|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Február 7.
A hónap hidegfronttal indított. Kicsit aggódtam is a reggelenkénti autózás
miatt, lefagyott utakkal ijesztgették az embereket. Addig nyafogtam, míg V.
bevitt az egyik, fagyosnak ígérkező reggelen (Trish elutazott New York-ba,
így nem kellett őt munkába vinni). Mindig maradéktalanul kiélvezem ezeket az
egyre ritkább alkalmakat, mert van kihez csicseregni a kocsiban, aki
esetenként egy-egy hm-mel válaszol is, nem úgy, mint Tip, autóm őrző-védő
birkája. Valamint jó meleg ülés van a fenekem alatt, és nyugodtan
nézelődhetek, nem kell a forgalmat figyelni.
Főleg a nagy szél tette hideggé a levegőt, sokszor hallgattuk, ahogy a
használaton kívüli kéményből jövő huzat rángatja a kandalló elé tett képet.
A képet kitámasztó jukka pedig egyre sápad, száradnak le a levelei,
előbb-utóbb vagy elteszem onnan, a napos ablak elé, vagy elpusztul. De egy
nagy cserép akármire így is, úgy is szükség van, hogy tartsa a képet.
Végre írt Gabi, a könyvelő, nagy nehezen sikerült összehozni egy találkozót,
szombatra. Egyelőre PPS-számot és útlevélmásolatot kell vinni, hogy a
regisztrációt el tudja indítani.
Michelle-lel tegnap ültem le, megbeszélésre. Nagyon izgultam, alig tudtam
remegő szájam szélén úrrá lenni. Elmondtam a terveimet, mindenre igent
mondott. Csak annyit kért, hogy a környékbeli kávézóknak ne szállítsak,
vagyis ne rontsam az üzletét. Ez így fair. Nem is állt szándékomban.
Felvettek egy új lányt, aki Ballymaloe Cookery School-ban végzett (hm, Luise
óta nem vagyok meggyőződve, hogy aki elvégezte az iskolát, az automatikusan
tehetséges is), neki majd jövő szerdán kell elmagyaráznom a rutint. A. pedig
– nem is tudom, ránézésre lazán áll a dologhoz, de valószínűleg veszélyben
az állása, ha ez a nő beválik. Én ebbe nem gondoltam bele, de V. egyből azt
mondta, figyeljem meg, ha az új nő (Kate, angol, 30 éves), jónak bizonyul,
akkor kissé szétszórt kolléganőm el fogja veszíteni az állását. Továbbra is
csúnyák a torták, amiket süt, ordít róluk a nem odafigyelés. Pedig olyan
kicsit kellene csak rááldoznia, hogy szépek legyenek azok a nyomorult
torták, és ne legyen a szélük olyan egyenetlen.
* * *
Tegnap vacsorára voltunk hivatalosak, nem is akármilyenre. Kínai újévi
vacsorára, Lei-hez, aki V. volt kollégája a Gyárból. Hú, nagyon készültünk.
V. megtudakolta egy másik kínaitól, mit illik vinni, mit nem, mik a
szokások. Én a Wikipédiáról próbáltam kiművelődni. Pirosat vettünk fel, a
készített sütemény arany papírban volt, piros cukorral bevont csokival
díszítve, az ajándék panettone szintén pirosban, a bor piros csomagoló
papírban – szerintem eléggé túlzásba vittük a készülést, de tényleg nem
akartunk valami nagy balfékséget elkövetni.
Mire odaértünk, az asztal már roskadásig terítve volt. Nem túlzok, alig
fértünk el a sok ételtől, annyiféle fogás volt, hogy csuda. Felsorolni sem
tudom. A legemlékezetesebb egy „ants climbing a tree”, avagy „hangyák fára
másznak” nevű fogás volt, amiben a vékony tésztát, a kínaiak fekete bab
szószát és szézámmagot ismertem fel. A chilis ételek csíptek. (Csípnek még
ma is, kérem tisztelettel!)
Először levest kaptunk, vékony tésztával, széles gombaszeletekkel. A vacsora
máris rosszul kezdődött V.-nek, aki a gombát sem szereti. Ráadásul
megtalálta a levesben a nudlikat főzéskor összefogó vékony spárgát, és
udvariasan tologatta a többi alkatrész között.
