Írországi információk és élmények - magyarul |
|
|
Alien – a homemaker Január 10.
Most minden olyan jól megy, minden olyan szép – kivéve azt, hogy továbbra is húzódozom (finoman szólva) a vezetni tanulástól -, hogy néha aggódom, meddig megy ez így. Meddig mehet? Lehet-e folyamatosan feldobva az ember, amikor még a leghétköznapibb teendő (teszem azt, teregetés) is örömmel tölti el, natural high, satöbbi, mert az élete olyan szépen el van rendezve, csak hátra kell dőlnie, és élveznie, ahogy telnek a napok. Közben persze, munka van, de az is jó, élvezetes, és persze, akadnak apróbb bosszúságok, és megbeszélnivalók, de úgy általában, minden gyanúsan rendben.
A szombaton megjelent kiváló étteremkritika után sorban állnak a népek, hogy a kávézóban ehessenek, nem győzök eleget sütni, a főnököm arca ragyog a büszkeségtől. Rengeteg a betelefonáló, érdeklődnek, hol is vagyunk, meddig vagyunk nyitva, milyen kajákat szolgálunk fel. Ha akarnék, minden nap túlórázhatnék, hogy még több, még változatosabb sütemények kerüljenek a pultra. Kicsit túlórázom csak, s ezzel elérem, hogy mindig van kenyér (a heti két alkalom helyett ezen a héten minden nap sütöttem – eddig) és azok az alap dolgok, amiket megszokhattak már. Jó volna újakat kipróbálni. Ma üzembe helyeztem azt a kinyomó zsákot, ami Zita barátnémtól kaptam, a csokikrém egyből formásabban, profibban mutatott a torta tetején, a kis cupcake-ek fogytak, mint a cukor, pusztán attól, hogy nem csak úgy rájuk volt kenve a krém, hanem rájuk volt kanyarítva, cirádásan. A külcsín sokat számít, megmondták már mások is.
* * *
Meg kellene mondani a főnökömnek, hogy egy hónapra mennék szabadságra. Áprilisban. Húsvétkor. Én soknak találom az egy hónapot, az uram kitartóan magyarázza, hogy ennyi és ennyi idő a hazaút (kocsival), ezt és ezt a barátunkat fogjuk meglátogatni – számtalan helyre vagyunk hivatalosak -, nekem pedig – s ez őt igen zavarja – nyögésre nyílik a szám. Amikor nyögök, mondja, az élet nem fenékig tejfel, elfogadom, hogy nem az. De utána kérdi, miért nyögsz, s ha magyarázkodom, akkor mondja, majd ő hazamegy egyedül, s ettől pedig még rosszabb lesz.
Magam sem tudom, de az egésznek kötelező szaga van. Kötelező mosolygásokkal. Mert valahol ezt jelenti nekem a „haza” látogatás. Amitől – mint a vezetni tanulástól – húzódozom. A legutolsó elég rosszul kezdődött. Akkor mintegy közölve lett, hogy nagyanyám házában maradt dolgaim a szüleim „boldogságának útjába” állnak, s legyek szíves eltakarítani őket onnan, és amikor megtettem, kiderült, hogy ők nem így gondolták, hát annyira nincsenek ám útban... Pedig határozottan emlékszem, ahogy az étteremben ültem, kissé arcomra fagyott mosollyal, majd megdöbbenéssel, mert apám egyre emelkedő hangon mondta, csak úgy, megemlítve, két téma között, hirtelen, kivörösödő arccal, hogy nem férnek el, ott nem lehet lakni, stb. Gyermeki zavaromban egészen a WC-ig futottam, hogy ott bőgjek, mégse a többi vendéglőben ülő szeme láttára, s közben rácsodálkoztam a kisablakon át a kezdődő hóesésre. A hópelyhek segítettek, hogy lenyeljem a könnyeimet, s tudomásul vegyem a tényt: útban vannak a dolgaim. El kell dönteni végre, hol is élünk, itt vagy ott. Azóta kitartóan kerülöm a haza szót, nem „haza” megyünk, hanem Magyarországra, ha írok róla Mao, ha odafigyelek (általában nem), akkor Ma.o. Kin állok ezzel bosszút? Valószínűleg nem azzal, akinek útban voltam. Miért kell ezért egy egész országtól szarul éreznem magam?
