondatot, és a
sörivásba menekültem. De annyira rám ragadt a mindennapok során, oda kell
figyelni, ha nem akarok így beszélni, de ha elkap a gépszíj, akkor sajnos,
ez az, ami a számon kijön. :-((
Még egy kínos élményem volt. Nő létemre táska nélkül mentem le az alagsorba,
a WC-be, s legnagyobb megdöbbenésemre, egy fekete lány aludt karjára borulva
a mosdóknál. Gyorsan felkapta a fejét, amikor beléptem, én kínosan
vigyorogtam, s amikor kezet mostam, megkérdeztem tőle, hogy van, hosszú nap
volt, biztos fáradt. S közben utáltam az egészet, mert arra gondoltam, talán
azt hiszi, nyájasan le akarok ereszkedni hozzá, vagy valami hasonló. (Mint
az ír vendégek, akik arcukon kedvesnek tűnő mosollyal kérdezik a láthatóan
külföldi felszolgálót, hogy tetszik-e neki Írország, miközben a válasz a
legkevésbé érdekli őket.) Nem volt az arcára írva, mit gondol, mert csak
mosolygott, és WC-papírt tekert le, hogy megszáríthassam a kezem. Nálam
pedig egy fillér sem volt, hogy odaadjam. Hallottam, hogy ilyen munka is
létezik, ott ülni a női WC-ben, papírt nyújtani, akkor is, ha ott a
kézszárító a falon, olcsó parfümöt szórni a hölgyre, ha kéri, adni egy
mentolos cukrot, frissítésül, vagy eldobható fésűt, apróságokat, mindezt
csekély borravaló reményében. A kocsma nyilván első osztályú, kultúrált
szórakozó helyként hirdetheti magát, ő pedig keres valamennyi pénzt a
minimálbére mellé, már ha eléri a fizetése a minimálbért. Nem tudom, ki hogy
van vele, én rémesen zavarba ejtőnek találtam az egészet. S mint kiderült,
nem voltam ezzel egyedül. Anna szintén zavarba jött a lány látványától,
egyáltalán attól, hogy ilyen munkakör létezik, és valaki elvállalja... Pedig
ő többet jár bulizni ilyen helyekre! Az est végeztével az utolsó szelet
tortát becsomagolva levitte a lánynak, s a széles, hálás mosolyától – mint
később mondta – sokáig igen rosszul érezte magát. A munka nem szégyen,
legyen az bármilyen munka, de mégis, én igen kínosan éreztem magam ennek az
embernek a jelenlététől a WC-ben, s nem a bőre színe miatt.
10 felé telefonáltam Verőnek, jöjjön értem. Elbúcsúztam az ünnepelttől,
kiálltam a közeli buszmegállóba, amíg rá vártam, aztán hazáig meséltem neki
az élményeimet. Sosem leszek már bulizós, az biztos.
Augusztus 30.
Tűkön „ültem” ma egész nap, mert alaposan besűrűsödött az élet, minden napra
szoros az időbeosztásom. Tegnap a sütés, majd Zsóka elé mentünk ki a
reptérre, s vittük Kildare-be. Aztán ma elvileg lett volna némi kis
lektorálnivaló. Ami nem jött. Mail az illetékesnek, kedves válasz, találtak
valaki mást, a meló sürgős volt ugyanis, nem bírtak rám várni. Azt hittem,
szívrohamot kapok, ennyi odafigyelést tapasztalván. Azt, hogy nem érek rá
kedd estig, már a múlt héten megírtam neki. Erre nem jött válasz. Kedvesen
visszaírtam, hogy jaj de jó, hogy talált valaki mást, de legközelebb ezt
tudassa velem, hogy a saját busy schedule-ömet akkor a szerint tervezhessem,
yours truly.
Némelyik cég kb. olyan tisztelettel, és odaadással kezel (nemcsak engem,
ahogy hallom, ez a bevett szokás), mint egy darab szemetet. Puffogok,
szokatlan nekem ez, aztán Verő sokadszor is elmagyarázza, hogy csak egy
resource vagyok, nehogymá’ lelki masszázst is várjak a munka mellé.
(Emlékszem, amikor ifjú koromban azt kértem a főnökömtől, hadd hozzam előre
a munkaidőm kezdetét 15 perccel, hogy délután 15 perccel előbb elmehessek,
mert csak így férek be az angoltanáromhoz órára. „Minek egy műszaki
rajzolónak az angol?” –kérdezte, na, akkor éreztem magam életemben először
olyan kis darab izének, amit hord a szél.) Minden, mindig sürgős, nem
várhat, de amikor fizetni kell, akkor elülnek rajta. Az nem sürgős. Volt,
hogy több hónapig üldöztem a megbízót, mire sikerült a pénzt kivasalni
belőlük, de még annyit sem írtak, hogy bocs. S most ugyanez a cég, igaz,
annak egy másik embere felejt el értesíteni, hogy ne álljak haptákba, ne
tervezzek, mert másé a meló.
