Írországi információk és élmények - magyarul |
|
|
Alien – a homemaker November 4.
Valamint félreüthettem, mert a weblapunk címe helyett a ránk utaló linkek sora jött fel. Ha már így esett, kíváncsiságból megnéztem, miféle oldalakra vagyunk belinkelve, s legnagyobb megdöbbenésemre, egy Cahir-ról szóló oldalon megtaláltam azt a képet, amit sógornőm készített pár éve a Swiss Cottage-ről. Szerepel a mi fotóink között, a weboldalon. Íme, a link.
Forrás nincs megnevezve. Amúgy meglepően sok helyre vagyunk belinkelve, de az a fura, hogy senki nem írt, hogy na, feltennélek titeket, csak ott a link, és kész. Nem gond, nem bánom. Mi mindenkitől kérünk engedélyt a linkeléshez. Csak egy mail...
* * *
Amúgy jelentem, beköltöztünk. Bray-i lakosok lettünk. Már csak a kertben lévő virágaimat kell áthozni az itteni kiskertbe, s akkor végleg elszakadtunk Sandyford-tól (kis sóhaj). Vidéki vagyok, Wicklow megyei, culchie jackeen helyett. Juhé.
Egyelőre a nappaliban káosz, de már van benne rendszer. A hálószobánk oké, néhány extra szennyeskosár van még, amit el kellene helyezni. Ruháink elosztva a szekrényekben. Vasalnivaló rengeteg. A számítógép/vendégszobában a számítógép sarka rendben, gép működik. Amúgy a vendégágy felállítva a fal mellé (amin sajnos, nedves folt, hála a túlsó, elemeknek kitett oldalán elhelyezkedő hibás esővíz elvezetőnek (tudok ám fogalmazni, ugye?) A maradék helyen könyvekkel tömött dobozok. Ezekből jutott bőven a nappalit a hálókkal, fürdővel összekötő folyosóra is. A fürdőszoba szintén berendezve, dolgaink a kád melletti pofás szekrényben, el- és beosztva. A konyha is már használható, a rengeteg cucc itt-ott bezsúfolva a polcokon, fiókokban. Éppen ma produkáltam nem olyan csendes idegbajt, mert a „kamrának” nevezhető tárolóból behoztam egy almás torta sütéséhez szükséges dolgokat, már mindent kikészítettem, amikor nem találtam a sütőport. Vad keresés. Végül feladtam, morogva mindent visszahurcoltam a kamrába, mire eszembe jutott, hogy a sütőpor az egyik fiókban van... Vagyis a „helyén”. Visszahurc, eközben az Ede által itt hagyott egyik szeszes üveg eltörése – valami iszonyatos szeszszag vad elterjedése, majd romok feltakarítása. A padlózatlan/kövezetlen kamra padlója beitta a szeszt, aki oda beszagol, azonnali véleményt alkothat rólunk, s ezért nem tudom elítélni! Amúgy is, ott van az a töményből álló gyűjtemény, amit Ede hagyott ránk, úgy mintegy 3 évig nem kell töményre költenem, de inkább öt...
A gyűjteményt magyar borokkal és whisk(e)y-kkel szaporítottuk, a borokat anyósomék hozták :-)
Vak-tyúk-is-talál-szemet módszerrel kitapasztaltam a mosógépet és a sütőt. Ez utóbbiban most csirke sül, és tegnap este Daphne-nak sütöttem benne pár süteményt, a lánya születésnapjára. De azért nem fog megártani, ha elolvasom a használati utasítást... Azt már tudom, hogy diszkréten csönget a sütés végeztével, nem olyan erőszakosan csipog, mint a másik sütő. Ott Sandyford-ban.