Kaptam azóta fotót, sok-sok hónappal ezután, szerintem oda sem gondolva, egészen más dolog kapcsán, de... apám és anyám az újrarendezett szoba (a „szobám”) asztalánál ülve koccintanak, háttérben a végleg, maguk sorsára otthagyott videokazetták a polcon. Mit mondjak, boldog voltam, örülök, mert mindenki boldog, senki nincs az útjában a másikban.
Ugye?
El kellene dönteni, végre, hová tartozunk. Mi fontos, mi nem.
Tényleg meglepett a kérésük. Sosem gondoltam, hogy könyvek és ruhák útban lehetnek a nyári hónapokra tartogatott házban, de biztosan így volt, csak mondhatták volna valahogy másképp is, nem ilyen támadólag. Mondjuk, diplomatikusabban. „Mondd csak, el tudnád dobozolni a könyveidet, festetnénk, átrendeznénk, felköltöznénk, kicsit útban vannak, nna”. Könnyebbé tette volna a dolgokat, nekem legalábbis. Emlékszem, jaj, de mennyire emlékszem, a pánik (te jó ég, mikor pakolom össze? Mibe? Hová teszem?) elülte és a Kapuvárig való folyamatos bőgés után úgy döntöttem, akkor végleg elszakadok az „országtól” (az országtól, tényleg?), megszabadulok régi ruháktól, könyvektől, majd selejteztem, ezer éves filmes magazinok kerültek a kukába, régi füzetek, íráskezdeményeim kerültek a kályhába, váltak füstté, de ami jó volt még, elhoztam, könyveket dobozoltam, ami befért a kocsiba, jött velünk. Már csak öt könyves doboz várja öcsém irodájának egy sarkában, hogy végleg Írországba költözzön. (Gondolom én, hogy végleg. De ember tervez, ugye.)
Nem tudom. Jó volt az Őrségben, jó volt a Mátrában járni, turistának lenni a saját szülőhazánkban. Lehet, hogy ezzel a hozzáállással kellene menni megint: turista vagyok, friss szemmel, előítéletektől (khm) mentesen nézek minden újat, ahol még nem jártam. Ahová – végül is – tartozom. Egy életen át. Függetlenül attól, hol kötök ki végül.
Szóval, megyünk.
Január 11.
Mai fejadagom, 8.5 órában: 15 scone, 3 szódakenyér, 6 kenyér, 8 tésztacsésze (tart cases), 3 csokitorta, egy dekorálva, 3 almatorta, egy nagy tepsi szilvástorta, egy nagy tepsi citromos szelet, egy írós-vaníliás torta. Ilyen még sosem fordult elő, hogy minden nap süssek kenyeret, de a roham tovább tart, így muszáj áttérni a nagybani termelésre. Ráadásul a másik kávézó az ottaniak szerint hanyagolódik, Michelle nem nagyon törődik velük, tehát rájuk is gondolnom kell, „tortailag”.
Rosie ma szabadnapos volt, így Michelle csinálta a kaját, ég és föld a különbség, látszik, melyikük a képzettebb. Rosie körül valahogy nagyobb a rend. Mozdulatai nyugodtabbak, megnyugtat a jelenléte, higgadt, sosem kapkod. Ja, Michelle elhagyta valahol a kinyomózsák csúcsát, tegnap délután ő is akart mintás habot nyomni a cupcake-ekre. Azóta nyoma veszett a csúcsnak. Hová dugjam a cuccaimat, hogy meg is maradjanak, ne tűnjenek el? Dühömben átvágtattam a mellettünk lévő mindent áruló kisboltba, vettem egy filléres, vacak habnyomó készletet, béna műanyag hegyekkel, ne, ezzel gyakorold. Magamnak majd veszek fémet, Ateco-t, az a legjobb. Hozom-viszem, de ott nem hagyom, az biztos.