A tészta egyébként glass noodle volt, áttetsző, igen vékony. Ami megfogta a
szememet, az a szeletekre vágott százéves tojás volt. Hm. A híres százéves
tojás. Áttetsző, szinte aranybarna fehérje, sötét, kékeszöld sárgájával.
Muszáj volt megkóstolni. Nagyon finom volt! Tojás ízű, de mintha zselét
ettem volna, míg a sárgája ugyanolyan ízű volt, mint a hétköznapi főtt
tojásé. Íme, egy pikcsör: http://en.wikipedia.org/wiki/Century_egg
Azóta nézegetem a kínai recepteket, de V. nem kedveli sem a szójaszószt, sem
a halszószt, a szézámmagos olaj sem a kedvence - egyedül a chilis
marhaszelet nyerte el a tetszését, de az igen. Megkérdeztem őket, melyik a
legjobb kínai vendéglő a városban, és nem ők, hanem az egyetlen ír vendég
válaszolt: a Parnell Square-en van egy étterem, ahol olyan finomat evett,
hogy még. Oda menjünk.
Február 8.
Az uram találta, link hozzánk: http://www.mimi.hu/gasztro/receptek.html
Engedélyt nem kért hozzá senki. Nem bántam volna pedig, ha szólnak,
bővíthettem volna, kerekké tettem volna a cikket. Így eléggé semmilyen.
Kicsit gatyába kellene rázni a weboldalt, írtak már páran, hogy ez sem jó,
az sem jó. De mikor?
Február 9.
Ma találkoztunk a könyvelővel. A Habitatban ültünk le, beszélgettünk,
megmutatta a formanyomtatványokat, amiket ott helyben ki is töltött, nekem
csak alá kellett írni. 150 euro a procedúra, bejegyezteti a cégnevemet, és
jelenti az adóhatóságnak, hogy március egytől akkor vállalkozó leszek.
Egészen kicsi kisvállalkozó. Valami megdöbbentően alacsony összegért
vállalta fel a papírmunkát, rá is kérdeztem, hogy komolyan gondolja-e. Azt
mondta, ha a vártnál töb papírmunka lenne velem, majd emeli az árat, ne
aggódjak, de egyelőre nem a magyarokon akar meggazdagodni. Sokkal magasabb
díjra számítottam.
A találkozó után sietősen haza, takarítás, a lakás újabb átrendezése, futon
szétnyitása, mert vendégeket vártunk. Az uram egyik legjobb barátját,
Zsoltot a családjával. Zsolt volt az, akinek társaságában, és még egy
barátjukkal, Zsolt öreg sárga Citroenjével, a Kacsával 1992-ben az uram
körbeautózta Írországot. Zsolt azóta nem tudott ide újra visszajutni, így ez
az út amolyan nosztalgikus körbenézés lesz. Egy-egy éjszakát töltenek itt,
mivel a hely kicsi, így V. elviszi őket vidékre.
* * *
Már sötétedik, még néhány óra a vendégek megérkezéséig. Körülbelül
ötvenedszer húzom be magam után a kertre nyíló ajtót, ötvenedszer oltom le a
kerti villanyt. Már megint macskanézőben voltam. A két kölyök kora este óta
itt lófrál, de leginkább a műanyag bolyhos lábtörlőn alszanak, egymáshoz
bújva. Sőt, egy vörös-fehér kandúr is feltűnt, a kerítésen ült, a
fekete-fehér kölyök pedig néha felé nyújtotta a mancsát, mintha játékra
hívta volna. Meg is lepődtem, mert a kandúrok nem szoktak valami kedvesek
lenni a kölykökkel, úgy általában. Bár emlékszem, amikor Erdélyben Tankó
Néma Dénes Jánoséknál aludtunk a szénapadláson, a kölykeivel alvó anyamacska
mellé vernyákolva jött oda a fura szögben megtört farkú kandúr (ajtót
csuktunk rá, magyarázta János felesége), és ő is ott aludt a családjával.
Sosem láttam még ilyen nagy békességet.
* * *
Az uram ma a piacra menet lehalkította a rádiót, és mondta, komolyan, hogy
ugye, megértem, de macskánk nem lehet, gondolt ő már rá, hogy hoz nekem egy
menhelyit, meglepetésként, de nem lehet amolyan csak lakásban lakó, szőre
van, kakál, csak gond lesz vele, mint Csirkével, takarítani kell utána (hm,
Csirke után én takarítottam), hová tesszük, ha elmegyünk hosszabb időre.