A nappaliban az ablakbeugróban egy fotel áll, megpakolva Ede válófélben lévő ismerősének holmijaival, amiket Edétől vett meg. Ede ex-barátnőjének néhány holmija - közös életük idejéből - szintén dobozolva a nappali egyik sarkát elfoglaló jókora üveges szekrény előtt trónol, ebben a szekrényben tartom a stafirungnak sem utolsó pohárgyűjteményemet. (Egy időben tokeneket gyűjtve szép üvegpoharakhoz lehetett jutni jutányos áron, konyakos, vörösboros poharakhoz, nem beszélve a pintes és fehérboros poharainkról :-) Nagyim szíve örülne, ha látná.) A poharak jól jönnek majd a tömények stílszerű elfogyasztásához :-)
Félelmetes mennyiségű holmit vitt el az uram az Oxfam charity shopjába, másodszorra már örömmel fogadták (Á, maga az?! Jöjjön, csak jöjjön!), és egy darab paplanhuzat kivételével mindent átvettek tőle :-) Néhány hasznos konyhai holmit Dzsuszti-nak szánok, akinek blogját rendszeresen olvasom, s akinek ugyanolyan fehér macsekja van, mint az én Possum-om. Személyesen még nem találkoztunk, de e-mailben igen szimpatikus, és milyen is lehetne az, aki felvállalja 3 vadászgörény, és egy macska kihozatalát és az akörüli hercehurcát?! Kíváncsian várom a személyes találkozást.
Fura volt Ede holmijait pakolni, mintha leskelődtem volna valaki után. Személyes emlékek kerültek elő eldugott zugokból. Néhány elfeledett ruhadarab. Közös utazásaik útikönyvei, csupa forró éghajlatú országból, ezekkel az Oxfam-ot boldogítottam, sosem megyünk ilyen helyekre. Kiselejteztem néhány öreg evőeszközt, fakanalat, megszokott darabjaink keveredve az övéivel az evőeszközös fiókban...
Fura, na. Botond – legjobb barát, aki mindig megfontolt, és azonnal segít, ha kell, most például apósomék elromlott számgépét bűvöli -, kérdezte, milyen most, hogy lábunkat a property ladder-re helyeztük. Túl sok doboz volt/van körülöttem ahhoz, hogy ez eszembe jusson. De mostantól nem lakbér az, amit fizetünk, hanem befektetés!
Majd ha lesz energiám, leírom, milyen helyen lakunk. A polcokat, a dögnehéz tévét mozgató költöztető itt lakik a sarkon, azt mondta, very quiet, very nice. Nincsenek futkosó kölykök, néhány tipegő bébit láttunk csak, óriási megkönnyebbülés. Egyetlen furcsaság, hogy a sarki lakásban lakik az az ír fickó, akinek magyar felesége van, és aki nem egészen megfontolt hozzászólásaival fel szokta bőszíteni a HCSI levlistájának magyar tagjait... S aki ennek a telepnek a lakóbizottsági levlistáját tartja szemmel... Jajj!
November 6.
A lakásban még minden nagyon új nekünk, térdünkön, könyökünkön itt-ott zöld foltok. Valamint az orromon, mert kivettem a szekrényből egy tányért, s a másik, amelyik ebben a tányérban lapult, kirepült belőle, és jól orrcsonton vágott. Lassan jövünk rá, hogy itt aztán óvatosabban kell mozogni, nem lehet csak úgy megperdíteni a szárítóállványt, és a konyhában, ha ketten vagyunk bent, enyhe klausztrofóbia vesz rajtam erőt.
Jóval kisebb hely, ugye, mint egy négyhálós ház.
Elhoztuk a kerti növényeket is, a szebbeket a ház elé, az előkertünkbe raktam, a többit a hátsóba. Ez az előkert rém fura találmány. A nappaliból van egy kijárat az utcára, vagyis az előkertbe. Vagyis a nappaliból van egy méterszer-méterhússzoros kiugró, ablakok, abból az egyik ajtóként is funkcionál. Semmire sem jó kiugró, de biztosítja a nappali megvilágítását. Az előkert egy kis beültetett rész, ahonnan három lépcső vezet a járdaszintjére. Érdekes. Az „ablakon” keresztül aligha fogunk kijárni, de ez a kis előkert, ami alig-alig érzik privátnak, arra jó, hogy néhány nagy cserepes növényt lehessen ott tárolni, hogy élvezhessék a délelőtti napfényt.
November 13.
Idézek egy ismerősnek küldött mai levelemből: „én ma tömegközlekedtem, ez a legfrissebb élményem: munkahelyről 20 perc a buszmegállóba gyalog. Buszon 1 ó 40 perc, majd séta haza, szerető (aggódó) férj kezét markolva, aki elém jött, és aki ma nem tudott engem a LUAS-végállomásnál begyűjteni, mert fejtágított. Ezért a busz.