Végre megjött az adópapírom a Tax Office-tól, december 4-i dátummal. Alig két hónapot vártam rá. Megkaptam visszamenőleg az összes fizetési kimutatást is. Mindegyik rossz... Az adótartozásom szépen felgyűlt Michelle felé (mert úgy beszéltük meg, hogy a teljes fizetésemet kifizeti, amíg kiderül, mennyit adózom), december végéig bezárólag úgy 2000 eurót kell visszafizetnem. A rosszul számolt papírok szerint. Magyarázgattam Michelle-nek, hogy ezek az összegek nem jók, csak épp a megfelelő szavak nem jutottak eszembe, ő pedig hitte is, meg nem is, amit mondok. Ígérte, majd rákérdez a könyvelőnél. De az egyhavi szabadságra rábólintott, addig is hagyom, hadd gyakoroljon a sütikkel, ha éppen olyanja van, már egészen türelmesen rajzolja ki őket.
Tegnap bevittem az előző este alaposan áttanulmányozott cupcake-es könyvet, amiben nem kétféle, de úgy tucatnyi különböző ízesítésű cupcake recept szerepel. A Winter warming flavour nevűvel fogom kezdeni. A cirádás cupcake-ek majdnem mind elfogytak, mire fél négykor abbahagytam a munkát.
Január 22.
Hajnalban öt felé arra riadtam, hogy valami veri az ablakot. Szokatlanul erősen eshet, gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy előző este, Francis, a SkyNews aignerszilárdja hideget és hózáporokat, havazást jósolt. Igaz, Angliának. De azért kíváncsian felkeltem, a függöny mögé kukkantva – nem húztam el, nehogy V. felébredjen a fényre – felgyújtottam a kerti lámpát. Fehér takaró fedte a kertet, a szél miatt a kerítésről a kőre lerakott cserepeket. Hó! – örömködtem, végre, hó. Darabos, kissé jeges hó, de fehér, nekem ez elég volt.
Mire felkeltünk, már lucskosan olvadt az egész, munkába menet V. vigyázva hajtott, de hamar rájöttünk, nincs lefagyva az út. Dublinban már nyoma sem volt a hónak. Mire sütni kezdtem, már csak néhány jókora, tejszínhabosan gomolygó felhő emlékeztetett a reggeli „ítéletidőre”.
Január 26.
Mennek a napok, igen gyorsan. Ma V.-nek hajtós napja van a Gyárban, így még most, este 7-kor is egyedül vagyok a lakásban. Vagyis Csirkével. Itt ül a vállamon, néha megharapdálja a fülemet, a szemüveg szárát, s magának beszél. Ha nem tojik le, még tolerálom pár percet, aztán megy vissza a kalitba. Kicsit fülsértők a váratlan visításai.
Végre sikerült egyértelművé tenni, hogy rosszak a fizetési kimutatások. Használtam olyan szavakat, mint net és gross pay, és ez működött. Kiderült, mindegyikünk papírja rossz. Hurrá. De végre leesett a könyvelőnek is, kezdheti az egészet elölről. A szabadságom pedig április 7-től május 7-ig lesz, Michelle sóhajtott, amikor a dátumokat beírtuk az előjegyzési naplóba, hogy „hát, majd kitalálunk valamit...”
Két nap kivételével túlóráztam a héten. Tömeg volt, minden délben, 3-ig, 4-ig eltartott az ebédelők rohama. Többen megemlítették Michelle-nek az Irish Times kritikáját. Gondolom, főleg ennek köszönhető a sok ember. Michelle mondta, jövő héten az Independent fog megkritizálni bennünket.