Értem én, gondoltam, ha a számon hangosan nem is jött ki, képzeld, láttam
egy Astont tegnap, az N11-esen, mondtam, váltásként, téma ezzel lezárva.
Főleg most nem lehet, mert sütni fogok, szőr kerülhet a sütibe, a tésztába,
nem túl higiénikus, akármennyire vigyáz az ember, azért ez megeshet.
Marad a macskanézés. Az ágyon ülve, ajtón kibámulva, lélegzetüket számolva,
marad az álmukban meg-megrezzenő füleik bámulása.
Nevük is van: Colin és Maris.
Február 10.
V. elment 5 napra vidékre Zsoltékkal, én már nem fértem be hatodiknak a
kocsiba, de amúgy sem lett volna szabadságom. Indulás előtt véletlenül
kihúzta a zsinórt, elment az internet kapcsolat, visszadugta, kapcsolgatott
valamit, s nyugtatott, hogy fél óra, s lesz megint net, nekem pedig eszembe
jutott, hogy a Bewley’s hotelek új lógóját kell(ene) letöltenem, illetve,
hogy elterveztem, távollétét arra használom fel, hogy az üres estéken
megválaszolom az elmaradt leveleket – erre nincs net.
A connection status kitartóan Disconnect. Kissé morc vagyok. Irigy vagyok.
Nyugtalan vagyok. Meg is mondtam neki, többet ilyet nem csinál, hogy
nélkülem indul országot járni, nekem pedig marad a meló és koránkelés. Ha én
akarnék elmenni barátokkal nélküle egy szűk hétre, morc lenne ő is. Ha irigy
nem is, mert ő annál jobb ember..
Öt este csendben, egyedül, kettesben a keresztszemessel, amit mostanában
megszállottként öltögetek. A tévé majd elűzi a némaságot. Trish nagyon
kedves volt, meghívott egy estére, majd szerdán megyek át hozzá. Hétfőn
orvos és piaci míting, utána ha jól sejtem, eseménytelen lesz a hét.
Kopp-kopp.
Csak jó idejük legyen.
* * *
Kikapcs, bekapcs, újra van net, hurrá, ellenben a Bewley’s-nak egyáltalán
nincs új logója.
Február 13.
Minden reggel fagyott, minden reggel üldögéltem a kocsiban, míg leolvadt a
szélvédőről a jég. Utána először óvatosan, majd kevésbé óvatosan autózás a
LUAS megálló felé. Most már “profi” vagyok az ottani parkolásban, három-négy
olyan hely is van, amit szeretek, az én ügyetlenkedésemmel is könnyen bele
lehet oda állni.
A macskákat ma láttam megint két nap kihagyás után, pedig hétfőre virradó
éjjel a kertünkben aludtak, a műanyag “bolyhokkal” rendelkező lábtörlőn,
összebújva, két kövérkés halom. Az előkertben ültek, hívogattam őket, de
gyanakvó pillantások és távolságtartás volt a válasz. Továbbra is pufókok.
Ma habszószájaztam egy sort az N11-esen, miután vásárlásból kanyarodtam rá
Cornelscourt felől. A mellettem álló autó, amelynek a velem párhuzamos
sávba, a gyorsítósávba kellett volna bekanyarodni (elvégre mellettem állt
jobbról), lendületből elémkanyarodott, a külső sávba. Nem volt érkezésem
dudálni, fék, még jó, hogy korábbi tapasztalataim alapján mindig számon
tartom a kanyarodókat, némelyik hajlamos átlengeni az én sávomba. Emlegettem
az úr összes felmenőjét, emelgettem a karom, bár, kétlem, hogy a
visszapillantó tükör használatát ismerte. Aztán szépen lassan, kitartóan
negyvennel ment előttem. Ott, ahol 80 a sebességhatár. Gyors körbenézés
(mer’ azért figyelek), aztán megelőztem. Láttam, hogy az utánam jövők is
számosan előzgetik. Shankill-en át sajnos, csak araszolva lehetett menni,
Bray is eléggé tele volt, egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy ismerős
autó van előttem, megint az öregúr az, araszolva. Hogy a fenébe került elém?
Aztán rájöttem, hogy míg nekem át kellett vánszorognom Shankill-en, ő
mehetett az M50-esen, és Bray-nél jött le elém sokadiknak, és a városon
belül jobbra-balra kanyarodtak le a köztünk lévő kocsik, így került elém
megint a drága. S amilyen pechem volt, a tengerpartig előttem battyogott,
kettesben csorogtam utána, középső ujjamat gondosan és feltűnően elhelyezve
a kormányon, mintegy jelzésként.