Love you all. Akkor hát megyek sütitésztát keverni, aprósüti lesz belőle a
Barakásoknak. Aztán meghívókat írok a piacosoknak, talán belefér még egy kis
vasalás, és aztán vacsora... S ma már lemondtam egy tortarendelést,
Michelle-nek, nem tudom, mit gondol rólam, de holnap reggelre kérte. Annyira
azért nem vagyok ügybuzgó...
* * *
Kis színesként elmesélném, hogy miféle szórólapok és kéretlen értesítők
érkeznek hozzánk, a postás vagy egyéb kézbesítők jóvoltából. Az elmúlt
másfél hét termése:
- Meghívó, egy állatorvostól, melyben kis kedvencünknek ingyenes
egészségügyi felülvizsgálatot ígér (Cherrywood Veterinary Hospital).
- Fejlődő országok árváinak javára, használt ruhát gyűjtő névtelen cég
értesít gyűjtési napról (csak zacskózzam be a ruhákat, majd ők elviszik az
ajtó elől.) Ilyenből minden héten jön egy-kettő.
- Southside People nevű ingyenes újság a déli városrészbelieknek.
- Ballance (sic), a helyi fodrászat értesít ajánlatairól.
- UTRavel - UDecide – ingyenes utazási magazin a UTRavel cégtől.
- A Southside People, ezúttal egy második példányban. Valakik átfedéssel
dolgoznak, ha terítésről van szó...
- Úszásoktatás gyermekeknek, egy északi városrészbeli uszoda hirdetése.
- Irish Cancer Society értesít, hogy használt tárgyakat, ruhákat gyűjt.
- Ugyanerről értesít a „2nd Time Around” jótékonysági használtcikk
kereskedés.
- East Coast nevű taxicég hirdetése.
- Travellerek cetlije, amiben használt tárgyak gyűjtéséről értesítenek.
- Newpark központ esti kurzusairól lista és jelentkezési lap.
- Fifty Three Degrees North nevű sport- és turistabolt értesítője, a The
Park nevű komplexumban lévő boltjuk megnyitójáról.
- Beacon South Quarter, Sandyford nevű vendéglő-hotel-kórház-lakónegyed
komplexum (ez mind, így együtt) értesít ebédidőben tartandó kulturális
műsorairól. (Sejthető, hogy ezt nem nekem találták ki, alighanem a közeli
ipartelep dolgozóit akarják odacsábítani, ebédre, kis kulturálódásra.).
- St. Tiernan Közösségi iskola esti kurzusairól értesít.
- Puddleducks – bölcsőde és Montessori iskola hirdeti a még betöltheti
helyeit.
- Herman’s fodrászat ajánlkozik.
- Névtelen cég szegény fiatalok megsegítésére gyűjt(ene) használt ruhákat.
- Mountplesant Lawn Tennis Club ajánl tagságot, ezúttal csak 399 euróért.
- Bel-Air Dry Cleaners vasaló és ruhatisztító szolgálata ajánlkozik.
S ez mind, úgy ahogy van, menet a zöld kukába, s majd hónap végén elviszik.
Micsoda pazarlás! Eddig az elmúlt évben egyetlen-egyszer vettem hasznát
ilyen kéretlenül érkező hirdetésnek, mégpedig a napokban, amikor a Dundrum
bevásárlóközpontban lévő egyik bolttól jött prospektus, árajánlatokkal. A
boltot széles ívben kerülni kell, neve az van, mert minőségi holmikat is
árul, de valami bolond áron. A „most olcsóbb” ajánlott edény ára azonban
feltűnően vonzó volt, meg is vettük, miután felbosszantottam magam, mert az
alig egy éve vett Tesco-s sütőedényemről mosogatás közben centis darabokban
vált le a „teflon” bevonat. Kapóra jött az ajánlatuk, szép is a sütőedény a
hozzá tartozó ráccsal, amire pont passzol a sütni való csirke vagy sonka. De
érdekes módon nem annyi volt, mint a prospektusban, hanem több, még jó, hogy
megbízható a minőség, tehát nem mentünk vissza panaszkodni, így is jól
jártunk. Amúgy minden, de _minden_ 10-20 euróval drágább, mint máshol, csak
azért, mert ott vesszük. Na de kapunk hozzá fekete papírtáskát logóval! A
bolondnak is megéri!
Következő írás |