Tegnap olvastam az újságban, hogy elsőként az északi oldalon lévő éttermek közül, a Chapter One, amely tavalyelőtt az év vendéglője volt, kapott egy Michelin-csillagot. Fel kellene már használnom azt az ajándékbont... Remélem, V. névnapján ott tudunk enni, tudok asztalt foglalni. Bár ő inkább a házassági évfordulóra szavaz, az nagyobb ünnep, szerinte.
Ma is rengeteget sütöttem, hogy ne fogyjon el a süti holnap délután egyre, mint múlt héten. A fél ötös DART-tal jöttem haza. Rengetegen álltak a peronon, most nem volt ülőhelyem, mint a múltkor. Vettem egy Indo-t, amiben azon kívül, hogy februártól olcsóbb lesz a gáz, nem sok érdekeset találtam, ott is hagytam később az ülésen, amikor már lett szabad hely. Néztem a tengert, a kompokat, Dalkey után az előtűnő Bray-öblöt, és kezdett piszok jó kedvem támadni. Mázlisták vagyunk, az már biztos. Körülöttünk annyi a panasz, több rossz hír is jött ismerősöktől, én pedig gondtalanul, a jól végzett munka örömével vonatozom haza, az alkonyi fényben úszó Bray Head felé. Olyan jó érzés volt. Jó 25 perc gyalog az út a lakásig, de közben fülünkre húzott sapkában lehet ballagni, zenét hallgatva, be-bekukkantva mások szép vagy kevésbé szép kertjeibe, vagy az elfüggönyözetlen ablakokon szobákba, konyhákba. A sarkon már lekapcsoltam a kütyüt, azt hallgattam inkább, hogy hangoskodnak a szürkületben a rigók a szomszédos iskola magas fái között. Fent volt a hold, körülötte színes glória, az ún. halo. Apámtól tanultam, hogy ez hideget jelent. Az is volt. Éjjelre hideget mondanak a jósok. Még jó, hogy tegnap ágyhúzáskor a paplan alá terítettem egy extra flanel lepedőt.
Hétvégén pedig ha törik, ha szakad, megvesszük az elektromos melegítő takarót.
Most sütnöm kellene a piacra, legalább egy-két zacskó sütit, de annyira nincs kedvem hozzá. Fáradt vagyok, ennék, söröznék, de... A múltkor leghűségesebb vásárlóm, a hatéves Josh (nagyfiú, a múltkor már a gyűrűket vitte egy esküvőn) sírva fakadt, mert mire jöttek a nagyanyjával, elfogytak a sütik. Piaci kollégám, Adhaimhín (áldassék a neve), feláldozott egy zacskóval a fiainak vett sütijeim közül, és odaadta Josh-nak. Mi lesz, ha holnap jön, én pedig ott állok süti nélkül...?
* * *
Elmúlt nyolc óra, végre telefonált az uram, hogy jön haza. Nem sütöttem, hanem a vacsorával voltam elfoglalva a közbenső időben. Leírom még, hogy eldöntöttem, szakácsi tudásom (khm) edzésre szorul. Új dolgokat kell kipróbálni. Erre az vesz rá, hogy a Gold River Organic Farm kevert zöldséges dobozában olyan zöldekre leltem, amiről nem feltétlenül tudom, hogy a) micsoda, b) mit lehet belőle készíteni. Elő a határozókkal és szakácskönyvekkel!