Road rage!
Február 15.
Tegnap este megjöttek az utazók. Az általunk Déli-körnek nevezett utat
tették meg V.-vel. V. talált egy szuper szállást Dingle városkában, ahová
még vissza kell menni. Nem is bánnék egy kiruccanást oda, legalább
megkóstolhatnám a Murphy’s fagyijait, a blogon látott receptjeik alapján
nagyszerű lehet (http://icecreamireland.com/page/2/)
Az általunk soha-meg-nem-tartott Bálint napra most azért egy doboz
truffle-val készültem, s vettem V.-nek egyet az új smoothie-k közül:
boysenberry van benne. Fogalmam sincs, az micsoda, valamilyen mutáns
gyümölcs, de új, és V. szereti a bogyós gyümölcsökből készült smoothie-kat.
Este igen későn értek haza, fáradtan, ezért hamar pizzát rendeltünk, és jót
szórakoztunk azon, hogy V. mit hozott nekem ajándékba: kézzel készült
truffle-t, és egy palack új smoothies-t, ami boysenberry-ből készült.
Talán még nem említettem, de érzésem szerint eléggé összepasszolunk.
* * *
A pénteki napot V. a vendégekkel fent töltötte, északon. Szép idejük volt,
felhívott, hogy látták Skóciát, sikerült megnézniük a kiszemelt
látványosságokat – ugyan a Giant’s Causeway már erősen szürköletben érték
el, de azért belefért még.
Valamint kapott egy sms-t, amiben valaki jelzi, hogy Dublinban van, és
dolgozom-e még, mert akkor beugranának a kávézóba. A szám nem volt ismerős,
aláírás hiányzott... De aztán kiderült, hogy Bogi volt az! Rég látott Bogi,
akiről utolsó hírünk annyi volt, hogy a szerződése megújításán dolgozik,
Bilbao-ban. Vele volt Dávid, akivel itt együtt járt egyetemre, és akivel
kellemes haverságba keveredtünk, amikor Dublinban töltöttek 8 hónapot. Ő
visszament Budapestre, megnősült, kislánya született, s jelenleg Brüsszelben
dolgozik, míg a család Budapesten él. Nem lehet könnyű ez a különlét,
pályázik is egy állást, ahol együtt lehetne a család az olaszországi
Pármában. Szombat délután eljöttek hozzánk, lakásnézőbe, beszélgetni, de
sajnos, csak néhány óráig maradtak, mert este már régi évfolyamtársakkal
találkoztak ezen a kapkodósra sikerült dublini útjuk alkalmával.
Dávidnál éppen ott volt az új Háy János könyv, amit gyakorlatilag
elkoboztunk tőle, de hogy ne legyen nagyon udvariatlan a dolog, odaadtam
neki cserébe Paul McWilliams The Pope’s children c. könyvét, ami pedig őt
érdekelte. Szerintem mi jártunk jól! Háy János nagyon jó író.
Február 18.
Jött ma egy ilyen rózsaszín nylonzacskó a postaládán keresztül, belecsavarva
egy nyomtatott lap, hogy aszongya, szegény gyermekeknek gyűjtenek ruhákat,
adakozzunk stb.
a helyesírása gyanús volt (bár ez megesik sajnos, komoly jótékonysági
intézményekkel is, de sebaj), logikátlannak tűnt a fogalmazás, meggugliztam.
S lőn:
http://ocaoimh.ie/2006/11/13/do-not-delay-how-to-spot-a-fake-charity-flyer/
Érdemes elolvasni, kicsit elcsodálkozni, aztán adakozni máshol. Van erről
másik oldal is:
http://clothingcollection.org/
Február 20.
Az imént a következő madarak tartózkodtak falatnyi kertünkben, egyszerre:
egy ökörszem (wren), egy vörösbegy (robin), és egy rigópár (black bird).
Amikor közelebb léptem az ablakhoz, mind odébb szálltak, át a falon, a
titkos kertbe. Aztán a rigótojó visszajött, s most az egyik cserepem földjét
turkálja. Most legalább tudom, hogy nem a macskák, hanem a madarak túrják ki
a cserepek földjét!