Muszáj lesz megtanulnom vezetni... Még pár ilyen buszút, s minden félelmemet leküzdöm a vezetéssel szemben.
Ja, és nem volt fűtés a buszon, dideregve ültem. 1.90-et fizettem ezért az élményért, cserébe sosem látott városrészeket láttam, és számos dugót.”
Mit fűzzek még hozzá? Az utolsó félórában már tekergettem a fejem, hogy hol van nyitva ablak, hol húz be a hideg. Sehol, eleve hideg volt a felső szinten (hm, nem felfelé száll a meleg?). Vacogtam kegyetlenül. Könyv sem volt nálam, így bámészkodtam, mit vadulnak az autósok, s rengetegszer akaratlanul is megfeszültem, s vártam, hogy most aztán biztos nekimegy a busz a mellettünk lévő kocsinak – ijesztően közel navigált a sofőr.
Nem volt nagy élmény, szívesen kihagytam volna. Legközelebb felszerelem magam könyvvel, kütyüvel, 3 napra való hideg élelemmel. Az biztos!
* * *
Múlt szombaton nemrég ide költözött magyarokhoz mentünk, a feleslegessé vált konyhai dolgokat vittük el nekik. Julcsi és Attila. Róluk több Julcsi (vagyis Dzsuszti) blogjából-weboldaláról tudható meg (http://dzsuszti.freeweb.hu/).
* * *
Ma megjelent rólunk, nem, bocsánat, a kávézóról és a főnökömről egy áradozó ismertetés. Jól elszúrták, a kávézó előtti asztalokat fotózták le, sehol egy vendég... Főnököm reciklálásért, bio ételekért és a sütésért való rajongása kiemelve (khm), volt benne annyi emberség, hogy megjegyezte, inkább az én sütés iránti rajongásomat kellett volna megemlíteniük. Nem szóltam, nem mondtam, hogy jaj Michelle, I am just a lowly resource, because I am not.
Szombatra csokoládétortából egy kukásautót kell produkálnom. Igen, kukás autót. Csütörtökre pedig 60-60 gyömbéres hóembert és embert. A mézeskalács hópelyhek szépen fogytak, ma is rájuk csodálkoztak többen is. Valamint bejött egy igen sápadt arcú, halk, kicsike öregasszony, alig látszott ki a pult mögül, vett magának egy citromos szeletet, valószínűleg nem először, mert odasúgta Coralie-nak: „Olyan finom ám...” Összevigyorogtunk Michelle-lel, az ilyesmi nekem rémesen jól esik...
Maire-nek említettem sikeres karácsonyi torta-kedvencemet, a piros alapon zöld relief karácsonyfás tortát. „Jó, olyat kérek” - így ő. Milyen ízű, részletes leírás, nem érdekelte, tetszett neki a terv. A legújabb Good Food-ban is van egy pazar ötlet, valamint „ellopták” az egyik, 2 évvel ezelőtti ötletemet: Snowman in the garden címmel. Az enyém Snowman in the rockery volt, egy marcipán hóember, kis fenyőággal a kezében, körülötte barna cukortömbök...
November 19.
Odakint ítéletidő tombol, szakad, vagy esik, aztán megint szakad, erős szél kevergeti az ajtóbeugróban meggyűlő leveleket, Csirke azokat nézi az ablakon át, és halkan csicseregve nekik énekel. Először hallat ilyen hangot, kivételesen nem sikoltoz, rikácsol, hanem csicsereg. Ahogy azt egy rendes Csirkének illik.
A telepre bevezető út fáit igen hajlítgatja ide-oda a szél, a kertünk végével szomszédos kert fáinak leveleit marokszám tépi le, néha egy-egy aranysárga csapat száll el a tenger felé.
Botond, első szállóvendégünk ma utazott el szűk egy hetes ittlét után. V. szabadságon volt, tudtak együtt menni vásárolni, sétálni, kocsit nézni. Hétvégén pedig már én is csatlakoztam, tegnap pl. Greystones kikötőjében nosztalgiáztunk, s ezt a Beach House kocsmában sörözéssel koronáztuk meg. Botond talált a neten pár fotót a házról, ahol lakunk, lakásalaprajz is van, kis eltérésekkel olyan, mint a miénk, lehet majd mit küldeni a szülőknek. Továbbra is szűk nekem a konyha, az imént elléptem a mosogatótól, hogy ne csapjon rám az Őrnagy Úr keverőedényét áztató melegvíz, elfeledkeztem a hűlőben lévő, kinyitott sütőről, és szépen belehátráltam a vádlimmal a szúrós sarkú sütőajtóba. Juj. Mivel estére elég fáradt voltam, nem én főztem, hanem a környékbeli vendéglőket próbálgattuk, legtöbbször sikerrel...