Már pár évvel ezelőtt, amikor itt-ott láttam, hogy biofarmok ún. box scheme-eket hirdetnek (vagyis házhoz szállítanak különféle, zöldségekből összeállított dobozokat), akartam rendelni zöldséget, de éppen az ijesztett el a dologtól, hogy V. nem nagy rajongója a zöldeknek. Akkor pedig csak pocsékba megy, magamra nem fogok főzni, így én. Aztán Michelle mondta, hogy a neki zöldséget szállító biofarmer is vállal házhozszállítást. Nevetségesen olcsón, 10 euróért kap az ember egy jókora dobozt, idény szerinti zöldekkel – tavasszal, nyáron már gyümölccsel. Sajnos, Bray-be nem szállít, Greystones a legészakibb település, ahová még elautózik Wicklow-ban lévő farmjáról. De a kávézóba szívesen behozza a rendelt dobozt. A múltkor kaptam káposztát, póréhagymát, krumplit, finom édes sárgarépát és valamit, amiről nem tudtam, hogy micsoda, Michelle kale-nek nevezte, kis, cakkos zöld levelek káposztaszerű labdája volt. No, azt nézegettem elölről-hátulról, nem hasonlított azokra a jókora, cakkos levelű kale-ekre, amiket eddig láttam. Nem tudtam vele mit kezdeni, addig hezitáltam, míg szegény megfonnyadt a dobozban, a komposztban végezte. A krumpli tegnap fogyott el, a póréhagyma és a fehérrépa levesbe került, a káposztából nem lett semmi – nos, az is a komposztra került, de most nem fog. A tegnap kapott dobozban megint van valami ismeretlen zöld, de sebaj, levest főzök, aztán meglátjuk, milyen íze lesz! A most kapott káposztából rakott káposzta lesz, hagymával és sausage meat-tel rétegezve, francia recept szerint. A karalábé levesben fogja végezni, a karfiol pedig sajtosan lesz elkészítve.
Remélhetőleg.
Múltkor nagyon örültem, mert még a bárányhúsért nem rajongó férjemből is elismerő szavakat csalt ki egy Jamie Oliver-recept végeredménye, a fűszeres, alufóliában sült felső báránycomb. A könyvet karácsonykor vettem, Rosie igen ajánlotta, és igaza volt: remek könyv, tanultam belőle már sokat eddig is, a képek pedig - étvágygerjesztők!
Ma egyébként Ausztrália-nap volt, így ausztrál sört vettem Jack Cahill borkereskedésében. Este a húst a Négy Macskában vett tányérokon tálaltam, V. nézett is, mit ünneplünk? Mit, mit, Ausztrália-napot, Edét és a jegyesét, Jacobie-t, Ali-t, a barátainkat... Koccintottunk az egészségükre. Az egyik építész, Daniel a Solearth-től (http://www.solearth.com/pages/people.htm - akik a kávézó feletti természetkímélő lakótömböt tervezték, http://www.solearth.com/pages/practice.htm), másfél évre Sidney-be költözik, ott fog tanulni. Ma este kerti sütögetést csap, mennek rá kávézóbeli pincérlányok. Akartam neki csinálni kenguru sütit, de annyi dolgom volt, nem maradt rá idő...
Január 27.
Josh és a nagymamája nem jöttek a piacra, phű. Ma délután pedig elmentünk és megvettük az elektromos takarót. A legnagyobbat, az óriási ágyunkra. Szépen felsimogattuk a lepedő alá, aztán bekapcsoltuk. Ó, maga a mennyország, mint egy fészek, olyan az ágy. El is raktam a hajszárítót a helyére, többet nem melengeti magát azzal az uram.
Január 29.
Mindjárt vége a hónapnak, és én még mindig nem adtam be a jelentkezésemet a theory test-re, ejnye-bejnye! A próbateszteken 40 kérdésből 1, majd 2 hibám lett, meg is nőtt az önbizalmam, csak vezetni ne kellene tanulni utána :-)
Susannak ma volt a 3. próbálkozása, holnap megtudom, átment-e, azt mondta, benéz a kávézóba, bent lesz a városban. Drukkolás!
Január 30.
Susan-nak nem sikerült a vizsgája, egy csúnya hibát követett el, de az ok volt a bukásra. Nagyon le van törve, de azonnal beadta a jelentkezését a következő vizsgára. Ezért is nem jött ma be a kávézóba, mint mondta, nem mert menni sehová, sajnálta magát.
| |