Tegnap egyébként az ágyon fekve remek jelenetnek voltam tanúja. Egy
vörösbegy jött, cserépről-cserépre ugrált, megnézett mindent alaposan, majd
távozott. Kis idő múlva egy széncinke jött, hangosan énekelt, s ő is
egyesével szemügyre vette a cserepek tartalmát. Végül a teraszt a “kerttől”
elválasztó falról átrepült a hanging basket-re, majd le, a Willie
muskátliját tartalmazó cserépig. Ott eltűnt a muskátli levelek alatt, s kis
idő múlva egy jókora zöld kukaccal a csőrében jelent meg. Február van, s a
dög kukacok már ott lapulnak a levelek között! Hangosan kommentáltam a
jelenést V.-nek, ki a másik szobában számgépezett. Még sosem láttam ilyen
vadászatot ennyire közelről.
(Most megérkezett rigóapu is, a falon diskurálnak a nejével.)
Igazából ezeknek az énekesmadaraknak jobban örülök, mint a macskakölyköknek,
akiket egyébként V. nagy megkönnyebbülésére nem láttam már napok óta. Az
anyjuk volt itt, a shed tetején napozott a bágyatag napfényben. Kapott
tejet, kis nyomorgatást, aztán már ment is a maga útjára. Nem egy barátkozós
típus, a kaja miatt jön csak. A szemetes/biciklitárolóban elárvultan hever a
puha szőrű kutyababa a bevásárlókocsi aljában. Nyoma sincs a macsekoknak.
* * *
Továbbra is ámulok-bámulok John McGahern fantasztikus stílusán, s
ámulok-bámulok Háy János stílusán. Mindkettő nagy emberismerő, mindkettőnél
muszáj kicsit elülni egy-egy novella végeztével, elgondolkodva, borzongva,
rémülten.
Február 23.
Délelőtt Myles mondta, láttad már az Image magazint? Ne nézd meg, ideges
leszel. De aztán állt és nézte az arcomat, amíg a cikket keresgéltem.
Álltam, olvastam, és éreztem, hogy szorul a gyomrom. A magazin esküvői
különkiadásában pároldalas, képekkel – hogyan is szokták mondani? – gazdagon
illusztrált cikk elején ott volt Michelle neve, az “Ideas by” sor után. A
képeken csupa cukrászati remekmű, olyanfajta sütemények, amelyeknek a mieink
nyomába sem érnek. A kép melletti szövegek a főnököm szövegei. Egyértelmű
volt, hogy a képeken látható süteményekről beszél. “De hát ezek nem a mi
sütijeink! Mi sosem csináltunk ilyeneket!” – tört ki belőlem, Myles csak a
vállát vonogatta. Ez borzasztó, gondoltam, jönni fognak majd az érdeklődő
telefonok, a megrendelések, nekünk pedig magyarázkodni kell, hogy ez
félreértés, mi ilyeneket nem csinálunk. Nagyon vártam, Michelle mit mond a
cikkről, de csak nagy hallgatás volt.
Nagyon örülök, hogy eljövök innen.
* * *
Miután a piacon megszavaztak secretary-nak, Sheila, az addigi titkár átadta
az iratokat. Elég saláta az egész irattömb, s véletlenül külön lapon adta ki
az egyik utolsó meeting jegyzőkönyvét. Mindjárt az első pont az volt, hogy
meghányták-vetették a dolgot, de nem engedik, hogy az ottani konyhát
felújítsam, használjam. Kicsit megereszkedett arccal olvastam, s még fel is
sóhajtottam, mire Sheila észbekapott, hogy jaj, neked ezt nem mondták még?!
Nem bizony. Valahol, mélyen számítottam az elutasító válaszra, de azért
feketén-fehéren leírva látni más volt. Nagyon ideális lett volna!
* * *
Megjött az értesítő, mehetek megint vizsgázni. Megint Deansgrange-be
kerültem, hurrá. Hívtam is őket, kértem időpontot március végére, mire a
néni mondta, sajnos, március teljesen lefoglalva, nincs hely. Jaj akkor, mi
legyen? - kérdeztem, ő pedig mondta, berak az első lehetséges üresedésre,
aztán majd értesít. Ne aggódjak, max. 1-2 hét, és kapok időpontot.
* * *
A hétvégén kiolvastam Háy János könyvét. Folyamatosan az járt az eszemben,
hogy “Jézusmária”. Csupa pusztító kapcsolatról írt, “Házasságon innen és
túl” a könyv címe, úgy tettem le, hogy kár, hogy vége, de jó, hogy vége! A
másik novelláskötetet még nem fejeztem be, de nagyon jó könyv mind a kettő.