(Csing, mondta a mikró. Csirke azonnal válaszolt neki.)
... bár az olasz vendéglő nagyot bukott a szememben. Botond vitt el oda minket pár éve először, múltkor, költözés közben is odamentünk vasárnapi ebédre, a kaja jó volt, de a spagettim iszonyatosan sós volt, szóltam is érte. Most a tenger gyümölcsei spagetti kagylói voltak nyersek, egy darabig reménykedtem, hogy biztos csak egy-kettő az, de sajnos, nem. Enyhén szólva is durva nyerskagyló-íz maradt a számban, fújj, ügettem vacsora után fogat mosni. Rögvest nyitás után érkeztünk, talán sietett a szakács a kajával, nem tudom, de legközelebb más eszem. A fiúknak ízlett a kaja, a bor remek volt, V. szerint az történhetett, hogy egy titkos ablakon át a szakács szemmel tartja a vendégeket, s megismerte azt az akadékoskodó magyart, aki a múltkor nyafogott a sós spagetti miatt...
A telepről még: jobbára bérelt lakások, sok a kínai (állítólag szeretik Bray-t a tenger közelsége miatt), és az egyéb külföldi. Rend van, nincs szemét, de azért az ajtóbeugrónál a szél miatt meggyűlnek a levelek, néha egy-egy crisp-es zacskó is keveredik közéjük, vagy a gyepről üres sörös dobozt szedünk össze. A levelek idővel majd a komposztba kerülnek, a zacskókat berakom a szemetesbe. A reciklálás úgy tűnik, működik, a nagy kukákat rendszeresen ürítik. Nemrég kaptunk egy levelet a helyi „tanácstól”, hogy a telep eddigi kezelését, ápolását intéző cégtől átveszik a Headlands-et, de ez mivel fog járni, arról nem szólt a fáma. Kinek fizetjük ezek után a fenntartási díjat? Mindenkinek saját kukája lesz? Hová tesszük?
A kora reggeli indulás most már teljes sötétben történik, 6.25-kor (5.25-kor kelek), de azért vannak mások is, akik ilyenkor indulnak munkába, mindig látunk két srácot a buszmegálló felé ballagni. Egyik reggel, amint félálomban cipeltem ki a cuccaimat a kocsihoz, egy biciklis alak elsuhanóban jó reggelt kívánt. Meg tudtam volna ölelni érte. V. az elmúlt két hétben minden nap bevitt, csak hazafelé LUAS-oztam. Utána ment az irodába, vagy a költözés dolgait intézni, vagy most a héten Botond-hoz jött vissza, aki még javában aludt, V. is visszafeküdt, és ráérősen keltek.
Kicsit aggaszt, hogy a jaj-de-rendesnek tűnő lengyel asztalosok nem jeleznek vissza, sms-essel, telefonhívással sem elérhetők, pedig igen kellene már az a polc. A nappali igen rendezetlen benyomást kelt a sok doboz miatt.
Botondnak köszönhetően tobzódtam, én is mentem vele könyvesboltba, és vettem pár könyvet, többek között Lionel Shriver: We need to talk about Kevin c. könyvét. Micsoda könyv! Ijesztő, hátborzongató, nagyon tetszett, hüledezve tettem le. Egy nőről szól, aki némileg férje kitartó unszolására gyermeket vállal, holott addigi sikeres karrierjét építgetné inkább. Eleve távolságtartással fogadja gyermekét, nem tudja megszeretni a kisrácot. Aki nem sokat tesz azért, hogy szeressék. Velejéig gonosz. Végül tömeggyilkos lesz. Ha valakit érdekelne, olvassa el, nagyon jó, nem lövöm le a poént. Nekem az év egyik legjobb olvasmánya volt. Őszintén ír arról, amit sokan nem mernek kimondani, hogy a gyermekünk iránt érzett szeretet nem jön csak „úgy”, és sok nő fél attól, miféle embert hoz majd világra. Arról szól végül is, amit Barbara Bush mondott, hogy „Gyermekünket csakis önzetlenül lehet szeretni. Nehéz munka. De csak így lehet”. Erre nem mindenki képes.