Február 25.
Anyám ma 63 éves. Boldog születésnapot!
Megint egy olyan nap, hogy fújj. Nem volt liszt, cukor, vaj a kávézóban.
Rohangálás a boltba, mert képtelenek normálisan intézni a megrendelést, ha
nem intézem én. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, de ez pontosan olyan hely,
amire érvényes a mondás, ha azt akarod, hogy jól meg legyen csinálva,
csináld meg magad. Közben manageri vacakolás, csak úgy odavetett
megrendelések, félinformációk – csináld meg, ha tudod. Oválissá torzult
tortaforma, beleragadt csokoládéval. Kedvetlenül megkent cupcake-ek. Már
csak 3 nap.
Szóba került az Image-cikk. Állítólag félreértés, M. nem is tudott a
képekről, amiket a netről töltöttek le, fotótárból, csak a szöveg az övé.
Állítja, hogy vele ezt nem egyeztette senki. Nem szóltam rá semmit.
Ugyanakkor Kate mesélte, hogy egyik délután (már nem voltam ott), jött egy
érdeklődő, hozta magával a magazint, és az egyik – szerencsére egyszerűbb –
süteményt akarta megrendeli a lánya 21. születésnapi bulijára. Michelle nem
magyarázta el neki, hogy a cikk félreértés, ilyet nem tudunk csinálni, de
esetleg valami hasonlót - nem, hanem felvette a rendelést! Kate
panaszkodott, hogy nagyon tartott ettől, hogy a cikk megjelenése után majd
ilyesmivel kell szembenéznie. Nekem még lövésem sincs, hogy némelyik sütikét
hogyan lehetne összeállítani, a főnököm pedig, aki végképp nem tud sütni,
más farkával veri a csalánt. Nem tudtam mit mondani Kate-nek vigaszul, csak
arra gondoltam, még pár nap, and I am out of here!
Február 26.
Tegnap olvastam egy fórumon:
“Valamelyik nap bementünk a Lidlibe vásárolni a férjemmel, alig tettünk pár
lépést éppen beszélgetve, mikor odaugrott hozzánk 3 krapek - húzták maguk
utána a piaszagot -, az egyik azt mondja nekem, hogy helló, nem tudsz valami
szálláslehetőséget egy hétre vazze (persze ezt eredetiben kimondva), mert
kellene nekem, kiraktak az albiból. (a krapek kb. 30 éves, én 50..)
Nem - válaszoltam, a férjem mellettem állt. Erre őhozzá fordult - és te
vazze? Mááá csak azé, mert ti is magyarok vagytok, segítsetek máá vazze...
Legalább a földön hagy aludjak már nálatok vazze, legalább egy pár napig!
Nem tudtunk szállást mondani. Mondtuk segítően, hogy csatlakozzanak ehhez a
weboldalhoz, hátha találnak egyet...Válasz: Ugyanmááá vazze, kinek van pénze
netkávéra?
Majd minden elköszönés nélkül otthagytak minket dühösen.
Végig, míg ki nem értek a boltból hallottuk, ahogy elszídták az anyánkat
is.”
No comment. De ezek után érthető, ha valaki mereven tartózkodik a volt
honfitársakkal való érintkezéstől.
Már csak 2 munkanap.
Február 28.
Tíz évvel ezelőtt házasodtunk. Nem emlékszem már, fél három volt, vagy fél
kettő, tökmindegy. Esküvő volt, hogy papír legyen, hogy ide beengedjenek,
esküvő volt, sebtiben. Ha tehettük volna, itt házasodunk, ahogy később
Hajniék tették, két tanú, ebéd, csókolom. A ceremóniának nem nevezhető
“szertartás” rövid volt, de nem fájdalommentes. (Egy tojás sem főne meg
ennyi idő alatt – mondta apám utána.) Először is alig bírtam járni a magas
sarkúban, amiben próbáltam csökkenteni a kettőnk között nagyon is feltűnő
magasságbeli különbséget. A kezemben remegett a csokor. A térdem is
remegett. A gyomrom különösképpen. Emmá’ nem vicc – eszméltem rá. Az izgalom
ellenére egyszerre ordítottuk oda a kéretlenül videózni akaró pasinak, még
az eskető terem előtti irodában, hogy “nem!”. Nem kérünk videofelvételt. Az
ajtóból is egyszerre fordultunk vissza, odasziszegni a a lejátszót kezelő
hölgynek, hogy a filmzene CD-ről a Michael Collins-t temetőbe kísérő zene
helyett legyen szíves a 11-es számot elindítani, mégse temetési zenére
“vonuljunk” be a család elé. She walked through the fair, szólt a dal,
Sinead O’Connor előadásában. Hadd legyen valami Irish touch is ezen az
esküvőn.