November 20.
Tanács, figyelmeztetés ideköltözőknek. Ha lehetőség van rá (legyen!), el kell kerülni az Eircom nevű telefontársaságot (az itteni MATÁV). Rohadt, csaló, egyeduralmat élvező banda, betart, ahol lehet, és drága.
Uff, szólottam.
November 27.
Majdnem vettünk egy kocsit. ENNYIRE voltunk a megvételtől. Kölcsön felvéve, biztosítás megkötve, autó márkaszervizben leellenőrizve. Tegnap mentünk érte. Steve, V. skót kollégája – akinek V. korábban segített használt kocsit venni, ötleteket adott, és Steve józan eszét képviselte, amikor az a szívre hallgatott volna -, vitt el minket Naul-ba. Eddig kétszer láttam az autót, de sosem ültem bele. Az első megtekintésnél ott volt Botond, aki amúgy is jobban ért az ilyesmihez, mint én.
De jól tettem, hogy nem néztem meg közelebbről, és nem szerettem bele, mint az uram.
V. mesélte, milyen szép belül, milyen kényelmes, milyen hatalmas stb. Drukkoltam a vételi folyamat egyes lépéseinél, hogy az uram öröme teljes legyen. Állítólag full service history-val adták volna az autót, tegnap, a majdnem-átvételkor V. kérte is a papírokat, azok sehol. Carlow-ban volt szervizelve mindig a kocsi, állította az ember, az ottani márkaszerviztől lehet megkérni a szerelési adatokat. „Adatok?” – így a carlow-i ember. – Majd meglátom, mit tehetek.” Uram agya ekkor érthető okokból elborult, s amikor az ember hívta, lemondta a vételt. Keserűen csalódva, vérző szívvel, de lemondta. Tegnap egész délután erről beszéltünk. Hogy ha a papírok ma előkerülnek, megveszi. Ma délután hívott, nincsenek papírok, s különben is. A hétvégi autónak kikiáltott járműből – amely egyébként április óta eladó –, a hirdetett 40 000 mérföld helyett 60 ezer van. (A fickó – civilben autóversenyző, tehát azt hinné az ember, ért a kocsikhoz és becsüli is a gépeit - Carlow-ban dolgozik, tehát nyilvánvalóan ezzel a kocsival járt dolgozni.)
Óriási, keserű csalódás. Majd januárban V. átmegy Angliába, s onnan hoz autót. Hasonló típus, évjárat, adóval, utazási és egyéb költségekkel még mindig olcsóbb, mint ez. Kereskedőtől. Átverés nélkül.
Megint tanultunk valamit. Pedig már olyan biztosnak tűnt a vétel. Annyira szép autó. V. nagyon megszerette. De nem jött össze, sajnos.
* * *
Coralie, francia kolléganőm hozott valódi crépe-t, mamája sütötte. V. fanyalgott, hogy mint a papír, olyan, panaszolta. Tényleg vékony a crépe, sokkal vékonyabb, mint a magyar palacsinta. Coralie hozott nekem remek tengeri sót, amit évszázadok óta kézzel termelnek ki Bretagne-ban. Kis, nylonnal bélelt szövetzacskóban érkezett a só, csak francia magyarázat van hozzá. Nagyon finom! Mint mondják, nem főzéshez, hanem az asztalnál kell használni, az ételek végső sózásához. Ahhoz fogjuk!
* * *
Ma 10.5 órát melóztam, a holnapi nagy megrendeléshez sütöttem le 150 pillangót, és 2 óra alatt ki is dekoráltam mindet. Addig Michelle főzött, majd a megrendelt 180 mini cupcake-et készítette el, vonta be cukormázzal. Holnapra van még banános kenyér elkészítése és 50 mini scone.
Egyre
sűrűbben jönnek a karácsonyi megrendelések. Mince pie-ok is, szép számmal.
Holnap vagy holnapután megsütöm az első karácsonyi tortát. A hozzá való
mazsolák, és egyéb gyümölcsök péntek óta finom konyakban áznak. | |