B. Katalin adott össze minket. Aranyszínű, barnás, függönyre emlékeztető
ruhában. Minden szó után hosszú szünetet tartott. Lehet, azt gondolta, ettől
majd úgy érződik, mintha szívből, elgondolkozva beszélne. Inkább kínos volt.
Essünk már túl rajta, pls.
Azok a rémes fotók! Apám egész Sopront elárasztotta a képekkel, bizonyára
nagyon megkönnyebbült, hogy végre elkeltem. (Hiába, a remény hal meg
utoljára.) V. eltűnt az esketés után, azonnal átvette a farmerjét, mert nem
bírta hosszú távon elviselni az ünnepi fekete nadrágot. Az ebéd a Makk
hetes-ben volt. Rémlik, hogy tizenhárman lettünk volna, ha mindenki eljön,
de anyósomék nem jöttek el, betegségből kifolyólag. Az esküvőn azért ott
voltak. A bő ötvenes pincérnő mindenkit aranyoskámnak szólított. Beleértve
bő ötvenes anyámat is. Ma is idézzük: “Aranyoskám, kér még egy kis gombát?”
Apám sziporkázott. Humorával elszórakoztatta az egész asztaltársaságot.
Mondták is utána, de jó fej apád van. Ej bizony, de jó fej volt.
Tíz év. Elmondhatom, hátha valakit vigasztal: várt lány várat nyer. Tényleg.
Február 29.
Resource utolsó munkanapja. Olyan, mint máskor. Átlagos pénteki nap.
Michelle odajött Kate-hez, megbeszélni vele azt a bizonyos rendelést. Kate
folyton odanézett rám M. válla felett, mit szólok ehhez. Szóljak, ne
szóljak? Ajánlottam a segítségemet, mire M. megfordult, s kissé kurtán
annyit mondott: “Te már nem leszel itt.” Onnan kezdve befogtam a szám. Kate
nézett komoran, de nem mondott nemet.
Amúgy fogadást kötöttünk V.-vel, Kate meddig marad. Én három hónapot
mondtam, V. kettőt. 10 euróba fogadtunk.
Kicsit aggódom. Nem a kávézóért, Kate-ért.
* * *
Már eléggé sürgés-forgás volt, úgy fél 12 felé, indult az ebédelők rohama,
amikor egyszerre csak körém sereglettek a többiek, és átadták az ajándékot.
Nagyon jól esett. A munkára való tekintettel kurta ölelések, puszik,
vállveregetések közepette búcsúztattak, nem volt idő (hála az Égnek)
hosszasan viccelődni távozásom ténye felett. Mondtam, nem szabadulnak meg
tőlem, fogok majd szállítani, beülök egy kávéra...
Anna-Klarától kaptam a legpoénosabb ajándékot. Hozatott a mamájával svéd
gyapjút, amit rátekert egy kőre, csinált belőle kis gömböcöt, varrt rá két
posztó fület, és a gömböcöt ráöltögette a követ magába rejtő gyapjúra. “Svéd
birka” – mondta, amikor átadta a dobozba rejtett búcsúajándékot. Emlékezett
rá, hogy birkát gyűjtök, s meséltem neki, hány országból van már birkánk, de
Svédországból még nincs. Annyira kedves gondolat, meg voltam hatva.
Michelle-től egy szép kitűzőt kaptam, 1930-ból, emlékeztet nagyanyám egyik
kitűzőjére, amit színházba szoktam viselni. Köszöntem szépen, aztán
biztosítottam róla, hogy számíthat rám, ő pedig cserébe mondta, hogy
nyugodtan szállítsak, amit akarok, úgyis én tudom jobban, mi az, ami fogyna,
és sok sikert a vállalkozásomhoz. Valamint, ha úgy gondolom, nyugodtan
jöjjek vissza bármikor a kávézóba dolgozni.
Hm.
Következő írás |